Petőfi Népe, 1969. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-02 / 27. szám
Jávor Ottó: * M indig ilyen volt. — Mindig. — Ügy látszik, az embei nem változik. A másik arca alig észre vehetően megrándult — Mármint ő nem változik. — Hát... Morgásba fulladt a mondat. — Az ő baja. — Az övé. — Sose lesz belőle énekes halott. — Belőlünk lesz? — Az más, kérlek, egészen más. Fehérre festett fonott karosszékben ültek. A pincér párnát tett alájuk. Balra, a vendéglő épülete mellett fenyők álltak, törzsük közt ringott a tó, jobbra az országút húzódott. Ez a fürdőhely egy-két éve lépett elő a balatoni ranglistán. Aszfaltoztak, virágokat ültettek, vegyszerrel irtották a szúnyogokat. A helyi tanács figyelmeztető és tiltó táblái az „Üdülők érdekében tilos...” Mindenütt ott voltak. Itt azelőtt az autók nem is fékeztek, most kivétel nélkül mind megállnak a lapos tetejű vendéglő tetszetős, kozmopolita, egyúttal magyaros léckerítése előtt. A cáfolhatatlan fejlődés leghatásosabb bizonyítékai azonban nem az új ABC-áruház, az étlapon szereplő borjúhús, a nyírt gyep, a felfuttatott rózsák voltak — „Fűre lépni tilos!” „A rózsák leszakításáért pénzbüntetés jár!” —, hanem a telekárak. A három év előtti százhúsz helyett ma már hatszázba került egy négyszögöl. Ez az ár sokkal hatásosabban megóvta a fürdőhelyet attól, hogy mindenféle csóró nyaralóra építsen és itt randalírozzon a gyermekeivel, mint a tanács tiltó táblái. A légkör! Bizony, a légkör gyorsan kialakult. Olyan... olyan exkluzív. Megfelelt a legpénzesebb nyugatnémet turistáknak meg az állami Mercedeseken lesuhanó vendégeknek. — Szeretem ezt a helyet. Mintha azt mondta volna: változtassunk témát. — Olyan csendes, mégsem kihalt. — Hát nem. Kihaltnak éppen túlzás lenne... Nézd csak! _ Az egyik híres színészre mutatott. A színész f ekete napszemüvegben a tetszetős léckerítés mellett ült. Jaffát ivott. Igyekeztek közönyös arcot vágni, de valahogy mégis jólesett, hogy a híres színész is ott ül. — Csak egy úttörőtábort engedélyeztek, — folytatta az, aki észrevette a színészt. — Azt hiszem, ő is itt van az úttörőkkel. — Remélem, nem találkozunk. — A telep szélén van a tábor. Nem valószínű. Elszontyolodva vették tudomásul, hogy ismét visz- szakanyarodtak hozzá — Viszont nagyszerű, hogy mii itt összefutottunk. Viszont. Csüggedt evezőcsapás más vizek irányába. Hát lássuk. — Mondtam neked a találkozón, hogy építettem egy kis bungalót... — Persze, mondtad. Tudod, az a találkozó! Marhaság. Már azért is kínos lenne vele találkozni. Nem megyek el több érettségi találkozóra. — Én sem. E gyszerre hallgattak el, majd egyszerre vettek mély, sóhajtásszerű lélegzetet, mintha akadálynak feszülnének. — Tulajdonképpen csak ő volt a kellemetlen. — De ő aztán igen! — Mindig ilyen volt — Mindig. — Egy hónappal a kezdés után jött a gimibe. Emlékszel? levágta a tetőt, s a harmóniumból felszálló porban, mintha díszmenetet vágna ki, csattogó léptekkel a helyére vonult. A fiúk zavartan néztek egymásra. Ettől kezdve nem beszélt Katonával és Klopffal. Az osztálytitkár egyszer félrevonta. — Leprák — mondta neki. — De honnan ■ veszed? — Beletúrt hajába. — Tudom. — Azzal elhallgatott. A tizenötéves érettségi találkozóra jött el. Vadonatúj ruhájában ő volt a legkopottabb. A hosszú asztalnál Klopffal átellenben ült. Keveset beszélt, sokat ivott. A szabadban fogyasztották el az ebédet. A második fogásnál már levetették a zakót, ingujjban kiabáltak: emlékszel? Hallottad? Te is! Én is! amikor... Két nő ment el az asztaluk mellett. Csípőjük úgy mozgott, hogy hallani lehetett a ruha súrlódását. Kántor elfelejtette kiinni a poharat. — Ezt a kilengést! — csettintett Katona. — Tudjátok, a mi korosztályunk olyan, mint a műkorcsolya-bajnoknő, az Almásy Zsuzsi. A szabadon választott jobban megy már, mint a kötelező. Kántor nem nevetett, csak a szája mozgott, mintha magában káromkodnék. — Azért megvagyunk... Ha sikerül, Svájcba. Ott még nem voltunk... A prémium, barátom, a prémium... összejön azért... — Mindenki hangosan kiabált, csak Kántor volt nyugtalanítóan hallgatag. Aztán beletúrt hajába, megigazította a szemüvegét, és az ittas emberek vagy az oktató pedagógusok módján mutatóujját a magasba emelte. — Hogy magyarázod meg te a hatezer forintos fizetéseddel az ezerháromszázasnak a társadalom, az élet lényegét? — Egyenesen Klopfnak szögezte a kérdést. Ujját mereven mozgatta, — És önmagadnák. Elvileg persze. Csakis elvileg! Klopf elnézően mosolygott. — Három szóval. Tudás, minőség, munka. Aki többet ad a társadalomnak, többet is kap. — És ha az ezerhármas vagy az ezerötszázas keresetű is tud, és minőségi munkát végez? — Aaért van különbség munka és munka közt. — Ügy érzem, még mindig nagy a különbség. Egyébben is... Amerikában... ■/ lopf röhögött, de kényelmetlenül érezte magát. Mit akar ez a barom? Érezte, vérre megy, — Amerika! A mi viszonyaink között hol van az a különbség, ami a milliomosok meg a... — Éppen a mi viszonyaink közt nagyobb a különbség. Nem érted? Nem forintban! — Kántor fölállt, áthajolt az asztalon, és Klopf arcába sziszegte: — Mert nem hatezerről van szó, hanem tízről, harmincról, ingyen bérletről az uszodába, a színházba, a buszra, az öreganyám valagába, kiküldetésről, alázatos pillantásokról... Nem a pénz, nem a pénz elsősorban! — most már kiabált —, hanem a sokaknál kialakuló torz tudatról, amelyik normává teszi magát, és eszébe se jut, hogy ennek a terhét valaki... Elvileg, persze, csakis elvileg... Világos volt, hogy Kántor részeg. Három üres aba- sáris palack állt előtte. Ha józanul mondja mindezeket, Klopf megpróbálja érvekkel leszerelni, hogy nézd, bonyolult ügy, nem vagyunk angyalok, és a termelékenység..., így azonban személyes sértésnek vett minden szót, ő is ordítani kezdett. — Én megdolgozom a pénzemért! Nem maszekolok. Az államnak hajtom a hasznot.« szer annyit keresnék, tárt karokkal várnának, de nem megyek, itthon maradok... — Mivel ott nem te állapítanád meg, mi a minőségi munka. — Te pitiáner! Hiába jár a szád, mint a kacsa segge, hiába mocskolódsz, nem fogom éppen tőled tanulni a szocializmust, te Kántor! Az én szám nem jár, nem vagyok demagóg, hanem dolgozom. Érted? — Klopf megállás nélkül ordított. Levegőt sem vett, csak hadart pukkadó hörcsögképpel. — Ha tudni akarod, most épült fel a balatoni villám. Én kerestem, nem lottón nyertem, nem sikkasztottam, hanem a munkámmal szereztem, mert megbecsülik a munkámat, a szaktudásomat. Csak a kerítés ötvenezerbe került. Kántor arca nyugodt, majdnem békés lett, s váratlan derű világította meg. — A szentségit! ötvenezer! — rikoltotta, és egy nagy frászt kevert le Klopfnak. Majd fogta az egyik abasáris üveget, és a fejek közt nekihajította a vendéglő udvarán álló gesztenyefa törzsének. Mindjárt nyúlt a másik palackért. A mosdóba vezették. Kétféléi karoltak bele, ő meg hahotázott, kiabált. — Kerítés! Kerítések! — Kiszabadította magát, karjával vagdalta a levegőt, mintha ketté akarná magát szelni. A színész intett a fizetőnek, aki máris fehéren suhant asztalához. , — Ne rágd magad egy hülye miatt örülj, hogy ilyen szép helyen nyaralhatsz. Klopf kedvetlenül bólintott. — Vannak értelmetlen emberek. Mit csináljunk? Felnőtt létére benne maradt a gyermekkori