Petőfi Népe, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-15 / 294. szám
Opauszky László: K érem a következőt! Magas, vállas férfi nyitott be a rendelőbe. Egy pillanatig döbbenten meredt a fehérköpenyes orvosra, csak aztán lépett közelebb. — Átutazóban vagyunk, s az úton nagyon rosszul lettem — mondta halkan. — Késő van az SZTK-t megkeresni, a barátom megállt az első háznál, ahol orvosi táblát látott. — Mi a panasza? — Elszorult a szívem hirtelen és nem kaptam levegőt, a gépkocsi minden ablakát le kellett húzni... — Kérem, vetkőzzék le derékig — hangzott az utasítás. A doktor szórakozottan tett-vett az íróasztalán, amíg a páciens vetkőzött. Arra gondolt, mindjárt hét óra, befejezi a rendelést és átmegy a lakásába. Kényelembe vágja magát, elő az újságot, a tv, rádió... A vizsgálat alig néhány percig tartott, de a diagnózis is rövid volt: — Ideges kimerültség, felírok, valami • nyugtatót, itt a sarkon kiválthatja, s ha hazaér, vizsgáltassa meg magát alaposan — mondta az orvos. — Doktor úr! Nem ismer meg?! — szólalt meg öl- tözés közben a páciens. — Mi azt hittük otthon, hogy odaveszett. Arról jött hír, mikor vége lett a háborúnak. — Maga ismer engem? — kérdezte halkan, kiszáradó torokkal az orvos. — Huszonhárom év után emlékezne rám? — Én? Már hogyne emlékeznék! Kezelt engem akkoriban is a doktor úr. Sőt — vált zavarttá a hangja —, én is a kísérőik között voltam ... amikor... hát — szóval amikor el kellett menniök. Kertész Ákos doktor egy pillanatra megkapaszkodott az íróasztalában. Sötét, nehéz emlékek tolultak emlékezetébe, olyanok, amelyekkel hosszú álmatlan éjszakáin kínlódott. — Foglaljon helyet — nyögte kényszeredetten. — Talán elmennék előbb, kiváltom a gyógyszert, azután, ha megengedi, visszajönnék néhány percre. A kollégám majd megvár valamelyik presszóban. Nekünk meg, azt hiszem, jót tesz egy kis emlékezés. Gondolom, a doktor úr szeretne hallani a régi falujáról... Igen, szeretnék. Szeretnék a képébe vágni ennek a nyomorultnak, aki visszahozta a múltat. Szeretném visszakapni a nyugalmam. Szeretnék... eh, mit is szeretnék? Elő a fecskendőt, mint huszonhárom évvel ezelőtt... Akkor is így reszketett a kezem — nézte hosszú ujjait, amelyek alig tudták tartani a cigarettát. — Ha akkor nem reszketek... És most idejön ez a nyavalyás ... dahúzta szókét az ablak alá, s szórakozottan bámulta a túloldalon vibráló neonreklámot. Agyában egymást kergették a gondolatok, s talán még sohasem volt ilyen tanácstalan, mint e percekben. Vajon mit mondjon ennek a hívatlan ismerősnek? Vajon mondja azt, hogy fogja be a száját és ne is emlegesse őt? Fenyegesse meg, hogyha nem hallgat, felfedi azt, hogy csendőr volt és részt vett a zsidók deportálásában? De hiszen, ha a régi faluról beszél, akkor most is ott él. Lehet, hogy megbocsátottak már neki? Kitöltötte az esetleges büntetését és most ugyanolyan szabadon él, mint a többi? Most már a neve is eszébe jutott. Gál Jánosnak hívják. Igen, emlékszik, ő is ott lovagolt a ponyvás nagy kocsi mellett, amelyiken őket szállították be a szomszéd városba, a gyűjtőhelyre. Úgy vitték őket, mint a fertőző betegeket, vagy mint az állatokat. Szigorú kísérettel, feltűzött szuronyos puskákkal. Huszonhármán szorongtak a vastag ponyva alatt, az egész falu zsidósága. Ott volt Weisz, a rőfös a feleségével, Stein, a pék a két fiával, de ott sírdogált a szerencsétlen Sze- keresné is, akit keresztény férje és piciny gyermeke mellől vittek a gyűjtőhelyre. Átkozottul rázott a rugó nélküli társzekér a rossz makadámúton. Egy piciny rést sem volt szabad nyitni a ponyván, jóformán azt sem tudták, hol járnak. Mindenkiről