Petőfi Népe, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-24 / 302. szám
) 4. oldal IMS. december 24. kedd ilyci^ld — Sura!... Sura!... — kiáltotta a szőke, copfos lány a folyosón siető Alek- ßzandra Lubasenkónak. Amikor lihegve utolérte, egyszuszra mondta el, amiért a Komszomol-titkárt megállította. — Hallottam, elsősegélynyújtási tanfolyamot szervezel, ha lehet, én is jelentkezem.,. — Rendben van — mondta Sura —, felírom a nevedet. Ez a beszélgetés 1942-ben az Ural lábánál levő Zla- tousztban, a moszkvai Kirov óragyár evakuált üzemében hangzott eL Az ukrajnai Poltavából származó Alekszandra Lubcsenkó a gyárral együtt települt át, s a termelés szervezésének segítése, az ifjúsági munkásszínház műsorának ösz- szeállítása mellett a legfontosabb feladatának a front mögötti katonai kiképzést tartotta. Néhány hónap múlva már a város Kom- szomol-bizottságát Irányította, s amikor a fasiszták egyre mélyebben nyomultak a Szovjetunió földjére, a városi Komszomol-bizotta kórházvonat beosztottai. Akár vonaton, akár hajón követték a harcoló csapatokat, mindenütt sebesültekkel találkoztak. Alig győzték a munkát. A felszabadító szovjet egységek már Magyarországon jártak, s a Dunán haladó kórházhajó orvosai, ápolónői megpróbálták kiejteni a furcsa, rövid városnevet: Baja. A város előtt ádáz csata bontakozott ki. A kórházhajó 30 ápolónőjét rendelték ki a sebesültek összeszedésére. Alekszandra Lubcsenkó 1944 decemberében az ösz- szerombolt bajai főtéren a hátán cipelte a sebesült, magatehetetlen szovjet katonákat Még dörögtek a fegyverek, amikor a jelenlegi pártbizottság épületében berendezték az ideiglenes kórházat Télt, múlt az idő, s január közepén az egyik napfényes délelőttön Sura a főorvos irodájában rendezgette a kórlapokat Egy alhadnagy lépett a szobába, s a parancsnokkal, Borisz Pavloviccsal kezdett beszélgetni. — Klubot szeretnénk létrehozni. s kellene a szereAlekszandra Lubcsenkó és Pável Gurin Ság irodájára is kiakasztották a táblát: „A frontra mentünk.” A 22 éves szőke Surát, a Zlatouszti tábori kórházban az első pillanatban megkedvelték. Egy téli napon a kórházvonat elindult a front felé. A nagy 1943-as offenzíva a Donyec-medence felszabadítását tűzte ki célul. A vonat Druskovka falu szélén állt, amikor súlyos sebesülteket hoztak be az egészségügyi katonák. Közöttük volt Kosztya Szergejev lövész is. Sura azonnal jelentkezett, ő ad vért a katonának. A fiatal, fekete hajú fiú a vérátömlesztés után magához tért. Megragadta Sura kezét, s elhaló hangon suttogta. — Köszönöm kislány, amit értem tettél... Érzem, nem bírom sokáig... A kitüntetésemet — fordította a fejét az ágy mellett véresen heverő zubbonyon csillogó Hősiességért éremre — neked adom, megér- demled ... Kosztya Szergejev egyre hidegülő kezét sokáig tartotta Sura a magáéban, s a háborúban először fordult elő vele, hogy órákig sírt. A front eközben egyre gyorsabban húzódott nyugat felé. A kórházvonat Ogyesszát, majd a romániai Galacot érintette. Itt, ebben a városban szálltak hajóra pekhez néhány nő. Arra gondoltam, itt a kórházban ... — Forduljon a Komsao- mol-titkárhoz — mutatott Surára a főorvos. • Pável Pavlovics Gurin rádiótechnikus a behívóparancsot 1942-ben kapta meg a szibériai Miszkiben. Az ügyes, jó felkészültségű, fegyelmezett fiatalembert nem sokkal később a zászlóalj Komszomol-szervezeté- nek titkárává választották meg, s fél év múlva