Petőfi Népe, 1969. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-12 / 9. szám
HATVANI DANIEL: Végig a Mariahilfer-en Ne hegedülj, Johann Strauss, tántorgok valcereid szőnyegén! Fizess a Grinzingen egy kupa sört, szomjazom én, keleti jövevény. Állok a Cinzano-reklám alatt égigérő fényverés-zuhatagban. Ugye mesél a bécsi erdő? Hívására idáig szaladtam. Gyalog megyek, pénztelen turista végig a Mariahilf er-en üveg-isten most tobzódik, kirakat-tűzzel tágítja szemem. Kik szedték fel az örömlányokat? A néger rikkancs mit ordíthat? Nem én s nem ő a nézője a sztriptiz-beli szép popsiknak. Ki kérdi meg az autóktól, hogy az estéknek mi az ára? Kopott hegedű, Johann Strauss, függeszd az utolsó fűzfára. (Bécs, 1968 szeptember) A z egyik este, úgy kilenc óra tájban, derék barátomba, Kelemenbe ütköztem. Sietett, s ro- hantában majdnem fellökött az utcakereszteződésnél. — Ö, te vagy? — torpant jövök a szülői értekezletről. — No és? — Hogyhogy és?! — méltatlankodott. — Persze, neked nincs gyereked, könnyen beszélsz. — Nem egészen — világosítottam föl. — Ma már a pedagógia közügy, drága barátom... Hogy úgy mondjam társadalmi kérdés... Csak nincs megint baj a fiacskáddal ? Kelemen mérgesen nézett rám: „Ugratsz?” — Világért se... Kiváncsi lennék. — Hót akkor hallgass ide — kezdte megenyhültem — Te ismered a Pistit? —- Pólyáskorától. — És mi a véleményed róla? — Hát... hogy is mondjam... Élénk. Igen élénk... amolyan fürge fiú — udvariaskodtám. — Na látod... És ezt nem értik meg. Elképesztő! — És mégis mik a kifogásaik? — kíváncsiskodtam. Barátom legyintett. — Bagatell dolgok, úgy mondjam, apró-cseprő esetek... És ezekért hármas magatartást akarnak neki adni! — Felháborító! — mondtam. — Persze, hogy sail-Vem is nyugszom bele. Felmegyek a... — Jól teszed— De mégis miket kennek a fiadra? — Hogy mondtad? Kennek? — Nemtitkolt büszkeséggel elmosolyodott. — Az a Pistike szokása.. Tudod, olyan eszes, találékony gyerek, hogy kirándulások alkalmával, persze éjjel, cipőpasztával bekeni alvó társai arcát... Hát nem leleményes?! — Meglepően! — szóltam őszintén. — De hát ez csupán apró csíny. , — Persze, hogy az... Ezt a Márton tanár úrnak is meg kéne érteni. — ö az osztályfőnök? — Nem... Csak véletlenül az ő arcát is bekente a Pistike! — Tévedni emberi dolog — nyugtattam meg. E zt mondtam én is. É6 egyáltalán, minek alszik egy tanár a diákokkal egy szobában?! Még éjjel is bakterkodik fölöttük? Aludjon külön, és hagyja, hogy bekenjék egymást! — Hát persze. — És hogy bokán rugdossa a lányokat?!... Édes istenem! Minek kezdenek ki vele? — Ügy. Elvégre férfi méltóság is van a világon... És csak ennyi a kifogásuk ellene? Barátom nagyot lélegzett, majd megtörölte izzadt homlokát. Nagyszerű fiú meg. — Képzeld most Műteremlátogatás Pálfy Gusztávnál Ahogy belépünk a szobába, hirtelen nem tudom folytatni a beszélgetést, amit még útközben kezdtünk el. A szobrok veszik át a szót. Alkotójuk, Pálfy Gusztáv, csak hosszú percek múlva szakítja meg a plasz- tillin—, gipsz- és bronzfigurák seregével folytatott néma párbeszédemet. — Tíz éve lehet, hogy elhatároztam: szobrász leszek. Azóta semmi sem tudott ettől eltéríteni, pedig sok minden ellene szólt. A képzőművészeti gimnáziumba kétéves késéssel kerültem be, a főiskolára megint- csak évekig kellett várnom. Dolgoztam, katona voltam közben, de teljesen biztos voltam benne, hogy minden út a szobrászathoz vezet. — Mi táplálta ezt a szilárd bizakodást? — Utólag visszatekintve inkább naiv optimizmusnak nevezném. Gimnáziumi mesterem, Somogyi József hatása volt a legbiztosabb alapom, és természetesen az, hogy rengeteget rajzoltam, mintáztam. Egy olvasó figurával első díjat nyertem a néphadsereg pályázatán, utána végre sikerült főiskolára jutni. De még mindig nem a képzőművészetire. Ipari formatervezést tanultam két évig. Nem bántam ezt a kitérőt. Sok minden ragadt rám az Iparművészeti Főiskolán, aminek hasznát vehetem, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy nekem szobrot kell csinálni. Egyszer felkerestem Pót- zay Pált, a szobrász főtanszék vezetőjét azzal, hogy inkább hozzá szeretnék járni. A mester határozottan nemet intett, mert nem szeretik az ilyen főiskola-közi vándorlást. Szerencsére rá tudtam venni, hogy nézze meg a munkáimról készült fotókat. Azóta vagyok saob- rásznövendék, sajnos, már csak néhány hónapig. — Miért sajnos? — No, nem azért, mintha félnék az önálló művészpályától. Csakhát a főiskola ad műtermet, anyagot, modellt, kisérletezhettem kedvemre... Most magamnak kell majd gondoskodnom mindenről. Nem lesz köny- nyű, segítség nélkül nem Is sikerülhet. De bízom Kecskemétben. — Kecskemét? Ez meglepő. Ritkaság, hogy Ratal képzőművész, különösen szobrász, vidéken telepedjen le. — Szeretem Kecskemétet, itt él a családom, nagyon sok kedves barátom van a városban. Másrészt egészségtelen dolognak tartom, hogy a magyar képzőművészek több, mint 80 százaléka fővárosi lakos. Nyugodt körülmények között szeretnék dolgozni, friss, érdeklődő szellemű környezetben élni. Ügy érzem, -Kecskemét alkalmas hely erre, kulturális élete bizonyára nagy fejlődés előtt áll. Rendkívüli módon megörültem, amikor a városi tanács felkért a 600 éves jubileum emlékplakettjának tervezésére. — Milyen szobrokat mintázna, ha már lenne műterme? — Folytatnám azt, ami eddig megérlelődött bennem, mind a kétfajta stílust — mutat szobraira. A kész művek valóban két, egymástól meglehetősen elütő csoportra oszthatók. A szoba egyik sarkában csupa dúsidomú, életörömet árasztó női alak. Dévaj faunnő, térdelő lány, ölében szőlőfürtökkel, egy kagy- lÓ6usogást hallgató tengeri istennő: gömbölyded, lágy formák, az anyagon szinte érzi a szem az eleven test melegét. — Ezek jó pár évvel ezelőttiek. Akkor még kőszobrásznak készültem, időközben a fém felé fordult az érdeklődésem. Persze ez nem technikai kérdés elsősorban. Újabban mélyebb, intellektuálisabb problémák foglalkoztatnak, gyötrőbbek, más kifejezésmódot kellett találnom. Ennek ellenére időnként visszatérek a régebbi stílushoz, mondhatnám a könnyű műfajomhoz. A szobrászatban is van ilyen, nemcsak a zenében, és nem szégyellem bevallani, hogy ezt Is szeretem. Az új szobrok valószínűtlenül vékonyak, kompozíciójuk bonyolultabb. Majdnem mindegyik a küzdő embert ábrázolja, a modem, csupa ideg embert, aki szellemével, hitével, akaratával képes a nyers erőszak fölé