csurgott a verejték a kegyetlen forróságban. És az egyik sarokban ott ültek, kucorogtak ők is. Dr. Klein Ákos, a falu zsidó orvosa — akit igen szerettek a gyógyulnivágyók, különösen a szegények. Volt a faluban másik orvos is, de bizony az csak azzal állt szóba a rongyosabb ruhások közül, aki előre fizetett ... Sokan megsiratták, amikor felkapaszkodott a ponyva alá, feleségével és négyéves kislányával. P edig, hogy hívták őt Svájcba a háború kitörésekor a rokonok. Még akkor elmehetett volna. De nem. Köszönettel visszautasította a felajánlott segítséget. Itt a helye, a betegei, a felesége, pár hetes lánykája mellett. Azokat is viheti. Nem viszi, nem megy. Nem tudja elképzelni, hogy a fajgyűlölet akkora méreteket ölthet, hogy a zsidóknak, különösen neki, az orvosnak, a családjának baja lehet. Orvos mindig kell, különösen egy háborút viselő országban ... Fel kellett varrni a sárga csillagot. Fájt a megkülönböztetés, de nem emelt, nem is emelhetett szót ellene. Tűrt, gyógyított fáradhatatlanuL Nem hallgatta még Londont sem, nem reménykedhetett a gyors felszabadításban. Egyik óráról a másikra kapták a parancsot. Váltó fehérnemű, tízkilogrammos csomag, másnap reggel c kell hagynlok a községet. Munkatáborba kerülnek Jó. Megyünk, Felesége könnytelen szemmel csomagolta össze a legszükségesebbeket, Évike pedig csacská>- örült az „utazásnak”. Azt hitte szegényke, hogy ; nagymamához utaznak Pápára. A járási székhelyen érte őket az első döbbenet. A vásártéren, csendőrökkel körülvett, napégette trágyával tarkított térségen, tudomásukra hozták, hogy a nőket és gyermekeket külön táborba viszik Dunántúlra, a férfiak pedig a fővárosba mennek. Dr. Klein Ákos hátán végigfutott a rémület. Hát tényleg igaz a rémhír. Tényleg igaz, hogy a gyermekedet, öregeket, nőket egyenesen Németországba viszik a gázkamrákba? örökre el kell válni Évától és Évikétől? Ébren töltötték az előző éjszakát, csak hajnal felé zuhantak néhány perces mély álomba. Búcsúzkodtak a lakástól, a megszokott bútoroktól, a könyvszekrénytől, ahol Ákos féltve őrzött szakmai könyvei voltak, a két mély foteltől, ahol esténként olyan boldogan üldögéltek ... Évi sírt, de ő csak fásult vigasztaló szavakra volt képes. Nem hitte még akkor sem, hogy el kell hagy- niok az otthonukat, pedig már az előszobában volt a csomag. Éva kérte, adjon neki, adjon mindnyájuknak valami injekciót. Itt pusztuljanak el, ahol hat éve olyan boldogan éltek? Ákos megdöbbenve utasította vissza az ajánlatot, ö orvos, neki gyógyítani kell, nem ölhet. Nem tud, nincs miért kezet emelni családjára és magára. Nem kell bedőlni a rémhíreknek. Visszajövünk hamarosan. Orvos vagyok és ezt biztosan „azok” is értékelik — hangoztatta erőtlenül. Nagy titokban a belső zsebébe rejtett egy kis fecskendőt és néhány ampullát... Vagy háromszázan szédelegtek a forró térségen. Valahol, a kapu mellett egy nagy piszkos hordóból vehettek vizet. Délután három órakor lesz a sorakozó és továbbin- dulás — futott végig a rémhír a megdöbbent tömegen. Űjabb cigarettára gyújtva, üres tekintettel bámult ki a sűrűsödő estébe ... Éva, ez a drága asszony, hátát nekitámaszva a kerítés oszlopának buzgón legyezgette az elgyötörtén, álmában fel-felsíró kislányukat. Már nem! — ért meg benne az elhatározás. — Nem szenvedünk többet. Ne ébredjen fel többé ez a drága kicsi élet. Halkan sírva, testével takarva fordította felé Éva a kislányt, majd egy utolsó csókot váltva megadóan nyújtotta férje felé karját. Ákos alig érezte a szúrást. Reszkető kezéből kiesett a fecskendő, a tér hirtelen forogni kezdett, néhány sikoltozó nő, fölé hajló arcok... üvöltés, meleg ... és azután sötétség... végtelenül könnyű testtel zuhanás a semmibe C ekete keretes szemüvegen keresztül néző, isme- ■ rős tekintettel találkozott először a pillantása. Nagyon gyengének érezte magát, válaszolni sem tudott a hozzá intézett kérdésekre. Vajon hová került? Hát ilyen a másvilág? De hiszen kórházi ágyon fekszik és Sörös Iván egyetemi évfolyamtársa a kérdező. Hiszen akkor itt van az N-i kórházban, Iván ott dolgozik a belosztályon ... Üjra elmerült a semmibe anélkül, hogy egy szót szólhatott volna. Csak másnap reggel tért annyira magához, hogy Ivánnal tisztázni tudták a történteket. Óh! Azok a rettenetes pillanatok. Miért is hozta vissza a sírból Iván? És még örült, azt mondta, hogy nagy szerencséje volt, hogy az injekció közben lett rosszul és nem tudta befecskendezni az egész adagot a saját karjába. És micsoda szerencse, hogy abban a pillanatban felvisítottak a szirénák légiriadót jelezve, örült kapkodás, mindenkit lehasaltattak és akkor, amikor lefújták a riadót, az egész tömeget futólépésben terelték a vasútállomásra. Perceken belül bezsúfolták őket a vagonokba és már mentek is tovább. É6 micsoda szerencse, hogy 0, dr. Sörös Iván is ott volt éppen, mint hivatalos orvos, akihez viszont nem engedték oda a napszúrással és más rosszulléttel szenvedőket. — Amikor elhajtották a tömeget — messziről láttuk, hogy a drótkerítés mellett hárman feliszenek. — Menjen oda —, mondta a csendőrparancsnok. Állítsa őket talpra és Kiss III. tizedes majd utánunk kíséri őket. Egy vödör vizet a nyakukba. Mással ne kísérletezzen doki! — hangzott a kaján utasítás. Odamentünk a csendőrrel és két ápolóval. Döbbenten ismertelek fel benneteket. Napszúrás. Halottak — vágtam ki hirtelen a diagnózist a meglepett csendőrnek. — Majd kimegyek az állomásra, jelentem a parancsnok úrnak. A csendőr elloholt én pedig gyorsan behozattalak benneteket ide. Az a fontos, hogy élsz cimborám ... M iért nem beszél ez a feleségemről és Évikéről? — döbbentem meg hirtelen, hiszen azt hittem, ők valahol a női osztályon fekszenek. — öregem! Minden részvétem... Nem kérdezem miért tetted. Ma kora reggel csendben eltemettük őket. A helyi hatóság nem emelt kifogást. A csendőrparancsnokot különben már nem értem az állomáson, elment a vonat. Remélem, elfeledkeznek rólad. Ami meg ezt a végtelenül szomorú eseményt illeti — nem tudok mit mondani. Te tudod, miért tetted... hármótoknak egész biztos reménytelen lett volna a menekülés... Nekem is az volt. Iván még be sem fejezte a mondanivalóját, felrántották az ajtót. Kakastollak, szuronyok. Hiába volt Iván minden kapacitálása, hivatkoSeress Sándor: Idill. Hatvani Dániel: Sugárzó vatta hull Varjak tolla esőtől fényes kristálytömbbe préselt tél lesz gyémánt-szikrát pillant a jég felgyújtja a mindenség szívét Meztelen fák táncot ropnak raffinált fényében a Holdnak ünnepét ülik gyökereknek halottakkal szeretkeznek Falu dől avar-paplanra Mikulás ül az ablakba képernyő mered a ködben nő a búza csillag csörren Ezüst a vas dere ékes emberek mennek a géphez pásztáznak duplacsövű antennák rezdül a vérrel bekent ág S egy reggel hogy a csönd beérett robbanása lesz a fehérnek léptünkre sugárzó vatta hull hangtalanul és ámyéktalanul zás az állapotomra, vittek. Egy kis napszúrás nem a világ. Hol az asszony és a gyerek. Eltemették őket, velük végzett a nap. Hitetlenül forgatták a hivatalos papírt, de azután csak elfogadták. A szerelvény még mindig a szomszéd állomáson vesztegelt, onnan jöttek vissza értünk. És már csak én mehettem velük. A két Évám, az a k''t drága lény akikért éltem — ott fekszenek valahol ör " -e eltemetve a városszéli temetőben. Uramisten! L _n juttattam oda őket! Gyilkos vagyok! Megöltem a feleségemet és a kislányomat! Emberek! Csendőrök! Lőjjetek le! Szúrjatok agyon, engem a gyilkost! A kórterem ajtajában összeestem, de a csendőrök akkor már könyörtelenek voltak. Feldobtak a teherautóra és csak a vagonban tértem magamhoz. Iván! Cimborám! Drága barátom! Azt hitted, hogy jót teszel velem, amikor nem árulsz el! Vagy szándékosan büntettél? Te róttad ki rám akkor hallgatásoddal azt a büntetést, amihez képest a fegyvergolyó vagy akasztófa megváltás lett volna? n abságom majdnem egy évig tartott. Mély apá- tiába süllyedve vonszoltam magam keresztül a szörnyűségeken. Megjártam néhány koncentrációs tábort, hang nélkül tűrtem minden szenvedést, jóformán kerestem a halált. Éppen csak a gázkamrába nem jelentkeztem önként. Mindent átvészeltem. Negyvenöt tavaszán tértem haza csontig soványodva, tíz évet öregedve... Nem mentem vissza a falum tájékára sem. Németországban agyonkínzott szüleim pesti lakásán húztam meg magam, szerencsém volt, még akkor nem foglalta el senki. Nem maradtam a fővárosban, hiszen ide is millió emlék fűzött. Itt ismerkedtünk meg Évával, innen mentünk falura, Tisza-parti kedves kis otthonunkba. Más vidékre kértem magam. Sikerült. Éjt nappallá téve hajtottam magam. Tíz teljes éven keresztül tartott ez a rohanás. Társaságba nem jártam, a politika nem érdekelt, az önként vállalt vezeklés töltötte ki életemet. Esténként egyedül üldögéltem a szobámban. Éváimmal beszélgettem, őket kértem, őket hívtam* bocsássanak meg. Még egy képem sem maradt róluk. Valahonnan hallottam, hogy a lakásomat azonnal az elvitelünk után széthordták, abban sem reménykedhettem, hogy ha odamegyek, legalább egy-egy fényképet találhattam volna. Így azután nem mentem. Minden kapcsolatot megszakítva előző életemmel, még a nevem is megváltoztattam. Kertész lettem. Kertész, aki gondiát viseli a rábízott életeknek... Tízévi hajsza után fordulat történt az életem- ■ ben. Falum másik orvosa agyvérzést kapott. Sokáig kezeltem, s megdöbbenve hallottam végső kívánságát: — Vigyázz Elzára. Csak rád merem bízni — suttogta végső leheletével. A vigyázatból hamarosan házasság lett. Elzával azóta is boldogan élek. Néhány év múlva az én egészségemet is aláásta a múltam. Beköltöztünk a megyeszékhelyre, ahol könnyebb munkakört kaptam. Kicsiny magánrendelőmben nem sok beteg kopogtatja a küszöböt. A múlt halványodni kezd. Elza tapintatos, nem sokat érdeklődik a múlt felől. Tudja, hogy feleségem volt, kislányommal együtt „odaveszett”. És Iván? Az egyedüli, aki tud a titkomról? Negyvennégy őszén kivitték a „frontra”, valahol a Duna—Tisza közén fekszik egy jeltelen sírban. Hát akkor miért félek? Mitől félek? Miért kavart fel ennek a csendőrnek a látogatása? Hiszen csak véletlenül került Kertész doktor rendelőjébe. Nem tudta, hogy Klein doktor él ezen a néven! Te itt vagy? — nyitott be felesége a rendelőbe. * — Miért ülsz sötétben? Csak nincs valami bajod? — Nem drágám, csak pihentem egy kicsit — vála- ■zolt színtelen hangon. — Eszembe jutott egy ér<?kes eset, azon gondolkodtam. Az előszobában élesen felberregett a rrengő. Elza kérdőn nézett a férjére. — Bárki legyen az, mondd, hogy sürgősen «üteghez ívtak. Ma már nem fogadhatok senkit. Csak későn .r'-ezem hazafáradt mozdulatokkal tett-vett az íróasztalán. g»űnös vagyok? Talán az, talán nem. De ezen u csak egyedül akarok elmélkedni — mormogta, miközben a műszeres szekrénybe tett egy kinnfelejtett fecskendőt, pontosan olyat, mint amilyet reszkető kézzel használt huszonhárom évvel ezelőtt azon a napégette, szeméttel teli vásártéren.