már törzsőrmesteri rangban részt vett az újoncok kiképzésében. Pável Gurin azonban elégedetlen volt. Sűrűn felkereste parancsnokát, s egyre kérlelte. — Nyikoláj Fjodorovics! Engedjenek a frontra! A hatalmas termetű, bajuszos őrnagy azonban állhatatos volt. — Még nincs Itt az ideje, önre más feladat vár. Pável Gurin ilyenkor vállat vont, s dühösen hagyta el a szobát. A parancs 1943 szeptemberében érkezett, s Gurin törzsőrmestert nem a frontra, hanem Harkov- ba, a politikai tiszti iskolára vezényelték. Tizenegy hónapos tanulás következett, amely után Pável Gurin alhadnagy a III. Ukrán Front politikai osztályára kapott beosztást. A fasisztákat már a Duna partján. Budapest alatt szorongatták a szovjet felszabadító egységek, amikor Gurin alhadnagy újabb parancsot kapott — Baján pontonjavító ezredet állítottunk fel. Gurin elvtárs szervezze meg a városban a katonák, a sebesültek szórakoztatását így került Pável Gurin alhadnagy Bajára, s a tábori kórház irodájába... Alekszandra Lubcsenkó Konvszomol-titkár s Pável Gurin alhadnagy közös sorsa ekkor fonódott össze, örökre. Surának tetszett a szibériai fiú nagy kultúra- szere tete, ügyes rajzai, ■ Pável nem tudott betelni Surocska vidámságával, szép csengésű hangjával. Már nem volt elég az az Idő, amelyet együtt töltöttek el a klubban, esténként a Sugovica partján sétáltak, s tervezték a jövőt 1945. május 9. A győzelem napján Baján Alekszandra Lubcsenkó és Pável Gurin boldogan ölelkeztek össze. Vége a háborúnak! Nyáron még nem beszéltek róla, de ősszel, amikor Gurin alhadnagyot Temesvárra vezényelték, már megállapodtak: összeházasodnak. 1945. december 31-én Sura, a szovjet hadikórház ápolónője s Pável, a politikai tiszt Baján házasságot kötött — Így volt — mosolyodott el Alekszandra Guri- na. — Baján 1946 augusztusáig voltunk, s utána Ogyesszában telepedtünk le. öt gyermekünk született. A legnagyobb fiam jelenleg katona. A négy lány közül a legidősebb Ogyesszában konzervipari mérnöknek tanul, a három kicsi pedig itt van velünk... — Húsz év után tértünk vissza Magyarországra — folytatta Pável Gurin őrnagy, az Ideiglenesem hazánkban állomásozó egyik szovjet alakulat klubjának parancsnoka. — Voltunk Baján is, amelyhez rengeteg szép emlék fűz bennünket Felkerestük a régi barátokat sőt azokat a helyeket is, ahol Surával sétálgattunk. Gyönyörű lett a város s ez az egész ország, ahol én is megtaláltam boldogságomat. Gémes Gábor ARCVONÁSOK Modem, világot bútorokkal berendezett iroda, a sarokban jókora olajkályha terpeszkedik. A belépőt azonban egyáltalán nem fogadja barátságos meleg. — Nem szoktam nagyon fűteni, úgyis gyakran megyek ki a műhelyekbe vagy az udvarra, és tudja, ilyen korban már vigyázni kell az egészségre — mentegetőzik a szoba gazdája, a Solti Gépjavító Állomás igazgatója, Bakos Nándor. Így indult a beszélgetés a néhány héttel ezelőtt Munka Érdemrend bronz fokozatával kitüntetett igazgatóval. Amikor róla szólunk, két fontos dátumot meg kelt említeni. Az egyik: húst évvel ezelőtt kezdett a gépjavító elődjénél, az AMG-nil dolgozni A másik: Bakos Nándor néhány hónap múlva utoljára csukja be maga mögött a hűvös iroda ajtaját — áprilisban nyugdíjba megy. Nehéz vele szabályszerű Interjút készíteni. Életét néhány dátum, helység is beosztás felsorolásával ismerteti. Felhagyok hit a kísérletezéssel, a toll az asztalra kerül. Ez az igazgató történeteket kezd mesélni m m m m — Húsz évvel ezelőtt Csátalján kezdtem. Egy istállóból hordtuk ki a jászlakat, az lett a műhely. Az a néhány Hoffer, meg az ekék szörnyű állapotban voltak. Napközben dolgoztunk, este javítottunk. A vasárnapi programunk az volt, hogy végigjártuk a portákat, sorra beszéltük rá a parasztokat, engedjenek a földjükre szántam, különben nem lesz kenyér ... Mind féltette a frissen kapott néhány hold földet, még a traktor taposásától is. Sokat gyalogoltunk, bicikliztünk akkoriban, de többet is szántottunk, mint a környékbeliek. Azután Hartára kerültem, vezetőnek. Emlékszem, ott volt traktoros Tóth László, aki később a Szocialista Munka Hőse kitüntetést kapta, akkoriban az ország legjobb gépészének számított. Minden héten jelenteni kellett a központnak, mennyit szántott fel, megadtunk-e neki mindent. Akkoriban háromszorosát is megkereste az én fizetésemnek. Szívesen ültem volna én is traktorra, tők, az árvízvédelemnél dolgozó szovjet és magyar katonák parancsnokai. Ha a gépeket elönti a víz, nagy bajba kerülhetsz, elvtárs — mondták. De előtte megkérdeztem én a környékbeli öregeket, akik biztosan állították, hogy arról a dombról nem vihet el bennünket a viz. Nem is vitt el, de volt úgy, hogy térdig ért Tizenhárom napig tartott, mire sikerűit: 25 vagon gabonát mentettünk meg. Akkor kaptam másodszor is Munka Érdemérmet Pedig nem csináltunk mi semmi különöset, hiszen annyi kenyérért vállalni kellett azt a felelősséget ... de engem máshova állítottak, ott Is ki kellett tartani... ■ ■ ■ ■ — ŰJ kombájnokat kaptunk, nem értettünk hozzájuk. Kicsi volt a teljesítmény, sok a hiba. A főmérnökkel napokat töltöttünk a gépeknél, mégsem tudtunk segíteni, alig néhány holdat arattak. Pedig mindketten éreztük: a gépek jók. Azt is tudtuk, nemcsak a szövetkezet tagjai, de az egyéni gazdák is odafigyelnek, mire képes az új gép. Nem ment Aztán addig jártunk utána, amíg szereztünk mestert. Két szovjet katona segített Kaukázusi fiúk voltak, mindketten kombájnosok. Ök tani- nitottak meg két hartait Az AC-kombájnokkal 600 holdat is teljesítettek egy nyáron. Ez mindenkit meggyőzhetett Pedig akkoriban hányán voltak, akik csak javítgatták a gépet neki-neki rugaszkodtak, de nem sikerült Nem szégyenkezni, csak tanulni kellett volna nekik... — Négy évvel ezelőtt is kaptam kitüntetést kettőt is. Az egyik Munka Érdemérmet azért, mert a Hartai Gépállomás az országos versenyben második lett. A másik? Akkor volt az árvíz, a Duna erre is elöntötte a földeket A parasztok egy dombra hordták össze a búzakévéket, több mint ezer holdról. Még volt egy út amelyiken oda lehetett menni. Kiküldtem egy cséplőt és két kombájnt. Rövidesen az út is víz alá került. Másnap már ott voltak a területi veze— Az emberekkel törődni kell, talán ez a vezetés legnagyobb titka. A jó teljesítmény, a mutatós eredmények ebből következnek. Látja, most 10 fok hideg van kint nem szabad elfelejteni a védőitalt még ha a felelősnek nem is jut eszébe. Mindig kötelességemnek tartottam, hogy naponta beszélgessek a dolgozókkal. Ha sokat sokszor hallgatjuk őket, megtaláljuk a problémáikat Közhelynek tűnnek ezek a szavak, kár is beszélni róla. És nem elég meghallgatni, megérteni az embereket amennyire lehet segíteni kell rajtuk... — Lám, a portré mégis csak elkészült. Kitartás, tanulni másoktól, igazi feler lősségérzet, megértés az emberek iránt. A tulajdonságokat egyetlen vaskapocs köti a gyakorlathoz, egyetlen szó: KELL. Tulajdonképpen ez az a végtelen egyszerű összefüggés, ami mindent eldönt, nemcsak a szavakban, de a tettekben is garantálhatja a győzelmet. — Eljárt az idő, nyugdíjba kell mennem. Ez a húsz év nagyon rövid idő volt a munkában. Csak tudja, nehéz már, mert egyedül vagyok. Majd a gyerekekhez költözöm, Dunaújvárosba. Más város, más megye, alig jártam arra. De biztos vagyok benne, hogy nem lesz idegen, hiszen traktorok, gépek ott is járnak a határban. Baranyi Pál Fekete Gyula: Karácsony hava TTárnom kell az ebédre, V pontosan tizenkét órakor nyitják a szálloda éttermét. A több százezres költséggel, fényűzően berendezett hallban a pálmák alatt néhány olvashatatlan lap az asztalon — a belbecsre keveset adunk. Szállingózik a hó, a városka főtere szinte üres már; úgy látszik, e helyt a legfontosabb közügyek rangsorába tartozik, hogy el ne hűljön a vasárnapi ebéd. A szálloda főbejárata előtt egy csincsillabundás kislány ácsorog. Itt andalgott már az előbb is, most néztem meg jobban. Elegáns, mintha egy gyermekszalon kirakatából lépett volna le az utcára: ezüstös prémkucsma, ezüstös bunda, rövid szárú piros csizmácska, valódi bőrből — a csizmácska orrocskája éppen szeszélyes ábrákat rajzol a lépcsőt befátyolozó vékony hórétegre; unatkozik a kislány. K arórája is van, félpér- cenként megnézi, amióta figyelem. Minden alkalommal összehasonlítja a szállodai villanyórával, amelyre a nagy üvegajtón át éppen odalát. Aztán a hóesésbe felejtkezik megint vagy turkálja a csizmácska orrával a havat. Tízéves lehet. Vagy nem sok híján tíz. „Randevú a mamával” — gondolom, s elmerülök a légitársaság prospektusában. Jó negyedórája nincs eszembe a kislány, és még akkor sem ő jut az eszembe, amikor, már az étteremben, az étlapról felpillantva, egy kislányt látok üldögélni a kirakati fronton, tízéves formát, egyedül az asztalnál. Csak a piros csizmácslca azonos. Mintha nem is az a kislány volna: a bunda nélkül még több benne a felnőttes vonás. Lehet, csak komolyabb, így az ezüstszínű bunda nélkül, bár ha emlékezetem nem csal, az előbb sem láttam mosolyogni. M ost önti ki a tányérjára a pincér a levest. Épp olyan gyakorlott udvariassággal szolgálja ki, mintha felnőtt vendég volna, szótlanul viszi el az üres csészét a tálcán. Nyilván nem most találkoztak először. Szemmel tartom most már a kislányt. Ilyen sokat késne a mama? A lengőajtó tükrében súlytalan neonfények cikáznak, egy pillanatra sem nyugszik meg a tükör, benépesül lassan az étterem. Mellém egy család telepszik, négyen három székre, mert a kisebbik gyerek — talán kisfiú, ha annyiból jól ítélek, amennyi a paplanvarrásos zöld mackóból kilátszik — még csak az anyukája öléből éri fel az asztalt. Leülteti később az anyukája az üres székre, rá is parancsol, de a kisöreg nem bírja elviselni a széken a magányt, lemászík és visz- szaküszlcödi magát a mama ölébe. Három adagot esznek négyen, a napi menüt; mostanában épült n szálloda, luxus kivitelben, viszont a konyhája kitűnő és olcsó; a köznapi előfizetésesek közül vasárnap is sokan ebédelnek itt. A kislány errefelé te- ■** kintget. Várja a következő fogást, harangozik a csizmácskával, s azt figyeli, sikerül-e a zöld mackónak a mama térdére felkapaszkodni. Nem kü'önö- sebb érdeklődéssel Havel; inkább csak szemlélődik, mint ahogyan a bejáratnál az előbh n hőp*lyh°k szál- longását bámulta. Tűnődön
