Petőfi Népe, 1969. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-23 / 45. szám
Hatvani Dániel: r Ónoseső madarak teste nehezül pihe-robbanás vércse-sikoly hull hull felig-kész falainkra kozmikus lakk ónoseső felfakadt ívfény keresztbe fordult autó nem fog a fék sem villanegyed postaládái kopognak mesél az ónoseső kerítés-vaslándzsákon cukormáz nyaldossák a szél kutyái riszálnak tediber-bundák prémeket ékszerez ónoseső karamell kenőanyagában sorakoznak a téglák jelben konzervált Eldorado gépfegyverez az ónoseső házmesteri hamu-Szaharát dicsérnek tisztes polgári léptek fenékre ülni nem üdvös csikorogja az ónoseső sűrűsödik a folyékony kirakat úsznak rajta árcédulák csorgat a tető híg üveget munkál mindenütt az ónoseső tanyai kutak vödrei buggyannak az ország-ragyogásban disznójárások csapásai': is bepotyogja az ónoseső csak a felmeredő gallyak virágrügyei fulladoznak a bevonatban Toppantanám vérző tízkörömmel ékes csalásaid ónoseső mert íme a nukleáris ígéret az ember-utáni lávaözön a szkafanderünket egymárhoz fagyasztod az űrben ónoseső Beszéljük meg Fogalmak AZ EGYIK ORSZÁGOS napilapban olvastam a közelmúltban egy vezércikket Ez volt a címe: A szellemi élet új mechanizmusa. Már majdnem megijedtem, hogy tényleg valamiféle új „mechanizmusa” (a hangsúlyt most a mechnizmusra helyezve) jött el a szellemi életnek, ajni tudvalevőleg nem nagyon tűri az ilyesféle skatulyába zárást és szabályozást. De aztán megnyugodtam. Mert az újságcikk csupán a kulturális élet irányításának új gazdasági mechanizmusáról szólt (ez is furcsa fogalmazás, de ők nevezték így). Pontosabban arról — ami végül a cikkből is kiderült —, hogy egy év óta a közművelődés irányításának, a kultúra értékeivel való gazdálkodásnak új elt'ei érvényesülnek. (Például a kulturális alap és a kulturális járulék létesítése a silányabb művek megadóztatására és az értékesebbek támogatására stb.) A cikk lényege, hogy önmagában a legbölcsebb rendelkezések sem oldanak meg mindent, mivel: „A kulturális élet új mechanizmusa (megismételve ismét a fenti terminológiát! — a szerk.) a szemlélet a szellem, a gondolkodás reformja nélkül keveset ér.” ANÉLKÜL, hogy a cikk alapvetően helyes mondanivalóját kritizálnám, hadd helyezzem a hangsúlyt ismételten erre a rosszul sikerült megfogalmazásra, amely teljesen helytelenül és feleslegesen emlegeti a kulturális, vagy a szellemi élet új mechanizmusát. Holott csak arról van szó, hogy gazdasági eszközökkel is befolyásolni, ösztönözni kell a nívósabb szellemi, művészeti termékek terjedését — és fordítva, hátráltatni, fékezni a silányabbak térhódítását. Ennek ugyan meglehet a maga „mechanizmusa” — de ez alapvetően különbözik a gazdasági irányítás új mechanizmusától, ahol a piaci értékítélet — kereslet és kínálat — alakítja, szabályozza sok tekintetben és egyre inkább az árakat. A kulturális életben éppen fordított a helyzet, hiszen adminisztratív eszközökkel — dotálással, vagy jövedelemelvonással — kívánjuk a sokszor kelendő — de ízléstelen — termék mennyiségét csökkenteni, illetve a nívós szellemi portéka elterjedését — azáltal, hogy olcsóbbá tesszük — növelni. Persze „mechanizmus” ez is, méghozzá új, de nem az egész magyar „szellemi élet” új mechanizmusa, Subások Bibó Lajos könyve VITA Mit és mennyit tehetünk érte? Hozzászólás dr. Orosz László cikkéhez ÉRDEKES és jelentékeny irodalmi esemény, hogy egy szép új magyar könyv címlapján hosszú évek múltával ismét Bibó Lajos nevét olvashatjuk. 1923-ban megjelent első (novellás) kötetéről elsőnek én írtam szerény recenziót, meleg örömmel, hiszen mindketten a pogány homlokú Alföld gyenge mosolyát és kemény szomorúságait örököltük. Akkor ő ennek művészi hangot adott és jelentőséget biztosított. A következő években kiadott regényeit, elbeszéléseit, majd szenvedélyes hangú, új értelmű drámai mélységeket feltáró színműveit már az élvonal műbírálói méltattak, 1928- ban pedig Móricz Zsigmond egyebek között így írt a Nyugat-ban az újabb Bibó-novellákról: .. Amit Bibó tud, azt senki se tudta eddig köztünk (a paraszti életről) sem Mikszáth, sem Tömörkény, sem más... S amikor könyvét leteszi az ember, egy