görcs, az irigység. — Az hát, a gyerekkori görcs — helyeselt Katona* és elmosolyodott. Így mosolyogtak a többiek is a találkozón. Ő ott állt a pofonnal az arcán, az osztálytársak pedig vigasztalták: gyerekkori görcs, ne törődj vele, a szemükből pedig sütött a kaján röhögés. Irtó dühös lett. Mit bizonygat még most is, közben egyra bizonygatott. — Nézd, én tájékozott ember vagyok. Illyés Gyula, tudod, a költő, nem a pusztán rendezkedett be, hanem a tihanyi félszigeten. Veres Péter se ment haza hortobágyi prófétának, hanem hol vett villát? Na, mit gondolsz? Itt a Balatonnál. Meg a többiek! Tudják, mitől döglik a légy! Emlékszel? A Puszták népe meg a Varga zúg, ahogy az iskolában tanultuk. Hogy oda ne rohanjak! Ha ők, a nagy kommunisták megtehetik, akkor miért baj, hogy én, a kisember«, i— Nem baj, értsd meg ... —Psz! Nézd csak! A kerítésen túl egy csoport fiú meg lány vonult. Fürdőruhában voltak, néhányan a melegítőfelsőt a vállukra tekerték. Mindegyik lány szájában rózsa. Gúnárként magaslott ki közülük Kántor. — Nem vett észre — súgta Klopf. A hangja ijedt és megkönnyebbült volt egyszerre. — Jobb is. — Nem értem, hogy lehet ilyen részeges fráterre bízni az ifjúságot. — Manapság minden lehetséges. — Izgága alak. Nem tudták folytam. Az történt ugyanis, hogy a színész felugrott, kiabálni, integetni kezdett.’ — Jancsi! Jancsikám! — Kisietett a vendéglőből, és megölelte Kántort. Egymás vállát átfogva indultak el a poros, barna gyermekek rajában. Katona tért először magához. — Nem értem. Ez pedig legalább megkeresi a havi húszezret. — Még a harmincat is. Filmezik. Mégis... — Talán osztálytársak voltak. 1/ lopf értelmetlenül nézett a másikra. — De hi- szén... — Ügy gondolom, az elemiben. — Az elemiben? Persze, ott lehet — bólintott. Azután hosszú ideig csendben, gondterhelten ültek. Persze, hogy emlékezett. Az első pad előtt állt az iskola ócska harmóniuma. Rögtön fölfeszítette, nem bicskával, hanem egy biztosító tűvel, amit kabáthajtókája mögül húzott elő. Az osztály feszülten figyelte a varázslatot. Amikor nyomkodni kezdte a fújtatót, már éljeneztek. Le-föl járt a csontos térd, azt játszotta: „Budapest, Budapest, te csodás...” meg „Ancsa, Ancsa, Ancsa, vigyázz...” Ezt mindnyájan vele bömbölték. Esetlenségében is volt valami szuggesztivitás. Bizonyára buknak rá a lányok, jutott eszükbe, és már akkor utálták. Magas, szemüveges fiú volt, meglehetősen kopott. A szegények titkolt és rögtön szembe ötlő kopottsága bűzlött belőle, ráadásul az osztályfőnök melléjük ültette: — Kántor, Katona, Klopf, egy sorba! Addig ketten voltak k betűsök a névsorban: Katona és Klopf, a két ká, ahogy népszerűségük teljében a srácok röhögve emlegették őket. S mo6t idejött ez a madárijesztő. Bele is kötöttek. Kántor kitűnő ugratási alanynak bizonyult. Piros lett, a szemüvegét igazgatta, hosszú, zsíros hajába túrt, és tehetetlen dühében trágárságokat mormolt. Mert alapjába véve tehetetlen volt velük és mindennel szemben. Tanulták biológiaórán, hogy a hörcsög végső kétségbeesésében felfut a kaszanyélen, ö ehhez a felfutásig sosem jutott el. Az osztály jóindulatúan bíztatta: — Üss oda! — Ő csak állt fújtatva és sziszegve, mint egy lokomotív, amely sose indul meg. A két ká vérszemet kapott. Klopf elhatározta, végleg kiszekálja. Komolyabb akcióba kezdett. — Tudjátok, hogy Kántor hű maradt önmagához? Kántor akar lenni! Minden hajnalban ministrál az alsóvárosi templomban! — Legközelebb már itt is perselyezik! — vette a lapot Katona, hiszen egy kis aláfestés nem árt. Mindez ezerkilencszázötvenkettőben történt, s az osztályban csend lett. — Hülyék, lepra hülyék, kurvák... hogy a... — Kántor sziszegett, topogott, na most, na most történik valami, a hörcsög felfut... Nem futott föl. Mást csinált. Odament a harmóniumhoz, felcsapta a tetejét, és játszani kezdett. A legnagyobb megdöbbenésre azt játszotta: „Fel vörösök, proletárok...” Amikor odaért, hogy „...állnak még a paloták!”, — önmagadban, azt szeretném tudni.« — Ezzel a szaktudással nyugaton ötször, a fenét tíz•A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán második díjat nyert elbeszélés. Nyílt levél Escarpit úrhoz (Keaskemití 1969. i<muár) MEG KELL HAGYNI, pazar ötlet volt öntől, hogy ateista leveleit éppen istennek címezte. Felül a dátum: Bordeaux, Jalta, vagy éppen a Genf felé robogó expresszvonat fülkéje. Már maga az ötlet is mulattatott, s így — ne vegye zokon — könyvét, amit a Modern Könyvtár 150. köteteként a minap nálunk is megjelentetett az Európa Könyvkiadó, én magam szintén úti olvasmánynak szántam, Kecskemét és Rákosváros-megállóhely között. Joggal emlegeti önt az utószó a francia felvilágosodás mai követőjének. Valóban, nagyon hasonlít Escarpit úr azokhoz, akik a legelvontabb kérdésről is szellemesen és nyíltan, nagyképű ködösítés nélkül tudtak — és mertek! — írni. Ilyen svádájú íróból mifelénk is elkelne néhány. Ahogy például az első levelét is kezdi, már az maga telitalálat: elsőnek a posta vezérigazgatójának ír, s megmondja, az istennek se tesz bélyeget az Istennek címzett levélre, mert ha elengedi a portót, a Mindenható úgyis százszorosán visszafizeti. S aztán csak úgy sziporkáznak az aforizmák. Ilyenek: „Az egyetemes szeretet nem más, mint az egyetemes közömbösség”, „A vallás olyan, mint a szerelem, mindegyiknek megvan a maga helye. A vallás helye a templom,' a szerelemé az ágy.” „Egyesek a művészetet, mások a gépet avatták istenné.” ÁM NEMCSAK szellemes, igaz is, amit ír; enél- ' ül biz’isten nem kockáztatnám meg ezt a levelemet, síén, mint az ön leveleinek címzettje, bölcs, kissé átarti, de amellett bájosan naív öregúr. aki bár tu- ’ajdonképpen nem létezik, az emberiség kerékkötői folyton-folyvást mégis rá hivatkoznak. A harci kiáltás mindig ez: Gott mit uns! A kommunizmus az első olyan mozgalom az emberiség történetében, amely vallásos buzgalom nélkül is földrészeket hódít meg. S lám, miként azt ön is tapasztalta keleteurópai utazásai során, a népi demokratikus államok jól megférnek az egyházakkal. A lelkészek üldözésének, sőt meglincselésének „divatját” nem vesszük át sem az Egyesült Államoktól, sem Dél- Afrikától. VÉGÜL megvallom, könyvének olvastán felmerült bennem a gyanú, miszerint többféle ateista létezik. Az egyik acsarkodó, átkozódó szónoklattal bélyegez meg mind-ent, aminek bármily csekély köze is van a valláshoz, s aki, ha Párizsba veti jó vagy rossz sorsa, elfordítja fejét, nehogy tekintetét véletlenül is lenyűgözze a Notre Dame gótikus kőhimnusza. A másik mágikus hódolattal vesz körül mindent, ami anyagi, ám ha fölé tornyosulnak a nagyon is földi gondok, ha ellenáll ezer és ezer szövevényével a hétköznapi matéria, rémült sápitozással tüstént a mindenhatóhoz fordul. A harmadik fajta istentagadó a szellem magaslatáról, a rádió fényétől övezetien fricskázza — józanul, okosan, a szükséges mértéket mindig megtartva — a minden rendű, s rangú emberi, vallási, vagy politikai avíttságot, gyarlóságot, s aki az emberség teljes, a misztikus korlátok alól való kibontakozását igényli és hirdeti. SZÁMOMRA ez utóbbi a leginkább rokonszenves, s könyvéből ilyen ateistának ismertem meg Escarpit urat is. Tiszta, viláaos könyv — és megvilágosító... (Robert Escarpit: Nyílt levél Istenhez.) H. D. \
