Petőfi Népe, 1969. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-12 / 9. szám
1969. január 12. vasárnap B. oldal Rögzítsék a kollektív szerződésben A lakásépítkezés vállalati támogatása Napjaink egyik legégetőbb gondja a lakáskérdés megoldása. Éppen ezért a párt határozatainak megfelelően az állam igen nagy gondot fordít a 15 éves lakásépítési program végrehajtására. Az erre irányuló erőfeszítések megyénkben is érezhetők. A második ötéves terv időszakában mintegy 11 ezer lakás épült, sa megye lakosságának csaknem 10 százaléka költözött új lakásba A harmadik ötéves terv több mint 13 ezer új lakás építését irányozta elő. Az első három esztendőben ebből mintegy 8 ezer készült el. Az ötéves terv éddig eltelt időszakában megyénkben felépült lakások fele kétszobás. Több mint 70 százalékukban külön mosdóhelyiség, illetve fürdőszoba van, s 90 százalékukban ég a villainy. A lakások túlnyomó több. sége magánerőből, OTP- kölcsön igénybevételével épült. Az arányokat egyébként az 1967-es esztendő jól mutatja, amikor az építkezések 17,5 százalékát állami, 55,4 százalékát magánerőből OTP-kölcsönnel, 27,1 százalékát pedig kölcsön nélkül bonyolították le. Az említett eredmények ellenére sem volt mód a lakosság jogos lakásigényeinek maradéktalan kielégítésére. Ennek számos oka van. A lakóépületeknek valamivel több mint egyharmada 1900 előtt földből, vályogból épült, ma már omladozó, fele a századforduló és a felszabadulás között létesült, eléggé rossz állagú. A szanálások következtében lakóépülete„ lebontására is sor került, így az utóbbi években a lakásszaporulat nem azonos az újonnan építettek számával. A lakáskérdés problémái közé tartozik, hogy egyes rétegek jövedelmi viszonyai nem teszik lehetővé (talán éppen azo- ké, akik legjobban rá lennének szorulva), hogy magánerőből OTP-kölcsönnel létesítsenek otthont maguknak. A lakásépítés központi és egyéni gondjainak enyhítésén a vállalatok sokat segíthetnek. A gazdasági bizottság a közelmúltban meghatározta a vállalati támogatás rendjét. A határozat értelmében a vállalati nyereségből képezett fejlesztési alap (átmenetileg legfeljebb 10 százalékát) és a részesedési alapnak erre a célra előirányzott összegét lehet lakásépítésre fordítani. A vállalatok az így képzett lakásépítési alapból hozzájárulhatnak dolgozóik társas- és családi ház, valamint a tanácsok részére (a vállalat bérlő-kijelölése jogán), több bérház és szövetkezeti lakás építéséhez. A vállalatok ily módon szolgálati lakásokat is építhetnek. Enyhíthetik az építőipari kapacitás gondját is olyképpen, hogy saját építő-, szak- és szerelőipari részlegüket e célra rendelkezésre bocsátják. Most folynak az 1969—70. évi kollektív szerződések előkészítő munkálatai. Javasoljuk, hogy a gazdasági vezetők a szakszervezeti bizottságokkal (a KISZ-szer- vezet bevonásával), közösen határozzanak a lakás- építési alap képzéséről. Mérjék fel a dolgozók lakáskörülményeit, jogos lakásigényeit és jövedelmi viszonyainak figyelembevételével alakítsák ki — a vállalat adottságainak legjobban megfelelő — lakásépítési és támogatási formákat. Hotározzák meg az e célra fordítható anyagi eszközöket. Az ily módon kialakított formákat, feltételeket, anyagi erőforrásokat azután rögzítsék a kollektív szerződésben. A vállalati támogatás elsősorban a dolgozók szervezett társas és csoportos családi ház építésének elősegítésére irányuljon. Mindenekelőtt az arra rászoruló nagycsaládos