Petőfi Népe, 1969. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-19 / 15. szám
iBanMOM Hatvani Dániel: EXODUS Fehérre taposott réten át az ősz virágai vonulnak bólintanak harang-fejükkel vert hadai nyári háborúknak paradicsom-ütegek sárba fúlnak átkozzák némán a csatát bugyborékol a rózsák torka alvadt vért hánynak a fák KÉPES GÉZA; Ez a föld Ez a föld a tied bár nincs rajta egy nadrágszíjnyi hely mit magadénak mondhatsz s nincs egy kunyhó, akár csipetnyi, ahol, ha ég a nyári nap, pár napra meg tudnál pihenni — De itt de itt a börtönőrök is testvéreid itt vannak barátaid itt vannak ellenségeid Itt ha valamit Írsz amilyet csak te írhatsz egész sereg arc felderül egész sereg arc elborul sokan örülnek sokan dühöngnek szeretnek és gyűlölnek Mehetnél máshová hol tárt kapuk és percekig tán tárt karok fogadnak szerezhetnél villát, kocsit magadnak kaphatnál pénzt kemény valutát fontot dollárt márkát koronát s tán hónapokon át elszédíthetne a siker Mindezt megkaphatod — Mi kell még? Megyek már. Vár a földem. Ezt örököltem s gyermekeimnek ezt hagyom örökségképpen s a golyóstollam s egy életen át szétvert írógépem Olvasni tanítani! - de: mit és hogyan? Hozzászólás Orosz László „Hogyan nevelhet olvasókat az iskola? című cikkéhez „Az irodalomtanárnak az a hivatása, hogy , megtanítsa a növendékeit — olvasni” — mondta Riedl Frigyes egyik régi egyetemi előadásán. Ez a mondat jutott eszembe akkor, amikor elolvastam Orosz László cikkét a Petőfi Népében. Igen, ez a feladat áll előttünk magyarszakosok előtt, de nem lehetünk sohasem nyugodtak, nem „kényelmesedhetünk” el” az úgynevezett „tantárgyi” követelmények ilyen vagy olyan fokú betartása, megkövetelése esetében sem, mert — valljuk meg azonnal, nyíltan — egy jeles érdemjeggyel jutalmazott tanuló még nem biztos, hogy „olvasó”, „értő” ember. Esetleg csak „szorgalmas”, s ezért kénytelen a tanár honorálni tanítványának ezt a „munkáját”, és jelest kell adnia. S itt hadd kapcsolódjak Orosz László élesszemű tanári megfigyeléséhez: ha a tanár csak „munkát” értékel a magyar órán egy-egy érdemjeggyel, ha csupán a tankönyv esetleg szép elemzésére ad jelest — látszólag „helyesen”, „módszeresen” jár el, de hol van az, amit Orosz László az irodalomórák „légköréről”, „pirosbetűs ünnephangulatáról” mond?! Mert itt van irodalomtanításunk egyik veszélyes, sok gondot okozó kérdése: hogyan „követeljünk” irodalomórán, milyen legyen a számonkérés? „Munka”-értékelés csupán az irodalom-érdemjegy? Tizennégy esztendeje tanítok általános és középiskolában magyart, s azóta minden évben felhősebb lesz a homlokom, ha feleltetni kell, kínlódva ülök a napló előtt, ha osztályozni kelL Igaza van Orosz Lászlónak: fel kell oldani a számonkérések „rettenetét”, félelmet kiváltó hangulatát, s ezt helyettesíteni valami barátibb-kellemesebb beszélgetéssel. Ha a tanár nem a katedra magasáról letekintve „faggatja” tanítványát, ha nem azt keresi, hogy „mit nem tud”, hanem — ahogy Nagy János debreceni kollegám írta — olvasói műhelyhangulatot ébreszt, ahol a felfedezés öröme, ahol a szépség felismerésének közös élménye forró- sítja át az óra légkörét. (De megvan ez az öröm, ha előtte három tanuló elégtelenre felelt vagy röpdolgo- zatot írt az osztály?!) Olvasni tanítani! Nehéz feladat. Azt hiszem mindig lelkiismeretfurdalást kell, hogy ébresszen minden becsületes tanárban e kérdés felvetése, megválaszolása. Megteszünk-e mindent ennek érdekében? Nézzünk néhány tapasztalatot! Csak akkor melegedhet át egy irodalomóra, ha a tanár személyes élménye, érzése, hevülete emelte már az óra légkörének higanyszálát Ha én is szeretem pl. Babits Mihály verseit akkor úgy érzem: tanítványaim is átveszik tőlem ezt, a verselemzés frissebb lesz, a hangulat emelkedik, s a jövő órán tartott kötelező számonkérés színvonala is jobb. Vagy: ha az impresszionizmus képzőművészeti és irodalmi Antalfy István: GAZDAG VAGYOK... Annyi az enyém a világból, amennyit akarok, (Részemet már kikövetelem én; adós és hitelező vagyokl) Mindenben a szépet keresem. Áldom a fényt, amely rám pereg. Rólad írok, s szebbek a napok. Így válnak tavasszá a telek, arannyá a gyűjtött garasok..; Kecskeméti kamaratárlatok Sokszor felpanaszolt hiányossága megyeszékhelyünk kulturális életének, hogy nincs megfelelő kiállító helyiség a képzőművészet számára. Jo^pan mondva semmilyen sincs, hiszen a múzeum programjának természetesen csak egy része lehet képzőművészeti jellegű. Nincs tehát állandó alkalom a művészeknek a bemutatkozásra, a közönségnek az élményszerzésre, a vizuális kultúra tagathatatlan hátrányt szenved a többi művészeti ághoz képest. Ezért örömmel kell üdvözölnünk, hogy a napokban két rendhagyónak mondható kamarakiállítás is megnyílt Kecskeméten. BEMUTATÓ A MÜVÉSZTELEPEN A Művésztelep folyosói és lépcsőháza tizennégy művész munkáit tárták a nyilvánosság elé néhány napra. A három kecskeméti festő és az alkotóház vendégeinek közös szereplése nemcsak kellemes élményt nyújt, de egyben ígéretet jelent a láthatatlan és érthetetlen falak ledöntésére, amelyek egy idő óta elválasztják a Művésztelepet a város szellemi életétől. Bozsó János meleg fényű, merengő lírájú tájai, Goár Imre heves, fojtott szenvedéllyel lüktető képei, Mich- nay Andrea konstruktív szigort és érző emberismeretet egyesítő portréi, Domby Lajos eltökélten kísérletező kompozíciói szerepeltek a megyei téli tárlat anyagában is, és végignézve őket ismételten csak sajnálhatjuk, hogy elmaradt a tárlat. Szívesen viszontlátott ismerőseink a krétarajzaiba hihetetlen erőt tömörítő Kajári Gyula, az ezüstös zománcképeinek tartalmi izgalmával és technikai bravúrosságával ezúttal is szuggesztív Kátai Mihály, László Gyula, aki két személyes hangulatú pasztell- tónusú festménnyel szerepel, és Abrahám Rafael, akinek litográfiáján tiszta harmóniával tükröződik a hu- munista meggyőződés. A többiek — Csizmadia Zoltán, Péterfy Gizella, Sáros András Mihály, Stremeny Gáza, Topor András, Zöld Anikó —, kevébé ismertek nálunk. Többségük fiatal, egyéniséget kutató művész. Egy-két bemutatott művük alapján még megjegyzésszerű véleményt sem illik mondani, az azonban leolvasható belőlük, hogy milyen sok irányú, intenzív alkotómunka folyik a telep műtermeiben. Jó lenne minél többször bepillantást nyerni ebbe a munkába. Reméljük a házi tárlatnak lesz folytatása. HÁROM FIATAL A Városi Művelődési Ház három pályakezdő fiatal, a kecskeméti Kiss Andrea és Szappanos Istvánt valamint a Szappanossal együtt diplomázó Görgényi Tamás műveiből tart bemutatót. Nem hivatásos művészek, Szappanos és Görgényi rajztanárok, Kiss Andrea kerámiaüzemben dolgozik, az Iparművészeti Főiskolára készül. Talán Görgényi Tamás festményei és rajzai tanúskodnak leginkább az önálló tehetség jegyeiről. Biztosan építi fel fegyelmezett, geometrikus formáit, színei szerény skálájuk ellenére is megkapóak. Szappanos Istvánnak eleven, expresszív kifejező- készsége a legszembetűnőbb, de olykor egy képen belül is egyenetlen, túl sok irányban próbálkozik. Kiss Andreának főként a népi formákat folytató kerámiái sikerültek, fényes mázai gyönyörűen ragyognak. A fehér matt mázzal díszített edényeken is tökéletes a technika, de némelyiken már cifrázásnak tűnik a dísz. Sz. J. jellegzetességeiről van szó: többet kapok vissza az anyagból, mert talán én is többet adtam át, s talán lelkesebben, jobban. De ha „kihűl” az óra, ha „fegyelmezni” kell, ha valahogy a tanártól távolabb levő anyag kerül tárgyalásra, már nem értük el a célt: ezt már nem fogja szívesen elolvasni a diák. De ha „belekóstolunk” egy nem kötelező versbe, ízlelgetjük a szépségét, s a diák tudja, hogy ebből nem kell felelnie, ez nem számonkérésre szánt anyag: akkor oldottabb a légkör, jobban megjegyzi, nem felejti el, a könyvtárban is utána néz. Ha „kitekintünk” a tantervi anyagból, ha a tankönyv fejezetéhez odaillő, de nem „kötelező” irodalmi vagy képző- művészeti alkotást idézünk, akkor — azt hiszem — kicsit előbbre léptünk. PL a Nyugat lírikusait tárgyalva néhány régi folyóiratszámot vittem be az órára. A tanulók ezt örömmel lapozgatták, s láttam, néhá- nyan egy-egy nevet, címet kijegyeztek maguknak. Vagy ha a tanár bevisz az órára egy-egy könyvet, új folyóiratszámot, és megmutatja, pár szót szól róla, idéz belőle: „étvágyat” csinált, és a tanuló talán el is olvassa később. Vagy ha nem, akkor is gazdagodott: nem ismeretlen számára az a szerző, az a mű. A mai magyar irodalom legjobb alkotásait kell eljuttatnunk tanítványainkhoz, hiszen — azt hiszem — ez áll legközelebb hozzájuk. Zrínyi Szigeti veszedelmének ódon fenségű sorai helyett pL egy BenjÁmin László-vers jobban megkapja elsős gimnazistáinkat. De a magyar tanár, a gimnázium nemcsak az irodalomórán nevelhet olvasókat! Azt hiszem: felejthetetlen tanítványaink számára az, hogy a már nem élő, már klasszikussá váló Kassák Lajos járt iskolánkban, s ők beszélhettek vele, hallhatták őt. Vagy: ki fogja elfelejteni Weöres Sándor és Károlyi Amy szakköri óránkon való látogatását! Nagyon nagy szerepe van a kulturális seregszemlének is, hisz most harmadikos tanítványaink Radnóti-műsora azt jelentette, hogy az egész osztály megismerte és megszerette a költőt és verseit. Vagy egy iskolai ünnepség szép szavalata után, amikor Papp István Áprily Lajos versét mondta el, elsős tanítványaim már ismerős költőként üdvözölték a filmesztétikai órán Áprilyt Ez is formálja az irodalmi ízlést. S a könyvtár, az iskolai könyvtár szerepe szinte felmérhetetlen! S a szakkör, az iskolai faliújság, a tanulók olvasmánybeszámolói, a városi Irodalmi estek stb! Feladataink szinte felmérhetetlenek, eszközeink azonban korlátozottak. De fel kell használnunk minden irodalomórát, órán kívüli beszélgetést, szakköri foglalkozást és minden iskolai és egyéb alkalmat arra, hogy tanítványaink minél többet és minél igényesebben olvassanak. Mert hátra van még pL a válogatás kérdése: hogyan lehetne tanítványaink olvasmányigényét jó irányba fordítani? Hogyan lehetne minél több kézbe adni Illyést és Németh Lászlót — Berkesi vagy Szil- vási helyett?! 1963. szeptemberében meglátogattam néhány tanítványommal kedves professzoromat, Benedek Mar- cellt, aki akkor azt írta nekem egyik kötetébe dediká- cióként, hogy „társamnak az olvasni tanításban”. E megtisztelő dedikáció azóta is „Nessus ingeként” éget: s hadd ébresszek kartársaimban is a magaméhoz hasonló lelkiismeretfurdalást tanítványaink olvasóvá nevelésének problémáját látva, s hadd tűzzük ki mindnyájan önmagunk és tanítványaink elé a babitsi „soha- meg-nem-elégedés” igényét. Szekér Endre Takács Erzsébet: Szénhurdó
