Petőfi Népe, 1969. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-05 / 3. szám

Molnár Gábor: Gamba Megyek tovább és fáradt vagyok. Madárhangok szű­rődnek hozzám. Körülöttem különböző magasságban pókhálók, léggyökerek, padnak is beillő, földből ki­mosott gyökerek. Az urucuripálma derekának barnás- feketéje sötéten komorlik. Rám tör a magány. Hall­gatom a saját lépéseim zaját. Megtorpanok. Régen leszakadt ág korhadékának vé­delmében szép és vaskos, szürke j ara rácát, mérges kígyót látok. Éppen indulni készül. Ügyet sem vet rám. Én annál inkább. Melegség kap el, nézem az iz­mos, hüvelykemnél vaskosabb, majd méteres kígyót. Marása halálos. Alkalmatlanabb helyet elfogására keresve sem talál­nék. Kígyófogó bot nincs velem. Egyetlen ládaketre­cemben a fekete-sárga papaovo. A kígyómarás irgal­matlan következményére gondolok. Aggódom, hogy merő óvatosságból elszalasztom a jararacát. Most észrevesz. Törzse hullámvonallá alakul, ívben hajtva fejét, sziszeg. Nyelve sűrűn jár ki-be. Előve­szem iszákomból öreg Koda komat, és a lombrés vilá­gosságában képre veszem a jararacát. Csönd övez, és ekkor fentebb mozdul a tárdmagasságú aljnövényzet Gamba közeledik. Kígyóevő emlős. Nagyobb a macs­kánál a nagy fülű oposum. Les, zsákmányra éhesen. Ennyire közelről még sohasem láttam jararacát és gambát. Most maga a vadon élete lép elém a maga ősi törvényeivel. Gambapárti vagyok, és ez természetes. A szürke jararaca a környező ágkorhadék miatt szá­momra megszerezhetetlen. Soha sincs velem az ilyen alkalmak idején nélkülözhetetlen, marás elleni szérum. Szérum helyett így óvatosságom a védelmezőm. A szürke jararaca erős példány. Egy évtizedet biz­tosan megélt. Számomra így a mérges kígyó elvesz. Látszik, a jararaca bízik gyilkos erejében. A természet nem ajándékozta meg túl gyors mozgással. Nem úgy, mint a kígyóevő gambát Az gyorsan, villámszerűén tá­mad. Mi következik? Alighanem az, hogy még mi­előtt a jararaca odacsaphatna, máris morzsolja a gam­ba a kígyó nyakát, gerincét félelmetes fogai között. Meglátjuk. Csönd. Feszültségemben óhatatlan átveszem a gamba indulatát. Magam sem lennék más, hasonló helyzet­ben. Célunk voltaképpen egy; elkapni a mérges kígyót A gamba megeszi, én ketrecbe zárom. A kígyó szá­mára ez végső fokon mindegy. Most mozdul a jararaca. A nagy fülű oposum odavág, recsegve törik a korhadó rőzse. A szürke mérges kígyó, cikázó villanással belemar a rőzsében megakadó gambába. A kígyóevőt marás érte. Hátraugrik az állat és a szürke jararaca megint támadóan vonja vissza csöppet sem szelíd kinézetű, dudoros fejét. Bensőmben most már arról is megfeled­kezem, hogy a kígyóevő emlős, a kis ragadozó mirigy­váladéka irtóztatóan büdös, mikor védekezőén ki- lövelli. Abilio nemegyszer beszélt a gamba ilyesféle készségéről. Sem a gamba, sem a jararaca nem törődik velem. Igen elfoglaltak egymással. A gambánál a jararaca irtózatos erős mérge mit sem számít. Most a gamba újra támad. A már letört rőzse résén át odavág a jararacához. Elvéti. A kígyó nem Marása ismét talál. A gamba föl sem veszi. Harmadszor is támad. Odavág a jararacához, amelynek méregmirigyei amúgy is ki­merültek. Harmadszorra elkapja. Ellankad a gamba fogai közt a