Petőfi Népe, 1969. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-12 / 9. szám
Hogyan nevelhet olvasókat az iskola? Azzal kell kezdenem, amivel felszólalásomat kezdtem az Olvasó népért mozgalom kecskeméti ankétjén: szíven ütött, amikor azt olvastam, azt hallottam, hogy a mozgalomban mindenki, akitől csak várták, vállalta a rá eső részt, kivéve az irodalomtanárokat. Szívesen tiltakoznék, hiszen őszintén mondhatom, nagyon-na- gyon, talán mindenkinél inkább magunkénak érezzük mi, irodalomtanárok a mozgalom célkitűzését, de elfog a bizonytalanság. Valóban úgy tanítjuk-e az irodáimat, hogy élere szóló olvasói érdeklődés, irodalom iránti szeretet, fogékonyság támad belőle? Mert nem kétséges, hogy a mozgalom életre hívói ezt várják tőlünk, s azt hiszem, minden munkájára adó irodalomtanár nevében mondhatom: mi is ezt várjuk magunktól. Mit tehetünk? Nézzük előbb röviden a középiskolai irodalomtanítás helyzetét! Az irodalom a mai gimnáziumban óraszámát tekintve elég mostoha helyet kapott, a teljes heti óraszám tizedrésze sem illeti meg. A délutáni tanulás meg szabadidő során még kevesebb idő jut rá. Nemcsak a reáltárgyak szorítják háttérbe, hanem az olvasástól az időt elrabló tv is. Tekintélyét az is csökkenti, hogy az egyetemi, főiskolai tanulmányokra készülők közül csak egy csekély törédék (magyar-szakos tanárok, tanítók, óvónők, jogászok) tesz irodalomból felvételi vizsgát. Igaz, hogy érettségi tárgy, csakhogy az érettségin előre kiadott tételekre felelnek, azok megtanulásához pedig memória kell, nem irodalomszeretet meg irodalmi műveltség. Az elnökök egyikének-mási- kának még jobban is tetszik a szépen, simán („mint a vízfolyás”) előadott, jóllehet sekélyes tartalmú felelet, mint a problémákat feszegető, de nehézkesebb. Az irodalmi tankönyvek elég terjedelmesek, de szövegük megtanulása még mindig könnyebbnek tűnik a legtöbb tanuló számára, mint az olvasott műről való önálló gondolkodás és véleménynyilvánítás. S mintha az adottságoknak ezek a negatívumai súlyosabban esnének latba, mint a kétségtelen pozitívumok: a javuló tankönyvek, a mai irodalomnak jutó nagyobb hely, az iskolai könyvtárak fejlődése, a filmesztétikára való okos kitekintés. Ha a fentieket mint egyelőre változtathatatlan kereteket tudomásul véve tennivalóink sorolását azzal kezdem, hogy tanításunk középpontjában az irodaimi élményt kelteni képes művet kell helyeznünk, látszólag nyílt kaput döngetek, hiszen évek óta minden illetékes — minisztérium, OPI, szakfelügyelő, pedagógiai szakirodalom — ezt hangoztatja. Mégis úgy gondolom, hogy ez a bizonyos kapu nem nyílt ki egészen. Tankönyveinkben — különösen a korszak jellemző fejezetekben — túlságosan sok a művek ismerete hiányában a tanulók számára teljesen megemészthetetlen irodalomtörténet. De ne bántsuk a tankönyveket! Magunk is hajlamosak vagyunk arra, hogy csak hallomásból, vagy címről, vagy arról sem ismert művek irodalom- történeti összefüggéseivel kápráztassuk el a tanulókat ahelyett, hogy igazi irodalmi élményben részesítenénk őket. Kevesebbet, de jobban! Véleményem szerint csak így juthatunk előre. Ne az ismeretek körének bővítésében, hanem a megismert művek elemzésének elmélyítésében mutatkozzék meg az igényességünk! Persze megvan a veszélye a műelemzésnek is. Nem könnyű megtalálni itt a határt, amelyen innen maradva kibontatlanul marad a mű szépsége, de amelyet túllépve szájbarágóssá, szócsépléssé silányodik a magyarázat. Ezt elkerülendő elemzéseinket sokoldalúbbá kellene tennünk. Van abban valami visszás, hogy évi 4—5 filmesztétikai óra eredményeként tanulóink helyes észrevételeket tudnak tenni a képsíkok alkalmazásának, a kamera mozgatásának vagy a montázs ritmusának funkciójáról, de szinte semmiféle elképzelésük sincs arról, hogy pl. a regénynek milyen típusai vannak, s ezek alkalmazása hogyan szolgálja az eszmei tartalom kifejtését, hogy az epikusán ábrázolt helyzetek és a drámai lüktetésű konfliktusok változásának ritmusa is művészi kifejező eszköz, hogy az irodalom — a szó művészete — sokkal többet képes a belső látás számára adni, mint akár a legjobb film, ha az olvasó tényleg megtalálta a kontaktust az íróval, s alkotó társává szegődik a fantáziájával, hogy egy-egy szép vers hangos mondása a hangképző szervek mozgató izmainak is gyönyörűséget okoz. Mutassunk meg minden alkotást minél több nézőpontjából, járjuk körül, mint egy szobrot! Így biztosabban elérjük, hogy mindenki számára adódik egy pillantás, amely az egyénhez szóló módon tárja fel a szépséget. Goethe írta valahol, hogy ne múljék el napunk szép vers olvasása, szép kép szemlélése, szép zene hallgatása nélkül. Azt hiszem, az irodalomtanítás alap- követelménye: ne múljék el óra irodalmi szöveg olvasása nélkül. Persze hosszabb epikai vagy drámai műnek ez csak részlete lehet. Nem baj! Nagyon hasznos órák lehetnek vagy lehetnének a nagyobb művekbe esak belekóstoló, „étvágygerjesztő” órák. Nincs rá lehetőség, hogy elolvastassuk Jókaitól Az új földesurat? De arra igen, hogy órán elolvassuk az Akik egymást meg akarják enni c. fejezetet. A legfőbb szereplők jelleme és helyzete ebben az egyetlen fejezetben is világossá válik, s a humort és romantikus pátoszt vegyítő előadás szinte csábít a továbbolvasásra. Arany Bolond Istókjából is elég néhány versszak (a II. énekből), hogy a tanulók érdeklődését felkeltse a félszeg debreceni diák iránt. Móricz Forr a bor c. regényéből elég any- nyit bemutatni, amennyiben kiderül, hogy a régi ismerős, Nyilas Misi szerepel ebben is, de itt már érettségi előtt álló nagydiókként. Az effajta példákat minden irodalomtanár szaporítani tudná, de azért nem ártana, ha a szöveggyűjtemények is több Ötletet adnának. Az ajánlott olvasmányokból pl. feltétlenül közölni kellene megkedveltető részleteket. Az irodalomóráról az út a könyvtárba kell, hogy vezessen. (Az volna a jó, ha az iskolai könyvtár minden óraközi szünetben a tanulók rendelkezésére állhatna.) Nem tudom, más hogy van vele: az én irodalmi műveltségem alapjait azok az olvasmányok vetették meg, amelyeket az irodalomórákon olvasott részletektől fellelkesítve azon melegében kikértem a könyvtárból. (Hadd tegyem hozzá, ma is hiánynak érzem, hogy pl. a Roland -éneket, amelyből valamikor V. gimnazista koromban olvastunk egy rész, még mindig nem olvastam el teljes egészében.) Külön probléma, hogyan kellene irodalomórán feleltetni, hogy az se váljék holt idővé az élménykeltés szempontjából, s főként ne keltsen görcsös szorongást. Szeretném, ha ez inkább beszélgetés lehetne közös élményeinkről, mint leckefelmondás. Legszívesebben ilyen kollokvium-jelleget adnék az érettséginek is. Végül néhány szót