kerekedni. Megfordított, igazabb mitológia: a földgolyó roppant terhét vézna, csaknem összecsukd Atlasz tartja, a Sárkányölő karcsú alakját is szinte ÖG2- szeroppantják a szörny rettenetes karjai, mégis hihetünk győzelmében. A felületi megmunkálás vibrálóan idegen rendkívüli aprólékosan, tudatosan megmunkált Pálfy Gusztáv: Atlasz ezeken a szobrokon. Az amorf lábak naturális testben folytatódnak, a fej pedig igen gyakran elvont: a fejlődés folyamata egyetlen alakba tömörül. — Kísérletezem az anyaggal és a kifejezéssel — mondja elgondolkodva a fiatal művész — de mindig a tartalom határozza meg a kísérlet célját és irányát Huszonhét éves, erős akaratú tehetséges fiatalember. Nagy nyeresége volna megyénk képzőművészetének, ha sikerülne Kecskeméten meegtelepednie. Szabó János — Van még egy-két apró eset, de szóra sem érdemes. — Gondolom— De azért csak jólesik, ha kipanaszolja magát az ember. — Igazad van— Hogy milyen megértő barát vagy! — s a kárvallott panaszos férfiasán megrázza jobbomat. — Egyszóval? — Tudod, milyen régi iákola az övék. Valami mindig elromlik. Pisti ilyenkor azonnal beveti magát Hiszen ezermester! Például a múltkor is rendbehozta a vécét. — Brávó! — lelkesedtem. — És már ez is baj? — Nagyon finnyásak... Míg Pisti kijavította a vécét, egy kis víz kiszaladt a folyosóra, — Na és aztán! — legyintettem. <— Ezt mondtam én is... Talán baj volt, hogy egykét órán át mezítláb mentek be az osztályba?!... Bokáig érő vízbe különben sem fulladt még bele senki!-— Csak ennyi az egész? — Hát van még, amit nagyon felhánytorgatnak... Tudod, Pistikám igen gyakorlatias ember. Nem szereti a fölösleges cuccokat. Nagyon unta már, hogy a megmaradt rongyok, egy zsákba gyömöszölve, ott foglal, ják a helyet az udvar egyik sarkában. Az az ötlete támadt, hogyha a MÉH-nek már nem kell, hát égessék el!... Egyik napon ez meg is történt.. Hogy közben szél támadt, és a lángok belekaptak az iskolába?... Erről a fiam igazán nem tehet! De azt meg kell hagyni, hogy most is talpraesetten viselkedett. Rögtön riasztotta a tűzoltókat! — Bámulatos!! — mondtam. Kló ugye!?... É6 még ilyen nagyszerű fiúnak —— akarnak magatartásból hármast adni! B. B. GÁL FARKAS: Kardok élesednek Mit érhettél el, te esendő küzdelmeidben is megfontolt, látszatra erőtlen aki mindenről lemaradsz, de mégis nyugodt vagy, mint a szakállt eresztett halottak a földben? Mit mondhatsz magadénak, örömöd ha növeszti, merre növeszti ágát napjaid vándorló sivatagában megtaláltad e egyszer is a boldogság szalmavirágát? Hónaljig gázolsz a gondok áradatában bár két oldalt csendes révedezésre, zöld nyugalomra csábítanak a partok de ne lépj ki elfoglalt fedezékedből, ne dobd el tenyérnyi pajzsod. Így érhetsz csak el a teljesség ormaira csupán fegyelmed gránit-lépcsőin haladhatsz feljebb hogy lehozd hited új kőtábláit és egy napon felmutasd azt a tömegeknek. Ne csábítson hát a hínáros nyugalom az izmokat ernyesztő munkátlan béke ne tévedj soha a csönd árnyékos öblének állóvizébe, mert téged is, mint a szélmalom vitorláját csak a csontokat hajlító küzdelem mozgat... Ne hagyj el gyémántkemény fegyelem ha fölöttem kardok élesednek és rám öntött-vas felhők tornyosodnak.