mély és titokzatos éjszakát hallgatott végig kint a nagy pusztán, érzések kaptak szárnyra, belepanaszkodva a csöndbe, utat törtek maguknak a csillagok felé, azután hirtelen elhaltak, eloszlottak a megzendült éjszakában.” BIBÓ LAJOS ma már hetvennyolc éves. Régen nem jelent meg új könyve — s most a Magvető Kiadó- vállalat és Darvas József, az írószövetség elnöke, elhívták őt magányából: így látott napvilágot a „Su- básaft” című elbeszéléskötete. Darvas József előszava Egykori magyartanárom nem győzte szidni azokat a tantervi változtatásokat, amelyek megnyomorították a magyar tanítást. Többször is mondta, elkeseredetten, hogy még a gyorsírás bevezetése alkalmával is a magyar óraszámát csökkentették. Erre kellett gondolnom, amikor Orosz László cikkét és még inkább, amikor Beke József hozzászólását olvastam. Valóban kevés az idő a könyv megszerettetésére? Általánosságban igen: manapság mindenre kevés az idő, mert a tennivaló, a megismernivaló ember- feletti tömkeleggé duzzadt. Ám gondoljunk arra is, hogy a magyar óraszáma lényegesen magasabb, minit a felszabadulás előtti iskolapolitika idején volt — szembetűnően magasabb, ha a teljes nyolcéves szakaszt (5—8. és I—IV. osztály) vesszük figyelembe. Igaz, a nyelvtant sokkal intenzívebben tanítják mint akkor. De azért az irodalomnak valamivel így is több idő jut, s az is megtoldja a tanításra fordítható órákat, hogy a magyar tanítás néhány tennivalóját például dolgozatjavítás — át lehet tenni részben vagy egészben a nyelvtanórákra. Azt se felejtsük el, hogy a nyelvtan — a filmesztétika, rádióesztétika még inkább közvetve segíti az irodalom ügyét is. Idő szempontjából tehát legalább egy fokikai előnyösebb a tanár helyzete, mint az én magyar tanáramé volt. Inkább a hogyan nehézsége látszik egyre bonyolultabbnak, egyre legyűrhetetlenebbnek. A régi magyar irodalmat — egy-két hosszabb elbeszélő költemény kivételével — a tanteremben szoktuk olvastatni. Versekre, rövid prózai szemelvényekre szorítkozunk, de így legalább biztos, hogy a legszükségesebb szövegeket a tanulók megismerik. A líra javarészét, a modem lírát is, hagyományosan óra alatt olvassák és elemzik. A XIX. században nagykorúvá nőtt a magyar próza, márpedig regény, színdarab nem fér bele az órába. Néhány író esetében hagyatkozhatunk a spontaneitásra — pl. Jókai népszerűségére —, általában azonban a hagyományos és ridegnek tűnő módszerre vagyunk utalva: az ésszerűen megválasztott műveket kötelező olvasmánynak adjuk fel, és engedékenység nélkül megköveteljük az elolvasásukat. Ésszerű választásról beszélek, mert hiába olvassa el a diák parancsszóra az Abafit, attól nem lesz lelkes olvasó. Ne feledjük, hogy különbség van az irodalomtörténeti érték és olvasmány-élmény között. A probléma, amelyről vitázunk, a mai magyar irodálom házatáján jelentkezik legradikálisabban. Elsősorban itt dől el, lesz-e a tanulóból olvasó ember vagy sem. A tanulók magyar nyelvtudása egyre rosz- szabb, leginkább a XX. század irodalmának olvasása segíthetne ezen a bajon. A vitában céloztak tantervi reformra is. Ilyen reformra nem gondolhatunk, mert a többi tárgyat tanító tanárok és a szakirányítás ellenállásába ütközne. Helyes lenne azonban, ha az irodalmi tananyagot átrendeznék, több időt szorítva a közeli múlt és a jelen íróinak. De ez nem lenne elég. A diák nem kerül közelebb a műhöz, ha az órán módszeresen feldolgozzák, a következő órán pedig felelnie kell belőle. A tizennyolc éves korosztálynak jobban megfelelne néhány jtárgy — köztük a magyar irodalom — félig-meddig főiskolai rendszerű tanítása. Mi lenne, ha az utóbbi harminc év magyar irodalmának és a világirodalmi anyagnak a zömét tanári előadás formájában hallanák, azután szemináriurnszerűen megvitatnák? A megvitatás bizonyára erősebben kapcsolná a diák képzeletét a műhöz, mint bármilyen jó elemzési módszer. („Jó”? Az első osztályban bizonyára...) Elismerem, hogy ez csak a középiskolások olvasását tenné rendszeresebbé. Az iskola utáni időkre a magyartanárnak csak közvetett és részleges befolyása van. Megmagyarázhatja, hogy az olvasottság nagyobb szókincset, több biztonságérzést ad az érettségin, a felvételin, az élet mindenféle helyzetében, hogy minden tanulást megköinnyít. Hogy tanulni csak megfelelő helyzetben lehet, olvasni szinte bárhol és bármikor. A többi már a társadalom dolga. Mit tehet a társadalom a felnőtté érett fiatalok könyvhöz szoktatása érdekében? Százfélét. Csak egyetlen példát idézek. Egy malaysiai író novellájában olvastam. A személyzeti bizottság részletesen vizsgálja a tisztviselőnek jelentkező fiatalember anyanyelvi tudását és olvasottságát!... A vita résztvevői említették, hogy a rádió, televízió elvonja az ifjúságot a könyvtől, a technizált modern élet nyüzsgésében nem jut erő az olvasásra. Nem teljesen igaz. Hiszen kiváló fizikusok is olvasnak. A rádió, televízió nem lehet igazi vetélytársa a nagy íróknak, hanem sokkal inkább propagátora. Az ember a döntő tényező, mert ő választ. Az más kérdés, hogy restségből gyakran választja az idő eltöltésének köny- nyebb és felelőtlenebb módját. Ez általános pedagógiai és társadalmi kérdés. Karunkban csakúgy, mint az én gimnazista éveimben, amikor nem volt még televízió. Dr. Bán Ervin csupán a befolyásolás egyik szerény, bár hatásos eszköze. A SZELLEMI ÉLET „új mechanizmusára” bizonyára nem is lesz szükség. Hiszen ennek „régi mechanizmusa” sincsen. Vannak természetesen a pártnak kultúrpolitikai irányelvei, melyek hosszú időre szólnak. Ezek részben — a társadalmi körülmények, a gazdasági élet változásával együtt — újra és újra módosításra szorulnak. Nyilvánvaló az is, hogy a gazdasági reform társadalmi hatásai alól — több szabad idő, növekvő foglalkoztatottság, a demokratizmus szélesedése stb. — hem vonhatja ki magát szellemi életünk sem. Számolni lehet ennek megújhodásával, élénkülésével, s az is nyilvánvaló, hogy a fokozódó kulturális igények teljesért új Helyzetet teremtenek, új" feladatokat szabnak minden területen. S erre fel is kell készülni — anyagi eszközökkel épp úgy, mint szubjek- tíve, pl. a káderfejlesztés területén. De mindennek ellenére új mechanizmusról beszélni ezen a síkon, s ilyen aspektusban mégis csak túlzás. Leegyszerűsíti és megmerevíti ez a gondolkozásunkat. Túlságosan a dologi részét juttatja eszünkbe a teendőknek. Csak úgy, mint az a vezércikk, amely viszont az egyik megyei lapban jelent meg ugyancsak nemrég, ezzel a címmel: „A társadalmi cselekvés új mechanizmusa.” Itt pedig csupán arról volt szó, hogy a gazdasági reform előkészítésének jól bevált módszereit ki lehetne terjeszteni más területekre is — ami ugyancsak jó javaslat. De miért kell ehhez ilyen félreérthető és félrevezető — mondjuk meg nyíltan: divatos címet — konstruálni. Vigyázni kell! A szavaknak, fogalmaknak értékük van, melyeket le is lehet járatni oktalan és indokolatlan használatukkal. NEM „ÜJ MECHANIZMUS” kell tehát minden területen, hanem célszerűbb, hatékonyabb munka — frázisok és jelszavak nélkül. Ügy ahogy erre a reform első esztendeje valóban már sok szép példát is szolgáltatott. F. TÖTH PÁL szerint ,,az a hallgatás, amely (szinte már a felszabadulás óta) körülvette Bibót, méltánytalan és igazságtalan volt... Az 1956 óta folytatott irodalompolitikánk megszüntette a helytelen és igaztalan, az irodalom fejlődésére is káros diszkriminációkat, ez most Bibó Lajos esetében is megtörténik.” ÖRVENDETES igazságtevés ez — és hasznos. A százéves szegényparaszti múltból a realista írásmü- vészet szárnyain emeli fel Bibó emberteremtő ihletével és humanizmusával a keményerkölcsű, kirobbanó erőket őrző, és évszázadok óta lenyomorítva tartott népet, az urak rabszolgáit. S ezt a múltat, ennek soksok torz vonását és színeit ismernie kellene különösen a ma ifjúságának: meg kellene egészen ismernie, honnan, micsoda mélységekből kelt ki a szántóföldek, a mély pusztaságok embereinek száz év alatt a kultu- rálódás mind jelentősebb fokaira lépő élete. Csak így becsülhetjük meg igazán, értékei szerint, azt az immár elismerésre méltó színvonalat, amelyben ma él országunk népe. SZOCIÁLIS célt is szolgál tehát a „Subások”-kai Bibó Lajos — s emellett ennek a huszonöt elbeszélésnek minden darabja csupa izgalmas feszültség, csupa hangulatszínesítő olvasmány. Simonka György