az irodalomóra légköréről. Nem szabad, hogy ez az óra olyan legyen, mint a többi. Azt szeretném, ha a tanulók pirosbetűs ünnepnek tartanák. Az irodalomhoz nem elég az értelmi koncentráció: érzelmi ráhangolódásra, hangulati azonosulásra van szükség, ilyen pedig csap ünnepi felajzottságban születhet. Nem szégyellem leírni: azokat tartom a legjobb óráimnak, amikor titokban letörült könnyekből, önfeledt nevetésből, sőt — horribile dictu — egymás közti sugdosáeból állapíthatom meg, élmény született. És vajon kinek van több köze az irodalomhoz: an- nak-e, aki szépen megtanulja a tankönyvből, hogy a Tragédia Kín Jánosának sorsa hogyan sűríti a paraszti nyomorúságot, vagy annak, aki megkönnyezi a sorsát? Megvalósíthatatlan ötlet, de azért befejezésül ideírom: egy irodalomtanár munkáját nem azon kellene mérni, hogyan felelnek növendékei az órán, érettségit, esetleg egyetemi felvételi vizsgán: azon, mennyit, mit és hogyan olvasnak kikerülve az Iskolából, öt, tíz, húsz év múlva, De ha munkánkat nem is így értékelik, mégis elsősorban ezt a célt kell szem előtt tartanunk. Orosz László Ábrahám Rafael: Tél Benjámin László: Hasonlatok Csiszolt csavar-fejek a csillagok. Leszorítva velük egy fekete doboz műanyag fedele. A dobozban — — De nem is csavarok: Világító halak a csillagok. Az óceán mélyén ...De nem halak: Tojások, fekete kotlós alatt. Mégsem tojások. Szétszórt ékszerek. Zsákmányt leső tigris-szemek. Rajzó méhek. Gyermekláncfű-magok. Kovácsműhely szikrái. Csillagok. Mit nem beszélsz? Hogy mind, külön-külön, — saját helyén — irdatlan plazma-gömb? No: ott! De itt: hunyorgó csillagok. Pásztortüzek, gyöngyök, — hasonlatok. Jegyzet Egy csendes — A MI külön kis színházunk lóm még is csak megnyílt újra! — mondta, szinte sóhajtotta egy lelkes néző, míg arra vártunk, hogy meglebbenjen az oldalajtót takaró függöny. Kinn az utcán, a kecskeméti művelődési ház előtt a plakáton ez áll: Modern drámaestek. Barbara Gar- son: Macbird. Előadó: Udvaros Béla rendező, szereplők: Dévay Kamilla, Forgács Tibor, Mezei Lajos, a Kecskeméti Katona József Színház művészei. Lebben a függöny, megérkeztek. S megkezdődik az a különös élmény, káprázat, minek nevezzem? — aminek tíz év alatt annyiszor voltunk tanúi, s amivel Udvaros Béla és segítőtársai csak ritkán maradtak adósaink. A DARAB világsiker, Magyarországon először a Rádió adta elő, meglehetős viszontagságok után: amikor első ízben műsorra tűzték, maga a szerző tiltotta le. A szerző egy huszonöt éves amerikai diáklány, Shakespeare Macbethjét orozta el, belebújtatta a Ken- nedy-gyilkosság figuráit, s ezzel a komor tragédiából ördögi komédia lett. UDVAROS rövid bevezetőjéből tudjuk meg mindezt, s egyebeket is, amelyek hozzátartoznak ennek a meghökkentő műnek a történetéhez. Ő sohasem hagyja kielégítetlenül a közönség kíváncsiságát, remekül érti, hogyan lehet felkelteni az érdeklődést, s mindig alkalmat talál, hogy a közvetlen témán felül drámatörténetet, drámaelméletet, korrajzot, a mai művekről szólván pedig vázlatos politikai tablót is mellékeljen a „tananyaghoz”. S ezután megkezdődik az előadás. A HÁROM művész — helyenként az előadó besegí- tésével — talán összesen tíz szerepet játszik el. „Civilben”, jelmez nélkül, olvassák szerepüket, de játszanak, hanggal, mozgással, gesztusokkal. Részleteket adnak elő, s arra a néhány percre mindig tökéletes illúziót keltenek. A mű megelevenedik. Mintha színpadon látnánk. A cselekmény fonalát a jelenetek között belépő rendező összekötő mondatai viszik tovább. Amikor vége az előadásnak, megismertem egy darabot. Másnap rohanok a boltba, megvenni a könyvet. Az egészet ismerni és élvezni akarom. TALÁN ez az a különös élmény, káprázat, amiről a2 imént beszéltem. Akár egyetlen műről, akár pedig egy korszak, vagy nemzet drámairodalmáról tart előadást Udvaros Béla, mindig nagyon sokat lehet megtudni tőle, s mégis mindig éhséget is kelt A könyvtár a megmondhatója, hogyan növekszik meg a kereslet témái iránt egy-egy előadás nyomán. Tíz év alatt több száz előadást tartott az ország vagy kéttucatnyi városában. Mindig újabb helyekre hívják, hogy tartson estet, szerződjön le sorozatra. Olyan városokba is, ahol állandó társulat működik. • Mert helyben sehol másutt nem akadt még követője. Azt mondják, utánozhatatlan. Óriási ismeret- anyaga, előadókészsége, a szavaiból áradó szeretet az ügy iránt, amelynek szószólója lehet, mindez együtt ritka adomány. Példaképe Federico Garcia Lorca. Legszívesebben Lorca módjára járná a falvakat és városokat, néhány hozzá hasonlóan megszállt színésszel és „csinálna” színházat klubokban, művelődési otthonokban, presz- szókban estéről estére mást: görögöt, modernet, Shakes- pearet és Majakovszkijt, Millert és természetesen Lorcát. ÉRTHETETLEN, hogy a Televízió még nem figyelt fel rá. Soha sem volt műsorhoz jutna általa, példátlan hatású művészi ismeretterjesztő műsorhoz. A zenei nevelő, ismeretterjesztő-sorozat feladatát évek óta jól ellátja a Zenélő órák. A céltudatos irodalmi Ismeretterjesztés viszont megoldatlan. A Drámaestek alighanem a Zenélő óráknál is népszerűbb sorozat lehetne. Ráadásul többe sem kerül. A témából hosszú évekre futja. Legalább meg kellene próbálni. A BOLDOG néző, akit idéztem, „a mi külön kis színházunknak” titulálta Udvaros Béla sorozatát. A lokálpatrióta már ilyen. Emberünk büszke rá, hogy innen, Kecskemétről Indult ez a sorozat tíz éve, az 1958—59-es évadban. S úgy tesz, mintha nem tudná, hogy két esztendeje éppen itt haldoklik. Ebben az évadban, közvetlenül karácsony előtt, volt az első előadás. Tavaly összesen hármat tartottak. Senki sem lehet próféta?... Kezdetben a TIT támogatta anyagilag a vállalkozást. Később segített a Szakszervezetek Megyei Tanácsa, a megyei könyvtár, a városi művelődési ház. De idővel mindenütt kiapadtak a források. Mindig akadtak, akik a költségvetésből az elsők között éppen ezt a tételt húzták ki. Miért? Mekkora összegről van szó? Egy Ilyen nagy város számára semmiségről. Évi tíz előadás esetén mintegy 12 ezer forintról, amelyből persze levonandó a bevétel. Jobb szervezés esetén akár az egész kiadás megtérül. ABBAN, hogy a kecskeméti közönség ma már nemcsak a könnyű színpadi műfajhoz vonzódik, a színház vezetői szerint is szerepe van Udvaros Béla tízéves lelkes munkájának. Továbbá: engedheti-e büszkeségünk, hogy éppen itt, ahonnan elindult — azt is mondhatnánk: — országhódító útjára, elakadjon ez az egyedülálló kezdeményezés? Ezeken töprengtünk az előadás után Urbán Pálné- val, az SZMT osztályvezetőjével. Őszinte híve az ügynek. Remélhetjük tehát, hogy lesz folytatás. Ám jó volna, ha mindenki segítene, aki segíthet. Mester László
