Petőfi Népe, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-15 / 294. szám

1968. december 15. vasárnap & oldal Isten véled, édes Piroskám! A színlap mini-operettnek nevezi Kövesdi Nagy Lajos —Dobos Attila—Szenes Iván zenés játékát. A szerzők nyilván arra értették a mi­ni szót, hogy közös alkotá­suk nélkülözi a nagyope­rettek látványos fináléit, ál­talában kis színpadra, kis személyzettel is eljátszható darabot próbáltak kreálni. A szövegkönyv alapján azonban inkább arra kell gondolnunk, hogy azért mi­ni az operett, mert minő­ségben, színvonalban meg sem közelíti a könnyű mű­faj legminimálisabb kívá­nalmait sem. Csak olyan fiók-művecske, amely nem nőtt föl a színpadi rivalda magasságáig. Sajnos, azon­ban mindenfelé játszák. Valamelyik nap a reg­geli hírek hallgatása után derült ki, hogy fővárosban, vidéken, összesen nyolc színpad tartja műsorán a nálunk is előadott műalko­tást. Látszólag tehát óriási a közönségsikere, nálunk is muszáj bemutatni, ha már másfelé úgy rajonganak ér­te. A kritikák azonban mást mondanak a darabról. Jobb lett volna talán egy becsü­letes esztrádműsor kereté­ben, némi tánccal fűszerez­ve sorra venni Dobos At­tila országszerte nagy sikert aratott legszebb számait, az Isten véled, édes Piroskám­tól egészen a Mamáig — akkor legalább nem zavar­ta volna a nézőt a bárgyú és ügyetlen szöveg, amely minduntalan megakasztotta a kellemes, jól hangszerelt slágerek sorát. Nem hiszem, hogy túlságosan sokat hasz­nálna Dobos Attila inven- ciőzus muzsikájának az ilyenfajta igénytelen — majdnem azt mondtam — művészietlen körítés. Szin­te alig-alig sikerült a szö­vegírónak beleillesztenie a dalokat a történetbe. Már pedig egy operettnél talán kívánalomként lehetne fel­állítani, hogy a zenei beté­tek a cselekményt folytas­sák, azzal összefüggésben legyenek, ne zavarja egy­mást a próza és a daL így aztán az Isten véled, édes Piroskám a kedvesen és stí­lusosan játszó színészek minden erőfeszítése ellené­be is csiak jóformán addig élt a színpadon, amíg a da­lok tartottak, utána valódi kínszenvedés lehetett a hu­morban is szegény, vázla­tos ötlettelen dialógusokat életre kelteni. Ami a Dobos Attila-féle szebbnél szebb slágerek ze­nei és előadói megvalósí­tását illeti, nem panaszkod­hatunk. A rendező: Udva­ros Béla is láthatóan erre koncentrált. A szereplők is — köztük elsősorban Sas József, Csomós Mari, Bor­bíró Andrea és Ábrahám István — kitettek magu­kért. Néhol ugyan zavarta a „cselekményt” a mikrofo­nok le, fel akasztgatása. Nem igen tudtak mit csi­nálni a kedvesen komédiá- zó színészek a dal utolsó taktusában a mikrofonnal — akasszák-e már vissza, vagy még énekeljenek. (Más szóval ez rendezőileg is megoldatlan mozzanata Bandi nem ismeri fel Párizsban viszontlátott feleségét. (Csomós Mari, Sas József, Ábrahám István és Borbíró Andrea) Piermek sok gondot okozott Colette megjelenése a nagynénje lakásán. (Sas József és Bende Ildikó) A címképen az egyik hangulatos táncbetét. (Sas József, Borbíró Andrea és Ábrahám István) volt az előadásnak.) Egyéb- hány jól sikerült táncszám­ként amint kederült egy- nak és Csomós Mari sokol- egy véletlen pillanatban szí- dalú egyéniségének köszön- nészeink mikrofon nélkül is jól tudtak volna boldogul­ni. A táncdal előadás ná­lunk hagyományos, mikro- fonos hangulatának felidé­zése nem érte meg ezt a keserves mikrofon-akaszt- gatást. Az előadásnak azért még­is csak örültíink, a színját­szás okából is, mert alkal­mat adott színházunk né­hány kevéssé ismert, új tagjának bemutatkozni a közönség előtt. A színészi teljesítmények azonban eléggé egyenetlennek mondhatók. A darab leg­jobb pillanatait Sas József kedvesen humoros, ízlése­sen komédiázó játékának, Borbíró Andrea a műfaj­ban fölényes biztonsággal mozgó alakításának, a né­81. T im oldalról figyelte Vid munkáját. De amikor Szperanszakij őt is oda­hívta, Vid mellé állt és pontosan utánozta a mozdulatait. A két- három tonnás kövek egy­más mellé kerültek és egyenes sort képeztek. A két ember csupán egy rúd­dal helyreigazította, tömö­rítetté a tömböket. Alig öt óra múlva a jövendő fal teljes hosszában, két sor­ban feküdtek a sziklada­rabok, a mammutok pedig még csak most jöttek bele a munkába. Négy nap alatt készen állt a fal. Már csak be kel­lett kenni agyaggal. De a mammutok ezt a munkát kereken megtagadták: nem voltak képesek legyőzni ösztönös undorukat a