jararaca. A gamba az avarra kushadva marja, rágja kimúlt zsákmányát. Dráma a Cararassu avarán. Nem teszem próbára a gamba bűzmirigyeinek lövellő készségét. Jó húsú állat lenne a gamba, de én nem kérek — úgy mondják — csirkéhez hasonló húsából. Egyébként, ép­pen, mert pusztítja a kígyót, hasznos állat a derék, nagy fülű oposum. Elnézem leshelyemről az avaron táplálkozó gambát. Elfogy a jararaca, és a párharc egyetlen jele az összegázolt rőzse. Részlet az író közelmúltban megjelent Horgászom az Amazonason című kötetéből. Csordás Nagy Dezső: ARANKA Ügy kezdi ő is, ahogy mások, — Gyökere van neki is, s levele. Ártatlanabb nem is lehetne ilyenkor nála senki se. Amíg kicsi! — De hogy nagyobb lesz, s szára, igénye nőni kezd. nincs más gondja: hogyan lehetne megkönnyítni az életet? Társat kerít hát életéhez. Hajlékony testtel rátapad. S a földtől, mely növelte eddig, észrevétlenül elszakad. Volt gyökereit elfelejti. — Maradjanak csak ott alól! Levelekre? — nincs szükség többet Ne is kerüljön erre sor! Bújja a rögöt más helyette! Lihegje szomját égre más! — Egyszer él! — ezt sosem felejti. S azt sem: hogy nincsen túlvilág! Czinke Ferenc: Bctlehemesek. Nagy nap a suliban Az egyik szülői értekezle­ten így szóltak hozzánk az iskolában: — A tanulók gyakorlati oktatására for­dítható idő az iskolában ál­talában mindig kevés. így gyakran előfordul, hogy amit mi itt, az iskolában el­kezdünk, azt majd otthon kell befejezniük a gyere­keknek. Kérjük, hogy segít­sék gyermekeiket a szak­mai jártasságok elsajátítá­sában. Célunk: dolgos, szor­galmas, munkaszerető em­bereket nevelni, akik szere­tik mesterségüket, s nem riadnak vissza semmiféle fizikai munkától. Néhány nappal később láttam, hogy az én Borkám előveszi a varrótűt, belefűz legalább félkilométernyi cérnát, s elkezd stoppolni egy régi zoknit. Patronálni fogom a gye­reket — határoztam el, s másnap reggel odanyújtot­tam neki szakadt ingemet, hogy foltozza meg. — Apu, a varrás engem már nem izgat — adta visz- sza az inget Borka —, ezt csak a lányok tanulják. Mi asztalosok és ácsok le­szünk ... Nem tudnál ne­kem adni egy kézifűrészt? — Minek az? — Az a kerek asztalunk ma már egyáltalán nem korszerű. Ma a keskeny, sokszögletű asztal divatos. Kérlek, hozd a fűrészt, és egy-kettőre átalakítjuk az asztalt!... Átszaladtam a szomszéd­ba, s kértem egy fűrészt. Borka aztán vágott, fűré­szelt, faragott, nyesett, én meg smirglipapírral csiszol- gattam a sarkokat... A hét vége felé már csak egy asztalsarok elintézése volt hátra, Borka azonban — hazaérkezve az iskolából — már a kapuból kiáltotta: — Anyu! Holnap nagy nap lesz a suliban. Rántot­ta — és rakottkrumpli ké­szítésből osztályoznak ben­nünket: Légy szíves, segíts! — De fiacskám! Hát az asztallal mi lesz? — kér­deztem nagyot nézve. — Mikor fejezzük be? — Az asztal most már ráér. Már nem leszünk asz­talosok. Átálltunk a szakács politechnikára. Borka késő estig ügykö­dött az anyjával a konyhá­ban, hogy töviről-hegyére mégis nerje a rántotta- és a rakottkrumpli-készítés tu­dományát. Szívszorongva vártuk a számonkérés eredményét, de Borka azzal jött haza, hogy villanyszerelők lesznek. Azokra nagyobb szükség van. Borka lelkesedett az elektrotechnikáért. Szétsze­dett minden fellelhető elektromos dolgot a házban, s mire arra is sor került volna, hogy össze is rakja, újból változás történt a gyakorlati oktatás terüle­tén, s vihettem a szervizbe a villanyvasalót, a villany­borotvát, a porszívót, a tás­karádiót, a kávéfőzőt. A szétszedett mosó- és hűtő­gépet már nem vihettem, házhok hívtam a szerelőt. A tanév utolsó negyed­évéig Borkáéknál hol órás­mestereket, hol fejőgépsze­relőket, hol géplakatosokat, hol pedig kerékgyártókat, cukrászokat, vagy kémény­seprőket akartak faragni. -Mi türelmesen szemléltük az eseményeket, s amiben csak tudtuk, patronáltuk a gyereket. Amikor azonban Borka az egyik nap „át­festette” a szobát, mire ha­zajöttünk — mert azon a héten éppen szobafestőkké akarták őket kiképezni — belebetegedtem a politech­nikába. Ezeket a sorokat is az ágyban írom, mert a mai napig sem jöttek rendbe az idegeim. Borka hozzáértően cserélgeti rajtam a boroga­tást, jelenleg ugyanis a he­lyi kórház patronálja őket, s oda járnak politechniká­ra... Vlagyimir Tozsilin (Fordította: Baraté Rozália) M. A. Asturias: A zöld pápa A MAGYAR könyvkiadás többszörösen is adósa Miguel Angel Asturiasnak, az irodalmi Nobel-díj ta­valyi kitüntetettjének. Először is: három évvel ezelőtti hosszabb magyarországi látogatása okán — barátjá­val, Pablo Neruda Lenin Békedíjas világhírű költővel. E látogatás irodalmi „terméke” Megkóstoltuk Magyar- országot címmel — a kötetben nem egy kecskeméti és Bocs megyei vonatkozással! — azóta könyvpiacra került. Másodszor: bár Asturias mögött rendkívül gaz­dag írói múlt áll, az Elnök Ür című regényén kívül egyebet sem publikált tőle a magyar könyvkiadás. Az említett kötet magyar nyelven 1957-ben jelent meg. Az adósságból most törlesztett az Európa Könyv­kiadó, amikor megjelentette A zöld pápa című regényt. Bár olvasóinknak Miguel Angel Asturiast aligha kell bemutatni, hiszen három évvel eztmitti kecske­méti látogatása óta már több ízben megtettük, mégis hadd mondjuk el röviden: 1899-ben született indián családból. Származására mindig büszke volt, és mikor a Sorbonne-on jogi doktori disszertációját megvédte, az indiánok társadalmi problémáival foglalkozott elő­adásában. Ezzel elnyerte a Sorbonne nagydíját. Párizsban tanult és élt 1924-től 1932-ig, mint az egyik guatemalai újság tudósítója. Hazatérése után be­kapcsolódott az otthoni politikai életbe, újságíró, kép­viselő, majd diplomata lett. 1954-ben, amikor Armas ezredes katonai puccsal és amerikai segítséggel meg­döntötte Jacobo Arbenz elnök haladó rendszerét, As­turias az önkéntes száműzetést választotta és Argentí­nában élt 1966 májusáig, Julio Cesar Méndez Monte­negro jelenlegi elnök megválasztásáig. Ekkor újra dip­lomáciai szolgálatba lépett és azóta képviseli hazáját nagykövetként Párizsban. 1966 áprilisában megkapta a Nemzetközi Lenin Békedíjat is. Ahhoz, hogy A zöld pápa történetét megért­hessük, ismernünk kell Guatemala utolsó másfél szá­zadának történetét, de bele kell pillantani az egész dél-amerikai földrész történetébe is. A TÖBB SZÁZ esztendeig tartó spanyol gyarmato­sítás után Guatemala 1839-ben lett önálló köztársa­ság. Gazdasági életének izmosodását a múlt század utolsó évtizedeiben az USA-ból behatoló amerikai tőke akasztotta meg. A századforduló táján hivatal­ba lépett Estrada Cabrera elnök egész területére szóló engedményt adott az United Fruit Company mammut- konszemnek, amely saját vasútjaival, kikötőivel és saját rendőrségével hálózta be és igázta le az orszá­got: szinte kizárólagos kávé- és banántermelési jogot szerezvén magának. A második világháborúban Guatemala az USA szö­vetségese volt és így a háború után bizonyos szabad­ságjogokra tartott igényt. 1950-ben elnökké válasz­tották Arbenz Guzmant, aki hozzáfogván a demokra­tikus program megvalósításához, széles körű földre­formot hajtott végre. A nagybirtokosok — közöttük az United Fruit Company — birtokait is felosztotta a parasztok között és hatálytalanította a századfor­duló idején kötött anakronisztikus szerződést. Az ame­rikai társaság azonban fegyveres harcot kezdett Gua­temala ellen, Castillo Armas csapatai USA-fegyverek- kell Honduras területéről betörtek Guatemalába és megdöntötték Arbenz kormányát. Hatálytalanították a földreformot, a társaság visszakapta birtokait és valamennyi koncesszióját. Ennyi röviden a mag, amely A zöld pápa szto­rijának alapját képezheti. De talán még ennyi sem. Hiszen a regény egy trilógia középső kötete, az előző bekezdésekben elmondottak az egész regényciklus alapépítménye. Es mennyi ebből a jelen kötetre eső rész? Erre a kérdésre konkrétan már nehéz válaszolni. AZ ELSŐ kötet — o Forgószél — a századfor­duló táján bekövetkezett eseményekkel foglalkozik, a második — A zöld pápa — az első és második vi­lágháború táján történtekkel, míg a harmadik — Az elföldeltek szeme — az utolsó két-három év­tizedben bekövetkezett állapottal. Magyar kiadásban azért a középső kötet jelent meg — reméljük, csak egyelőre! — mert ez a rész legjobban summázza, leg­jobban kidomborítja a dél-amerikai földrész irgalmat­lan kizsákmányolását. österling, a Nobel-díj Bizottság elnöke a döntést kísérő hagyományos indokolásában elmondotta: Astu­rias a guatemalai nemzeti sajátosságokban és az in­dián hagyományokban gyökerező színpompás műveiért kapta az 1967-es irodalmi Nobel-díjat. Ebben a könyvében benne van a guatemalai maja indiánok, meszticek és mulattok minden tündöklő folklórja. Nem is regény ez a könyv, hanem hatal­mas áradásban zajló szabadvers, fékezhetetlen mesélő­kedvvel, teletűzdelve szürrealista képekkel, misztikus és mitikus hangutánzattal, szóvarázslattal és megejtő stilisztikai játékokkal. Alakjai — Geo Maker Thomp­son, a kalózból lett ültetvényes úr, a regény címadó szereplője, a rokonszenves partvidéki parasztok: a Lu- cerók, az Ajuc Gaitánok, a Cojubulok és a történet sok száz szereplője szinte egy gigászi méretű cineráma- vászon síkján mozognak, dús élettel töltve meg a könyv lapjait. És még valamit: a guatemalai szabadságharc eposza ez a könyv. Ez a szabadságharc ma is tart és egyre jobban erősödik.Nem titok: Asturias könyvei — A zöld pápa is! — fölmerhetetlen biztatást jelentenek a fel­kelőknek. SÁNDOR András kitűnő fordításában olvashatjuk A zöld p ápá-t. Ugyancsak ő írta a Nobel-díjas író életművét bemutató tanulmányt is. Balogh József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents