Petőfi Népe, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-08 / 288. szám
1968. december 8, vasárnap 5. oldal Tizenhárom gyerek és az asszony „Legyen a mi kedves vendég... Mátételke a bajai járás második legkisebb községe. Alig több mint ezren lakják. A felszabadulás óta megkétszereződött a házak száma a belterületen. A falu villanyt kapott, kövesút, üzletház, iskola és művelődési otthon épült, városias járdák készültek. A statisztika szerint tavalyelőtt születtek tizenöten és meghaltak tizennégyen. Általában két gyereket heveinek a családok. Kivétel azért akad. Pán- csics Józsefné például 15 apróságnak adott életet. Közülük tizenhármán élnek. Páncslcsok A nagy családot egyszerűen Páncsicsoknak nevezik az emberek. A megmaradt 32 tanya egyikén laknak, néhány kilométerre a község központjától. Két szobából áll az otthonuk. Az egyik helyiségben vacsorát főz az asszony, Páncsics Józsefné, amikor bekopogok. — Hát mi lenne? — mondja és a tűzhely melletti ágy támlájának dől. — Paprikáskrumpli. Három csemete a prics- csen csücsül, szorosan egymás mellé húzódva és fegyelmezetten, mint a vándorútra készülő, gyülekező fecskék. Nem fanyalognak, de az arcukon látszik, hogy gyakran ülnek a paprikás- krumplihoz terített asztal mellé. A tűzhely fölött kosárka függ. Benne az evőeszközök. Tizenhárom kanál. Megmondom az óvó néninek Az este látták az apjukat a lányok. Nagyon részegen jött haza. Kinn alszik a kamrában. Az állami gazdaságban megtudtuk: kétszer fölszólították, hogy álljon munkába. De ő nem. Kivette a munkakönyvét is. Azt mondta, ő azért nem dolgozik, hogy a felesége kapja a pénzt. Így aztán két hónapja nem jár a családi pótlék sem. Mind nagyobb dolognak tűnik előttem, hogy a gyerekek rendesen öltözöttek, tiszták. A szobát szárítókötél szeli keresztül, az udvart ugyancsak. Páncsicsné ■minden második nap mos. A lányok itthon melegítőben járnak, egyszerűek. A faluban csinosaknak mondják őket azok, akik találkoztak velük. — Állami gondozásba adni őket? Dehogy adom. Nem állunk úgy, Hogy ne lenne ruhájuk, ennivaló is van — és amikor idáig jut a mondanivalójában, könny tolakszik a mama szemébe. Hiszen olyan szépen szaval már a legkisebb, a négy éver, pufók Gabika. Egyedül ő marad itthon délelőttönként az anyja mellett. A verseket az óvodás Imrétől, illetve az alsótagozatos Lászlótól és Zolitól tanulja. Anna, Rozália, József és Mária dolgoznak. Márton ipari tanuló. Éva, Mihály, Katalin és Máté Bácsalmáson járnak iskolába. A négyéves Gábor elszántan ígéri, hogy megmondja az óvó néninek, ha majd óvodába jár, hogy ő nagyon sokat akar enni. A tanács •iíf f• ■ W:: családja n A községi tanács épületében Bundzsák József vb- elhöfe kiegészíti, miért a helyszínen megtudta. A 19 éves Rozáliának, mivél az eddigi idényjellegű elfog- lalatság helyett állandó munkát kap a Bácsalmási Állami Gazdaság helyi üzemegységében, családfenntartási igazolást ad a tanács. Így újra hozzájutnak a családi pótlékhoz. Pálmai La fosná, tanács- titkár újabb adatokkal szol gáL Ismeri a tizenhárom gyerekes asszony minden gondját, hiszen Páncsicsné rendszeresen felkeresi, vagy üzen, ha segíteni kell. Több szőr előfordult, hogy a szülői munkaközösség és a nőbizottság az iskolai rendezvények bevételeiből megvásárolta a gyerekek tanköny_ veit, füzeteit. Közülük négyen a bácsalmási hétközi diákotthonban laknak, 50 forintért teljes ellátást kapnak havonta. Az idén hatszáz forint gyámügyi ellátmányt kézbesítettek a ma mának. A járási tanács tekintélyes rendkívüli segélyt utal ki évente. Az anyasági jutalom hatezer forintot tett ki néhány esztendeje. Így szolgál a végletek példáival Mátételke. Az itt élők egy része a hajdani hat földbirtokosnál dolgozó cselédek leszármazottaihoz tartozik. A szocialista állam igazán emberi családvédelmi rendelkezéseket léptetett életbe. Páncsics József, a „családfő” mégis szinte kijátszotta ezeket a törvényeket azzal, hogy nem vállal állandó munkát. A felesége tizenhét éve él a tanya falai között, egyedül birkózik a család, a gyermeknevelés gondjaival. Nem látott méí ’ mosógépet, sein pedig tévét. Ugyanakkor a fokban minden harmadik otthonban televízókészü- lék közvetíti a tágabb világ történéseit. Páncsicsék földes szobában kénytelenek élni. Mátételkén pedig nyaranta húsz házban parkettáznak. S közben arra készülnek, hogy jövőre 5 és fél kilométer hosszúságban vízvezetékkel lássák el az utcákat a járás’ második legkisebb községében. Halász Ferenc — A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége Magyarország és Csehszlovákia felszabadításában való részvételéért, a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának 50. évfordulója alkalmából a Katona Gyula alezredes. Nagy Honvédő Háború Emlékérmet adományozta önnek ... Ezek a szavak Budapesten a Szovjetunió nagykövetségén hangzottak el két héttel .ezelőtt, s Katona Gyula alezredes meghatot- tan vette át a magas kitüntetést Lapunk olvasói közül többen emlékeznek arra a riportra, amelyet néhány évvel ezelőtt, pontosan 1965. április 4-én közöltünk ezeken a hasábokon, Katona Gyula őrnagyról, aki 1944 novemberében Kecskemét határában önként jelentkezett a szovjet hadseregbe, majd részt vett a megyeszékhely felszabadításában, sőt egy tábori kórház katonájaként Csehszlovákiában, Ausztriában is járt. — Három évvel ezelőtt — mondta Katona Gyula alezredes elvtárs. akit kitüntetése alkalmából meghívtunk szerkesztőségünkbe — még azt mondtam, szeretnék találkozni volt parancsnokommal, Geraszim Ivanovics Agadzsanjan elvtárssal, s azokkal a szovjet katonákkal és tisztekkel, akikkel együtt szolgáltam. A kívánságom teljesült. A szovjet nagykövetség segítségével sikerült megszereznem Agadzsanjan elvtárs címét, s levelet írtam neki. Hosszú hónapokig vártam a választ, s egyszercsak megérkezett. Örültem is, de volt bennem olyan félelem, hogy talán nem emlékszik rám. A sok olvasástól meg- gyűrődött papírlapot tolt elém, Agadzsanjan elvtárs, az orvostudományok doktorának levelét. A levél így hangzik: „Drága Barátom! A családom nevében meghívom önt a napsütötte Örményországba ... Legyen a mi kedves vendégünk... Nagyon örülnénk látogatásának ... Megmutatjuk festői tájainkat, megízleljük borainkat és visszaemlékezünk megtett harcos utunk- ra. Várom levelét és látogatását. Az ön igaz barátja: Agadzsanjan.” : -r- A meghívást nagy örömmel fogadtam, s a több ezer kilométeres út után boldogan ölelkeztem ösz- sze Agadzsanjan elvtárssal, aki az örmény SZSZK egészségügyi miniszterhelyettese, s egy kutatóintézet vezetője. A látogatásról csupán annyit: 16 ezer kilométert utaztunk, jártunk Grúziában, Azerbajdzsánban és természetesen Örményországban. Jerevánban találkoztam Sztyopa Papavjan főorvossal, aki az örmény fővárosban dolgozik, s aki 1944-ben egy szakaszban szolgált velem, akkor őrmester volt... Emlékeket idézett fel ezernyi apró kedveskedést, s a búcsúbeszélgetést. — Agadzsanjan elvtárs javaslatára kaptam meg pártunk félévszázados jubileumán ezt a nagy elismerést. Igaz, én kaptam, de tudom: ez mindazoknak szól, akik a szovjet hadsereg katonájaként hazánk felszabadításában részt vettek. Barátaimmal tovább tartom a kapcsolatot, hetenként kapok tőlük levelet, s én magam is szorgalmasan írogatok, újságot, folyóiratot küldök a levélen kívül volt harcostársaimnak. Nyáron ők látogatnak el hozzám. Kecskemétre, s akkor végigjárjuk a régi, a dicsőséges harcok színhelyét, azt, amelyet A kitüntetés. 1944-ben közösen tettünk meg... Gémes Gábor Iró-olvasó találkozók 75. De úgy döntött, hogy mielőbb elmondaná, eiőbb alaposan meghányj a-veti a dolgot. Ellensége volt az elsietett következtetések- ne’. XXI. EJEZET, Tűzzel-vízzel a kőszikla ellen. — Kincsek a ládában. — Luka Lukics furcsa halászszövetkezete. — A halálbarlang. A felderítők későn értek haza. Az álmosság gyorsan ágyba döntötte őket. Csak reggel keseregtek igazán balszerencséjükön. Uszkov komoran hallgatott. Orocsko a homlokát ráncolta. Szperanszkij Borisszái és Pétyával némán kimentek. Beléptek a kecskekarámba, megetették az állatokat, aztán elindultak halászni. Mire hazajöttek, Ljubr mov és Uszkov már nem volt otthon. — Arrafelé mentek — mutatott Luka Lukics délnek. — Mécsest, baltát, vedret vittek magukkal. Talán megint a barlangba mentek ... Szperanszkij és Orocsko a növénygyűjteményt nézegették. Az öregnek nagy gyűjteménye volt a helyi növényekből. Az eresz alatt egész halom lehámozott hársfakéreg. Szperanszkij gyűjteménye legalább két tonnát nyomott. — Nem volt papírom! — mentegetőzött a házigazda. — Fel kellett használnom a háncsot. Tudja, hogy nem is olyan rossz. A növények rendesen megszáradtak, nem vesztették el a színűket. Kilencszáz fajtát talál itt. A katalógust a barlang falán levő feljegyzéseim közt olvashatja el. De most feltűnt Uszkov és. Ljubimov. Elégedetten, vidáman lépkedtek, gesztikulálva, élénken beszélgettek valamiről. — Heuréka! — kiáltotta Uszkov messziről. — Min- den rosszban van valami jó! Megtaláltuk!... .— Mit találtak meg? A kijáratot? — Azt egyelőre még nem. De született egy ragyogó ötletünk. Most aztán rajtunk a sor. Csak mirajtunk. Ljubimov úgy látszik, nem hiába nézte oly mereven a megrepedezett követ a barlangban. Tudta jól, hogy a legvékonyabb akadály, amely elválasztja őket a külvilágtól, az a szikla, amely Szperanszkijt bezárta a kráterbe. Vajon milyen vastag lehet? Mondjuk tíz, húsz, esetleg harminc méter, de annál semmi esetre sem vastagabb! Ez végeredményben nem is olyan sok. Amikor Pétya ráöntötte a vizet az izzó kőre és az megrepedt, az idegenvezető fejében nyomban megszületett a gondolat: a tűz és a víz helyettesítheti a feszítővasat és a csákányt, ami hiányzott a fel- szere’ésükbő'! Uszkovnak tetszett az ötlet, s elhatározták, megpróbálják, mi sül ki belőle. Képzeljenek el egy tégla alakú, több tucat köbméter nagyságú kőtömböt. Oly mozdulatlanul ült a hasadékban, mintha legalábbis a világteremtés óta heverne ott. Csupán a sarkai alatt látszottak kisebb nyílások. Ljubimov fákat rakott az egyik sarka alá és meggyújtotta. Két, vízzel teli bőrveder állt a lábánál. Füst lepte el az egész barlangot, a mécsek lángja elaludt, Uszkov köhögni kezdett. — Hogy bírod ezt. a füstöt? — kérdezte Ljubimov- tól. — Füstölt szemnek nem árt a füst... — felelt tréfásan az idegenvezető. A füst felfelé kezdett áramlani: úgy látszik, kijáratot talált. Mindjárt könnyebb lett a lélegzés, élénkebben égett a tűz. A fal kormos lett a füsttől. Két óra múlva leégett a máglya. Ljubimov félrekaparta a szenet és vezényelt: — öntsd a vizet! Uszkov ráöntötte a vizet a fekete kőre. Jellegzetes csattanás hallatszott. Kisebb kődarabok repültek szerte szét. Még egy veder víz. Ismét néhány kődarab, sziklatörmelék hullott a földre, sajnos mindössze egy negyed köbméternyi. — Ez még csak a kezdet! — kiáltott fel vidá man a geológus. — Most már világos: fa, fa és fa, víz, víz és víz kell! — Én is amondó vagyok. Mindenkit mozgósítani kell... Gyerünk haza, emberekért — javasolta Ljubimov. Szedelőzködni kezdtek. Uszkov nyilván megfeledkezett róla, hogy menynyi ideig állt a füstben, koromban, mert amikor megtörölte izzadt arcát, a kormot teljesen szétmázolta magán. Ljubimov csak egy pillantást vetett rá és felkacagott. Uszkov azonban nem sértődött meg: — Nevess csak, ameny- nyi jólesik, de akkor is gyerünk mielőbb az emberekért. De bármennyire sietett is Uszkov, a harlang szájától tíz lépésnyire mégis megállt, felemelt a kopár földről egy lehasadt kőszilánkot, s oly figyelmesen, oly elmerülten vizs- gálgatta, hogy Ljubimov már megijedt: (Folytatjuk.) Nagy érdeklődést keltett 1 az Aranyhomok Könyvtár legelső kötete, az „Egy marék parázs”. A megyehatárokon túl is felfigyelt több testvérlap a Kecskeméti Városi Tanács jelentős kezdeményezésére, a Magyar Rádió pedig irodalmi műsorában, a Gondolatban méltatta a kötet szerzőit, Buda Ferencet, Gál Farkast, Goót Imrét és Hatvani Dánielt, majd ismertette egy-egy versüket Megyénkből több meghívás érkezett író-olvasó találkozókra, a bácsalmásiak kérését Fekete Dezső, könyvtáros tolmácsolta. Kecskeméti költőkkel találkoznak decemberben az építőipari vállalat dolgozói a TIT szervezésében, a Kecskeméti Városi Tanács V. B művelődési osztálya pedig a Közgazdasági Technikumban, a Berkes Ferenc Kollégiumban és a Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumban rendez irodalmi esteket ' Az első iró-olvasó találkozóra december 14-én, Kecskeméten, a Közgazda- sági Technikumban kerül sor, amelyen az Egy marék parázs szerzői közül Gál Farkas és Goór Imre, és a kötet egyik szerkesztője, Szekér Endre vesz részt Közreműködik Cserje Zsuzsa és Ben&e Ildikó, a Kecskeméti Katona József Színház művészei. ÜL K.