sártól. — Nem tehetünk sem­mit — tárta szét karjait Szperanszkij. — Mindig cso­dálkoztam a mammutoknak ezen a furcsa viselkedésén. Nem bírják a sarat és haj­landók bármilyen vargabe­tűt csinálni, csak hogy ki­kerüljék a mocsaras helyet. Sáro6 vízből nem isznak, nem fürödnek benne. De kortársaik, az orrszarvúak a legnagyobb élvezettel hemperegtek a legocsmá- nyabb tócsában. És egyálta­lán nem tartották hasznos dolognak a fürdést. A tisz­ta víztől viszolyogtak. Nem volt mit tenni, ma­guknak kellett sárral beta­pasztani a falat. Végre el­készült a fal. A kőkerítés elzárta a baljós barlang­nyírást. Szperanszkij utol­jára még átmászott a fa­lon és meggyújtott egy gyantás ágat. A tű­levelű ág lángra ka­pott. Lefelé tartotta. Térd magasságban a tűz elaludt: lejjebb már a láthatatlan gáz húzódott, amely elpusz­tított minden életet és tü­zet XXn. FEJEZET. Pétya Ogyincov egyre bel­jebb hatol. — Egyedül a kőkalitkában. Miért sír az öreg idegenvezető? Három váltásban dolgoz­tak. A tüzek éjjel-nappal égtek, s a két hét alatt alig jutottak előre két mé­tert. Hány méter van még előttük? Ki tudja! Lehet, hogy csak kettő, de lehet, hogy húsz... De most a természet mintha elszégyellte volna magát; megnyílt az embe­rek előtt egy fél méter széles és húsz-harminc cen­timéter magas rés. Most már kissé beljebb vihet­ték a tüzet. És a munka mindjárt vidámabban ment. Pétya párszor megpró­bálta átpréselni magát a résen, de sikertelenül. Mégis az első hónap vé­gére négy méternyit halad­tak előre. A rés kiszélese­dett. Pétya bemászott egé­szen a végébe és sokáig ta­nulmányozta a sziklát. Ami­kor visszakúszott, csupa por és horzsolás volt, de szemében a türelmetlen re­ménység lángja lobogott. — Négy métert kúsztam minden akadály nélkül. Aztán iámét összeszűkült. Ha volna egy vasrúd, letör­delhetném a kiszögellése- ket és a rés kiszélesedne. Az egyik helyen, a végé­ben, még ülni is lehet. Ké­nyelmesen dolgozhatok. Megkalapáltam a sziklát. Ügy rémlett, mintha üre­sen kongott volna ... Uszkov érdeklődéssel néz­te a fiút. Vajon tudta-e, amikor ott ült abban a lyukban, hogy fölötte sok millió tonnányi súly tor­nyosul? Mi lenne, ha... Pétya kapott egy geoló­gus kalapácsot. A hasadék- ból kihallatszott a fiú fá­radt szuszogása és éneké­nek hangfoszlányai. Aztán csak úgy röpködött a sok kő, törmelék, por. Pétya seperte kifelé a szemetet. Amikor kijött, a veríték ömlött róla. — Ott van valahol közel a kijárat Nem hiszik? ö, de kár, hogy senki sem tud bemászni oda! Hátha Bo­risz beférne? De Borisz próbálkozását nem koronázta siker: váll­bán sokkal szélesebb volt Pétyánál. — Próbáld meg, Pétya, mégegyszer! Addig várunk a tűzzel. Nagyon fontos volna megtudni, sok van-e még hátra ... Reggeltől késő estig ücsörgött Pétya a szűk 6ziklafolyo6Óban és fárad­hatatlanul törte, zúzta a sziklát De mit ér ez a ka­lapács ? Nem súlyosabb har­minc dekánál. Ö, ha volna egy vasrúdja! Apró, szánal­masan apró kőtörmelék pattogzott le a szikláról... A fiú észrevehetően le­soványodott, sápadt lett, de nem adta fel a harcot. Most minden remény őben­ne volt. Négy és fél méter­nyire haladt mindnyájuk előtt! Hát csak nem sike­rül áttörnie ezt az átkozott szikla akadályt? Speranszkij és Uszkov minden ötödik napon el­mentek a mérges gázt le­helő barlangnyíláshoz és megvizsgálták, mennyit emelkedett a gáz. Leg­utóbb, alighogy Szpe­ranszkij meggyújtotta a mécsest, lángja már mell­magasságban meglibbent és elaludt. A gáz emelkedett, s mindnyájan tudták, hogy nagyon rövid idő múlva eléri a fal tetejét és átöm- lik a kráterbe. — Azt hiszem, itt volna az ideje ismét meggyújta­ni a tüzeket — mondta egyszer Ljubimov a geoló­gusnak. — Pétya ereje ki­merülőben van. Nézd meg. hogy néz ki! A tűz lassú dolog, de biztosabb. (Folytatjuk) Csomós Mari — mint Piroska, az álruhás feleség. hetjük. Abrahám István eléggé elfogódottan mozgott a színpadon, bár sok min­denért kárpótolt ragyogó fiatalsága. Sándor Lajos jól kihasz­nálható, hangulatos díszle­teket tervezett. Hibátlanul szerepelt a Rónai Pál ve­zette zenekar, amely a szé­pen, színesen hangszerelt dalok kíséretét kitűnően látta el. Egyébként jó ötlet volt, hogy a túlzottan erős bfat-hanghatásokat mellőz­ték, de az énekhang erősí­tése itt-ott mégis túlzottnak mondható. Szépen sikerültek M. Nagy Ilona női rubatervei. Csáky Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents