Petőfi Népe, 1969. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-05 / 3. szám
JÓBA TIBOR: Partisciim, szeretlek Vallomás egy városhoz U A kondenzcsík-cifrázta ég fölöttem majd húsz éve ég a hagymaszagú hajnalokban piheként libeg a korom KECSKEMÉT sorsodhoz kötődött fél életem férfikorom 2. Járok apró sikátorokban neoncsillámos tereken e ahogy akkor vonatról szálltam: régi magamat keresem s míg dudorászó kóbor szellő száll a lombvesztő fákon át kutatom messze tűnt szerelmek tűsarkú könnyed lábnyomát 3. Mit tudtam még, hogy ez a város lesz második szülőhazám, s majd édes rímeken merengek az ódon utcák hajlatán; hogy itt is vers bomlik belőlem, s amott is boldogság fakad ... Öreg Város, köszönöm újból az érlelő fájdalmakat! 4. Amikor idejöttem, apró vityillók görnyedtek köröttem. S ma: rámhajol is, átkarol is a sívó homokból szökkent metropolis! 5. Jól ismerem már minden évszakod: nyári alkonyok gomolygó, trópusi porában a távoli toronyházak szelíden gyűlő gyöngyfüzér- ablakszemeit őszi éjeken gépek bakacsin-égen haragvón dongó szúnyograját bokáig-havú, száncsengős karácsonyokat Május első, jószagú szárnycsapásait... 6. PARTISCUM: így becézlek... Talán csak én egyedül a földkerekén, messzi korokból visszahíva férfias és komoly neved: ajnározni is az tud szépen, ki tartósan, híven szeret. 7. Ősökről, hősökről kéne írnom, nagyakaratú népekről, kik szállást elsőnek vertek a gyöngypergésü kvarc-szemek szőke hullámain, kik tíz körömmel termőre hozták az addig meddő földet; névtelenekről, s nevesekről, kiknek emlékük kőbe megörökítve, s hírük fénylő szellőkkel száll a táj fölött... En mégis kettőnkről beszélek, PARTISCUM, rólad, s porszemnyi magamról. Mert bár mirólunk szól az ének: benne szépülnek mind, akik itt élnek, lakóid, ismerőseim, elleneim és szerelmeim; minden voltakról, s minden eljövőkről egyképpen szól a rím. Hírős Városom, légy nekem az ihlet hatszor száz éved büszke ormain! 8. Amikorra a „gyüttmönt” megtanulja, hogy: Korhánköz, Talfája és Muszáj, Szeleifálu és Széchenyiváros: addigra jó tízezrek gondja fáj. Es ami bennem túláradón újjong, annak, hiszem, hullámgyűrűi kelnek: ha boldogság cirógat, lágy szavamra házak, utcák és emberek felelnek. 9. Nem „modern hősköltemény” ez: csak épp, amit az ember érez, amikor egy kedves barátról, jó testvérről, szent szülőről beszél, — szerelem is kicsit a tájhoz, bokrokhoz, virágokhoz, fákhoz — és vallja: erre máshogy fű a szél, más íze van a víznek és a dalnak, az őszi ködök másképp gomolyognak, s szebbet súgnak az égtől elcsalt percek a földön üdvözülő boldogoknak... 10. PARTISCUMOM, azóta, hogy hozzád szegődtem, kicsit — a gyermekeddé nőttem. Neved már ezer ízből elegyítve zsibbad és édesül a számon; fogadd el hát — szemérmes hódolódtól — halkan mondott, őszinte vallomásom. (A Kecskeméti városi Tanács jubileumi irodalmi pályázatán U. díjat nyert pályamű.) A művészet Éjféli fain igazlátója volt Száz éve született, és csaknem egy évszázadot <81 Lyka Károly. Nem lenne pontos, ha művészettörténésznek, kritikusnak, tanárnak és festőművésznek mondanánk, több volt mindezek összegénél is: szenvedélyes terjesztője a művészet szeretettnek, ritka ízlésű igazlátója a műalkotásoknak. A hosszú életű tudósok, alkotók igen gyakran nem tudnak elszakadni fiatalságuk értéknormáitól. Lyka Károly életművében talán az csodálható leginkább, hogy szinte utolsó napjaiig (96 éves korában hunyt el) rendkívüli szellemi frisseséggel figyelt a képzőművészeti irányzatok felgyorsult sebességű metamorfózisaira. Mindvégig képes volt az új szépségek megragadására, anélkül hogy tényföltárásának jellegzetesen XIX. századi alaposságából, ítéletének a klasszikus csúcsok által meghatározott magas mércéjéből bármit is engedett volna. A haladó művészet népszerűsítésében és a magyar műkritika megteremtésében döntő szerepe volt Művészet című folyóiratának, amelyet 1902-tól 16 éven át szerkesztett ízig-vérig humanista szemlélet hatotta át kétévtizedes tanári és néhány esztendős igazgatói működését a Képzőművészeti Főiskolán, nagyszerű monográfiái pedig még sokáig biztos kalauzaink lesznek. WiMul az ember a csendet, amely az éjféli néma tatot QtögeU a toronyból az óra kondulásaival; ■Qt a hold ebben a tétova, tél-eleji éjben, felhőtakart nap után óriás egy-szeme a földre figyelj Elragadta valami rabló szél, északról délre rohanva; a karácsonyi meddő, rongyköpónyeg felhőket az égről; lehettek volna habos dunnák és vánkosok is, a didergő mezőkre leszállva fehéren. a föld lehelete, hogy önnön arcára visszacsapódjon; mint amikor deres reggelen haragod megdermedni nem enged, s társad káromkodása parázsként hull vissza fejedre Mint aki örül, hogy békében hagyják; nyugosznak a házak, a kutya nem ugat, bevackolódik a szalmába; lapul. Hajnalban majd szimatolva kel föl böllérkés sikolyára, s odaverődik nyugtalanul a sűrűbe, les a koncra. Hol kertek alatt sötét vizekben merül el a fény, a széles földek egymásnak dőlve melegednek, alusznak. Félelmes óriások, pusztától pusztáig ér a hátuk, s felhördülnek álmukban, ha egy kései vontató dübörög. Fürkészi az ember a csendet, — áll a karácsonyi éjben a falu. Hajnalodáskor az ünnep tovalép, dér hull lába nyomán, felsóhajtanak ébredő házak s vetések kinn a szabadban, újévre meleg takarót várnak, tiszta havat remélnek! Aznap így szólt hozzá az agronórnus: — Boldizsár, fel kellene tárcsázni az utat, hogy járni lehessen rajta. Vállalod? Boldizsár rövid gondolkodás után beleegyezett. Hiszen a traktorosoknak is érdekűk, hogy az út járható legyen. Még délután kihúzatta a tárcsát az út mellé, hogy este, majd ha leváltja a sógorj el öltet, ne kelljen keresgélni. Este pedig, villanygyújtás után könnyű szívvel indult menyasszonyáéktól a sötétbe burkolózott határba. Nem érezte terhesnek az éjszakai műszakot. Kereshet, ki kell használni az időt U—28-as gépével vígan döcörészett a faluból kifelé, az előkészített tárcsához. Jól emlékezett a helyre, ahol hagyta, de most neun lelte ott Leszállt a nyeregből, nézegette a nyomokat Igen, semmi kétség, elvitte valaki déli irányba. Szétnézett a határban, s amerre villogni látta a többiek traktorának a fényét, arrafelé irányította saját gépét. Sok kérdezősködés után talált a tárcsára. Boldizsár nem volt haragos természetű ember. Egy-kettőre megnyugodott most is, hamar túltette magát a tárcsakeresés bosszúságain. A csillagok már mind kinyitották a szemüket, csupán nyugaton az ég alján pislogott még néhány kései vendég, mint a lusta ember, ha fel- költik álmából. Nem messze, balkéz felöl a Duna sietett délnek. A viz neszezését elnyomta a traktor zaja, de ő azért tudta, hogy a folyón már megindult az éjszakai élet. Csukák raboltak apró halakat, varsák lesték a zsákmányt éhes szájjal. ö pedig hajtott az úton, morzsoltatta a géppel a göröngyöket. A lámpa fényében látta, hogy kis akácos között kell elhaladnia. Nem gondolt rosszra. Akkor éppen nem is gondolt semmire. Hirtelen csak azt vette észre, hogy megreccsen valami, és a gép oldalra dől. Eszébe villant: — Ki kellene ugrani az ülésből! De csak egy pillanatig. Nem hitte, hogy felborulhat A következő másodpercben már nagy huppanással maga alá temette a gép. Nem tudta, mi történt. A kis hídra nem is emlékezett. Korlát nem jelezte, a mély árokból kidobált föld pedig eltakarta előle a keskeny szakadékot. A traktor négy kereke a csillagos égre bámult, 6 meg alul szorult az árok legmélyére. Ha a csatorna szélesebb, azonnal agyonnyomja a sok mázsás gép. A két keskenyedő part azonban visszatartotta egyelőre a halált. — Most meghalok — ez volt első gondolata, miután fájdalmában felordított. Később már ordítani se tudott, mert a gumiülés kegyetlenül szorította szívét, tüdejét. Másik oldalon a kormány benyomta oldalbordáját. Ha ereje nem hagyja el, ordított volna kínjában. — Szerencse, hogy nincs víz a csatornában! — ez jutott eszébe, hogy a halál rémképét elhessegesse. Hogyan szabadulhatna innen? Nem lakik erre egy lélek sem, és kiabálni sem bír. — A duda! A bilux! — mondta magának reménykedve. Rászorította tenyerét a dudára és nyomta hosszan, bizakodva. Aztán a lámpát villogtatta. Hátha meghallaná vagy meglátná valaki... Megismételte újra és újra. A kimerülésig. És várt. A csend olyan nagy volt, hogy szinte megfojtotta. Semmi válasz, semmi zaj. Hátha, talán utoljára! Sikított a duda, kettéhasította az őrjítő csendet. Mindhiába... A menyasszony békésen fekszik az ágyban, nem messze a faluban, talán róla álmodik. A barátok se messze, itt a határban. Meg se hallják. Mi lesz vele? Percről percre süllyed, ereszkedik a puha földbe. — Ha magamon nem tudok segíteni, itt halok meg’ — mondta ki végső kétségbeesésében... — De nem: Ki kell szabadulni. A szívét szorító gumiülést markolta. Mi ez? Alul szakadt a bőr. Talán itt lehetne. Jól beleimarkolt, minden erejét összeszedte. Millimétereket csúszott az ülés. Ez is valami. Csak tovább. Aztán egy másik. Már lélegzetet bírt szedni, többet az éltető levegőből. Az ülés megadta magát. Sikerült eltávolítani. Pihent egy keveset. Nem tudta, mennyi idő telt már el, talán fél óra, talán másfél. Vagy talán már éjfél is elmúlt? Nem számít, tovább kell cselekedni, amíg meg nem csúszik a föld a gép súlya alatt. A zsebében bicska van! Ha azt ki tudná venni! Bal kézzel piszkálta a kést, apránként feljebb tornásztatta. Negyedórák vánszorogtak tova, míg végre sikerült megkaparintania. Kinyitotta. S azonnal kaparni kezdte a földet maga alatt, hogy kibújhasson a gép alól. Minden fellazított marék földet óvatosan kotort az árok mélyére. Tíz körmével készítette az életet jelentő kis gödröt Csak a bicska el ne törjön. Mintha megcsúszott volna a gép! Az olaj valahonnan csurogni kezdett az arcába folyt olyan lett mint egy csúf ördög. Gyorsabban kell küzdenie az életéért. Minden marék föld közelebb hozza a szabadulást Sercent a penge, koppantak az árok mélyén az apró, félretolt rögök. A teknő nagyobbodott. Tíz körme kapart s vérzett Talán már kifordulhatna a préselő kormány alól. Még néhány mozdulat, azután nekifohászkodott Sikerült! Kezével húzta magát előre, ki az árokból. Ott rogyott le a feje is, a tárcsa mellett. Lábát nem érezte. Csipkedte, majd ütötte, de nem érzett fájdalmat. Be kellene jutni a faluba. Megpróbált felállni, ösz- szerogyott. Várt, pihent. Előbb mozgatni próbálta érzéketlen lábait. S mintha megindult volna a vérkeringés. Üjra megpróbálkozott Lassan lépegetett. Csak a szélső házig jusson el. Furcsa színe van az égnek. Megfakult. Azt hitte, rosszul lát. Hajnalodott... Nem is emlékezett rá, hogyan és mikor, de elérkezett az első házig. Bekopogott. Megismerték azonnal. Betámogatták, lefektették. Azután jött az orvos, és hívták a mentőket... Egy hétig feküdt a kórházban. Amikor talpra állt, nyoma se maradt annak az estének. De azt a hidat, utána mindig elkerülte. Pedig nem volt babonás. Stefániay Edit: A félelem napja (relief). Gerő János: Tíz körömmel i