dolgozókat valamint a munkaversenyben huzamosabb ideje résztvevőket részesíték előnyben. A vállalatok ilyen jellegű hozzájárulása nemcsak megyénk lakásgondjainak enyhítését szolgálja, hanem segíti a munkaerők stabilizálását és az üzemi törzsgárda kialakítását. Kovács Pál az SZMT közgazdasági munkabizottságának vezetője KOCSIRENDEZŐK Űj főútvonal Sopron—Balaton között Néhány nappal ezelőtt átadták a forgalomnak a Sopron— Balaton közötti 81. számú főútvonalat. A 430 millió forintos költséggel épült 130 kilométeres új szakasz lényegesen megrövidíti a Bécs felüt a Balatonhoz Igyekvő turisták útvonalát. Személyvonatok, teherszerelvények szállják meg a kecskeméti nagypályaudvar vágányait. Ha szabad sínpárokhoz érünk, fürgén lépkedjük át ókéi Lőrincz Antal úllomásfő- nökkel. Minél hamarabb — és veszély nélkül — akarunk odaérni az éppen szolgálatban levő kocsirendező brigádhoz. Oda, a szürke váltóállító torony közelébe, ahol most stoppol le egy 411-es tolatómozdony, féltucatnyi tehervagon „kíséretében”. — Az a vaskos ember a tolatásvezető, Fekete Imre... Aki olyan gyorsan, határozottan jelzett a piros zászlóval — mutat a vágányok szövevényében irányító vasutasra Lőrincz elvtárs. Míg ezt kimondja, egy másik ember lép hátrább két kocsi ütközője irányából, s közben vagy másfél emberhossznyi farudat is húz, emel a vállára a vagonok közül. A laikus szem észre sem vette, mikor nyúlt be ezzel a „natúr” szerszámmal, hogy a 25 kg- os csavarkapcsot — amely két kocsit összefog — szétakassza, olyan ügyesen, gyorsan csinálta. Kézzel, rúddal — Holl Gábor kocsirendező — mondja az ő nevét is az állomásfőnök, de már magyarázza is, miért kell ismét, meghajolva, ugyanakkor szinte osonó köny- nyedséggel az előbbi két kocsi közé visszalépnie Holl Gábornak. — A kiakasztó rúddal nem sikerült. Fagy, rozsda... Ilyenkor kézzel kell szétakasztani a csavarkapcsot... Hopp! A „hopp’ nekem szól. Bármennyire is vigyázok, jól megcsúsztam egy alattomos kis koromszínű jégbuckán. Bizony a fagyos sínek is — amilyen szépen fénylenek a napsütésben, olyan síkosak. Míg egyensúlyom visszaszerzésével foglalatoskodom, a kurta szerelvény már visszafelé húz. Mire mellénk ér, itt áll Fekete Imre is. — Mehet a tizenkettőre! — kiáltja, s mikor tőlünk távolodóban leválik egy vagon, nem sokkal később — mintha titokzatos erő irányítaná — átgurul más vágányra. — Odafönn — Int a toronyablakban látható figyelő arcra Lőrinc Antal — csak egy apró gombot nyom meg a kezelő, s 450 kg-os nyomóerő már állítja is váltót... A sínpárján továbbhaladó néhány kocsi lelassul, hogy majd megkezdje útját megint visszafelé... Egy- egy vagont, csoportot a sarusok, fékezők várnak távolabb. Most Oláh György és Kiss II. Béla várja, mikor ér tíz méternyire a kocsi, s nyomban a sínre helyezik a sarut, illetve fékeznek, hogy pont a legmegfelelőbb helyen, ütközés előtt álljon meg a vagon. Mindez hidegben, jegeces vágányok közt, most még szerencsére kisebb jégfoltokkal tarkított talajon történik. — Tessék vigyázni!... A negyedikre Pest felől vonatot fogadnak — szól mindkettőnkre Fekete Imre. Csakugyan, a Bamevál felöli kanyarban most kígyózik elő egy személykocsisor. Itt a vágányok labirintusában ki venné észre — civil —, hogy az a robosztus erővel felénk sikló gőzmozdony éppen a sarkunk mögötti sínpárra szalad majd. Pedig messziről egészen „más irányba tart” ezekben a pillanatokban... Bizony, a pálván életveszélyes nem odafigyelni! Veszély! Veszély! A kocsirendezőknek nap mint nap ez a munkaterületük. Lőrincz Antalnak nem kell keresnie a szavakat a vasúti szolgálat e fajtájának jellemzésére. — A legveszélyesebb — határozza meg tömören, s előadása nyomán eleven kép formálódik erről. Éjjel és nappal, hidegben és melegben, esőben és hóban, orkánban és ködben, szüntelenül leselkedő veszélyben kell a kocsirendezőknek össze- és szétakasztani a negyedmázsás csavarkapcsokat. Rendkívül fegyelmezett, begyakorolt, pontos mozdulatokkal, megfelelő testtartással — meghajolva, mentővasat fogva stb. — lépnek be és ki az ütközők közt. És_nem csak álló helyzetben levő, ha nem értette volna. Aztán leteszi a kanalat, s végignéz. Megijedtem. Furcsa, csúfondáros volt a tekintete. Aztán mosolyra húzódott a szája, s tovább evett. — lát nem is örülsz neki? Eltolta magától a tányért, s csak annyit szólt: — Furcsa vagy. — Fáradt vagyok — mondta, de mikor bontottam neki az ágyat, észrevettem, hogy oldalvást figyel. Ügy figyel, mustrál, mint ahogy a férfiak szokták a nőket. — Mi lelt? — Semmi. — Ha... akarod, nem megyek fel holnap Pestre. De nem is tudom miért mondtam. Éreztem, hogy valami mentegetődzés van a hangomban. Mintha félnék valamitől, mintha titkolnom, takargatnom kellene valamit. — Menj csak — mondta később, már az ágyban. Miért na mennél. Ha egyszer kitüntetnek. Biztosan megérdemled... Szerettem volna sikítani, mert éreztem, hogy a szavai torkon ragadnak. Micsoda furcsa helyzet. De miért? Arra még gondolni sem lehet, hogy ... hogy irigyli. Tőlem? De meg mástól sem. Imrében soha sem volt irigység, rosszindulat, idegenekkel szemben sem. Megkeseredett a szám. Jó lett volna sírni egyet, de csak tépelödtem egész éjszaka. Hajnalban jött a kocsi, s én kiszóltam: nem megyek! De hát ez nem olyan egyszerű. Csakugyan nem tehettem ilyet. Imre papucsban, pizsamában tipródott köztük, amíg elkészültem. Hátba- veregették, hangoskodtak. Talán egy kicsit pálinkáz- tak is, s többször elmondták, hogy így. meg úgy legyen rám büszke, mert még nem is tudja, hogy milyen nagyszerű felesége van. De ez csak olaj volt a tűzre, ami késő éjjel lobbant fel, amikor Pestről hazaértünk. Életemben én most «oltom először a Parlamentben. És én ott megfeled- Jc extern mindenről. Előbb valami kellemes zsibbadtság fogott el, aztán mintha a csillárok fénye lemosta volna rólam a sok-sok év fáradalmait, majd kibújtam a bőrömből. Talán az ital is segített, mert nem szoktam, de hát mit tehettem, amikor egy-egy miniszter nyújtotta felém a poharat, koccintanom kellett. Amikor a Parlamentből kijöttünk, már forgott velem a világ... De hát nem úgy van az, Tercsi — mondták a kísérőim, akik vártak, s már nem is tudom, hová robogtak velem. Hazafelé kétszer is megálltunk. S bizony én sírtam, meg daloltam is a kocsiban és még akkor sem ébredtem fel a kábulatból, amikor hazaértem. A férjem várt. Te úristen! Az nem I« 6 volt. Azt hittem, jégverem- nászva üvöltöttem: a keze- be hulltam, vagy egy Ián- imnek. Ennek köszönhetem goló katlanba? a kitüntetést... Az asztalon üvegek, s Imre mint egy felbőszült állat: csak fújt, forgatta szemeit, s dőlt belőle az italszag. — Gratulálok — nyögte, s ijesztően vigyorgott. — Mi történt? Mi van veled? — kérdeztem volna, de a rémülettől csak álltam. Éreztem, hogy menekülnöm kellene a gyerekek szobájába. De miért? — Aztán — tápászkodik fel az asztaltól — miért... kinek köszönhet... hetjük... ezt a... Akkor már sejtettem, hogy mi baja, öleltem volna magamhoz, meg... de ellökött, s újra kérdezte: kinek... kinek köszönhetjük ... te cafat!... — örült vagy Imre. Imre! Térj észre! — Kinek? — kapta el a karomat. — Ennek — próbáltam a másik kezemmel szabadulni, » at orra előtt hadoA többire már nem emlékszem. A gyerekek fogták le, s mert ők soha nem látták így — persze még én sem — nagyon megijedtek, s hívták a mentőket. A gyomormosás után, amikor magához tért, s rádöbbent mit csinált, kidobta magát a második emeletről. Tegnap szedték le róla a gipszet. Talán két-három hét múlva már itthon lesz. Ma délután bentjártam nála, s először kérdeztem, miért tette. Megtelt a szeme köny- nyel. Sokáig nem tudott szólni, csak a kezem simogatta. A kezem, amit el akart törni. Intett a szemével, hogy majd egyszer... elmondja. Talán holnap. De nem is talán, mert egyszer már I arra is rá kell érni, hogy , szeressük egymást.., | hanem lassú mozgással gördülő vagonokat ia kapcsolni kell. — Melyik szerelvényt állítják most össze? — A harminchét-kilenc- venkilencest, a kilencedik vágányra — hangzik a katonásan összefogott válasz.- A lajosmizseit — teszi hozzá halkan, miután a főnök is mondja szinte magának... — De engedelmet! — Feltartja a zászlót s továbbsiet mellőlünk a tolatásvezető. Ilyen munka közben nem lehet sokáig csevegni, még „hivatalosan” sem. Egész embert kíván — Igen, — céloz a piros zászló mozgására Lőrincz Antal — itt aztán maradéktalanul érvényesül a „jelzés parancs-elv”. Egy rossz intés, vagy nézze el a mozdonyvezető, megvan a baj... Hatalmas tömegek mozognak. Harminc-negyven kocsi — hét-nyolcszáz tonna... Ha az embert ér— Ha ütközik... A kecskeméti nagyállomáson kilenc kocsirendező brigád tevékenykedik. Egy brigád 1+3 — ilyenkor, télen 1+4 ember. Naponta 1000—1200 kocsit rendeznek, tolatnak, állítanak össze szerelvényekké, vagy kapcsolnak szét. Kecskemét — nagy exportállomás, a gyorsteherszerelvények óriási értékeket szállítanak a Bameválból, ZIM-ből, hűtőházból s a többi nagy üzemből. Épségük; az hogy menetrend szerint induljanak; hogy előre nem látott szállításokat is menetrendbe szoríthassanak — oroszlánrészben a kocsirendezők érdeme... Ezeknek a bátor, józan életű, egész embereknek ieen sok köze van a legutóbb kiérdemelt Élüzem kitüntetéshez. Mert ha mindig Is veszélyben az életük, ők tudják legjobban, hogy csak rajtuk áll, történik-e baleset. A kecskeméti kocsi- rendezőknél a kis személyi sérülés is minimálisra csökkent az utóbbi évek során. Kitűnő törzsgárdánk van, — jelenti ki elismeréssel az állomásfőnök. — Mindjárt felsorolom, akik 10—15 éve kocsirendezők nálunk, de még az ujjúkat se sértették meg: Békési József, Botos József Márta Ferenc, Dakó László, Fekete Imre. Vö- ’■ösmarti Sándor, Kürtösi Károly, Tóth János, Molnár Ferenc, — Mennyi a szolgálati idejük, fizetésükben hogyan jut kifejezésre kemény munkájuk megbecsülése? — Még hozzá kell tennem az eddigiekhez: egy m"'szak alatt 15—20 kilométer utat tesznek meg... 12 Órai 1i*án *>4 *ra szabad: két éve minden hatodik szolgálat után még egv 24 órájuk szabad. \ kezdők 1500—1600 forintot, az idősebbek 1700— 1800-at keresnek, de van időszak, amikor elérik a kétezerét. ..Amikor zivatarban a villám, éiszaka a villanv fénye villan azokon a piros zászlókon, vagy a hóesésen, ködben átható füttyszóra figyelünk oda, — gondoljunk tisztelettel o félelmet nem ismerő kocsi- rendezőkre. Tóth látván
