Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-14 / 267. szám

1968. november 14. csütörtök S. oldal Drágszéliekkel a Vajdaságban Kommunista felelősséggel (3.) Ráadás vég nélkül Egy-egy ilyen külföldi vendégszereplésben nem csupán a színpadi fellépés az érdekes, s tanulságos, hanem az a sokoldalú kap­csolatteremtés, a baráti szálak szövődése, egymás életének, érzéseinek, gon­dolatainak kölcsönös meg­ismerése, amire lehetőség adódik ilyenkor. Előfordult, hogy utazás előtt az összeseraglett la­kosság kérte, ' táncoljanak ráadást a drágszéliek. Ilyen­kor előkerültek a hang­szerek (még a nagybőgő is), a zenekar rázendített, és suhogtak, repültek a szoknyák, koppantak a csizmák az utca kövén. Az­tán megint: — Táncoljanak még ara­nyoskáim! — Na még egyet, csak egyet! — Igazán, csak egyet még! És ha vége lett, ismét élőiről: hogy igazán, csak egyet még! S amíg a szereplők így ismerkedtek, barátkoztak, falu népével, amíg az ut­cákat járták, a jó törökös feketét itták, addig a ve­zetők hasznos beszélgeté­seken, tapasztalatcseréken vettek részt. Ismerkedtek a sajátos rendszerű, szá­munkra különös felépítésű Népegyetemmel, az Ady Endre Kultúregyesülettel és a szövetkezeti mozga­lommal. Brachna János MESZöV-elnök, Pétiké Já­nos járási és Beros Ferenc községi tanácselnök, Laka­tos László körzeti szövet­kezeti elnök és Tanczer Ottó, Gál Sándomé kultu­rális vezetők nagy érdek­lődéssel hallgatták a helyi vezetők tájékoztatását. Ki nem fogytak a kérdések­ből. Találkoztunk sok érdekes emberrel. Itt van például Szemők Sándor nyugdíjas tanító. Órákig mesél nagy büszkeséggel arról, hogy Magyarkanizsán jó barát­ságban volt Doktor Sán­dorral, a neves orvos-for­radalmárral, a Tanácsköz­társaság pécsi vezéralak­jával. Vagy Bakos Lajos, a helyi irodalmi színpad vezetője, a tehetséges no­vellista. Kifogyhatatlan szeretettel, elismeréssel be­szélt Sinkó Ervinről, a hí­res íróról, akire mi kecs­kemétiek is büszkék va­gyunk. (Itt volt 1919-ben városparancsnok.) Tóth Józsefről oldalakat kellene írni. 0 a kulturális kapcsolatok fő mozgatója. A Népegyetem sokoldalú vezetője (mérnök, pedagó­gus, népművelő, politikus), az Ady Endre Kultúregye- sület alelnöke, pártvezető­ségi tag. Amikor az utolsó fellépéskor köszönő beszé­det mond, elérzékemyül, könnyes lesz a szeme, alig talál szavakat a megha­tottságtól. Miután kirándulást tet­tünk Újvidékre, Szabadká­ra, eljött a búcsúzás pilla­nata. Megkönnyítette az el­válást, hogy vendéglátóink megígérték: hamarosan el­látogatnak hozzánk Bács megyébe együttesükkel ők is. Sokműszakos üzem a színház. Ezért már a tag­gyűlés időpontjának meg­választása is gondot oko­zott. A Kecskeméti Kato­na Józssf Színház párt­szervezetének titkára csak annyit kért a városi párt- bizottságtól, hogy bemuta­tó utáni napot jelöljenek ki. Olyankor egy kis léleg­zethez jutnak a színészek és a technikai dolgozók. Így a délelőtti próba és az esti előadás között volt néhány szabad óra. Tíz perc jutott az ebédre. De Varga Mihály Magyar gyermekkórus Japánban Egy kislány munkát keres Kiskunfélegyházán, a Kö­rösi Csorna Sándor utca 3. szám alatti düledező ház­ban hat család lakik. Töb­bek között Seres József se­gédmunkás és családja. Se­resék lakása egy szobából áll és egy konyha-féle elő­térből. A szobában ugyan­csak hatan laknak. Pené­szes, dohos ez a lakás, mint­egy két méter magasságig eszi a salétrom, hullik a vakolat. A bútorok — egé­szen új berendezés pedig! — megpenészednek a ned­vességtől. Dohos, kellemet­len a levegő. Itt lakik Seres Éva is, aki nem dolgozhat. Nem kap munkát sehol, mert jobb szemére gyengébb a látása Az orvosok vita­minhiányt emlegetnek. Éva testileg is gyenge, állítólag vérszegény. Hadd mundjuk el Éváról: rendkívüli képzőművészeti tehetséggel van megáldva. A lakás is tele van az ő rajzaival, festményeivel. Ám ez csak elenyésző. A Holló László Képzőművé­szeti Kör műtermében, a szakmaközi bizottság szék­házában egész halom raj­zát, festményét, akvarelljét válogatta össze Bodor Mik­lós, a kör vezetője. Nem is kellett sokáig várni, mert éppen zsűrizés volt Félegy­házán és Évának mintegy 30 alkotását engedélyezte, javasolta a zsűri kiállításra. Ki ez a kislány? Hadd mondja el először ő maga: — Szüleim szegény em­berek. azt tetszik látni. Saj­nos, nem tudok rajtuk se­gíteni, én sem kapok mun kát sehol. Mert rosszul lá­tok és gyenge, fejletlen va­gyok. Pedig tanulnék. Esti gimnáziumban szívesen le­tenném az érettségit, sze­retnék művész lenni. Olva­sok sokat, de az nem elég. Hiányzik az általános mű­veltségem. A szobában sok könyv, látszik, hogy olvassák is. És mit mond a kislány­ról Bodor Miklós festőmű­vész, a képzőművész kör vezetője? — Éva egészen kivételes tehetség, csak iskoláztatni kellene. Sajnos — és szé­gyen is egyúttal! — sehol nem fogadják be, pedig es­ti iskolában csak akkor ta­nulhat, ha dolgozik és a munkahely javasolja a to­vábbtanulást. Így nyilván el fog kallódni. Pedig most még tele van tervekkel, vá­gyakkal. Meddig? Éva most 21 éves, bár nem látszik annyinak. Égő, nagy szemei árulkodnak a szellemi érettségről. Miért nem tanulhat? Miért nem dolgozhat? Valamelyik vál­lalat emberséges vezetője bizonyára tudna ezen vál­toztam. Balogh József MTZ és K—25 Zetor erőgép rendszámmal ellátva magánosnak is eladó. Érdeklődni: Ezüstka­lász Tsz, Bácsbokod, telefon: 27. 9262 54. XV. FEJEZET, amely a szerző által is szin­te fantasztikusnak tartott hiteles találkozásról szól. Reggel a kutyák őrjítő lármát csaptak. Be-beugrál- tak a bokrok közé, hátra­hőköltek, veszettül ugattak és mindenáron az erdőbe akartak rohanni. Mindenki puskát fogott. A borókabokrok megzör- rentek. Ügy látszik, valaki állt ott, félt kijönni a tisz­tásra, ahol a tűz lobogott. Ljubimov a kutyák furcsa, vonításszerű ugatásából megértette, miféle vendé­gük van kora reggel. — Medve! Talán csak nem a te ismerősöd van itt? — nézett Orocskóra. Majd a kutyákra kiáltott: — Vissza, a helyetekre. Káva és Tuj elégedetle­nül morogtak, s lefeküd­tek, de szemüket nem vet­ték le a gyanús helyről. A bokrok ismét megzör- rentek, aztán valóban egy mackó jámbor pofája buk­kant ki a bozótból. Szemei kíváncsian vizsgálták a tá­bort, az embereket, az ide­gesen remegő kutyákat. Ljubimov alig tudta vissza­tartani őket: Tuj felborzolt szőrrel akart nekiugrani a medvekomának. A mackó prüszkölve előrelépett, ha­sára ült, és játékosan ki­nyújtotta mancsait. Félre­ismerhetetlen póz volt: va­lamit kért. — Tessék! Megjött a cir­kusz! Fiúk, jegyeket vegye­tek! — tört ki Luka Lu­kacsból a tréfás jókedv. Orocsko megismerte erdei pajtását, s úgy gondolta, nem szép dolog, sőt udva­riatlanság a részéről in­kognitóban maradni. Felállt és lassan a medvéhez ment. Néhány nap és befejezi sikeres vendégszereplését Japánban a Magyar Rá­dió és ■ Televízió Gyermek- kórusa. Fiataljaink nagy­szerűen demonstrálták énekfeultúráhkat Keleten is. Az igényes japán kö­zönség és a szakemberek elragadtatással nyilatkoztak arról a magas színvonalú zenei műveltségről és íz­lésről, fegyelmezett előadó- készségről, kedves játékos gyermeki bájról, amely a kórust jellemzi. Jó ügyet szolgáltak bájos kulturális követeink a távoli sziget- országban. Képünkön az MŰT gyer­mekkórusának tagjai tokiói városnézésen. 1 Bizalmasan előre nyújtotta kezét. A mackó lustán fel­kelt és ugyanúgy, mint teg­nap, ismét nyugodtan hoz­zádörzsölte oldalát az agro- nómushoz. Mindnyájan né­mán figyelték a jelenetet. Orocsko, miközben simo­gatta az állatot, figyelme­sen megnézegette a nyakát, orrát, füleit. Semmi nyomát nem találta a nyakörvnek, vagy sebnek. Világos, hogy a medve soha nem volt fogságban. Ugyanakkor meg olyan furcsán bizalmas ... Az agronómus kivett a zse­béből egy marék pirított diót és pajtásának nyújtot­ta. Az nem kérette ma­gát. Egy szempillantás alatt eltüntette a szájában. Csám­csogott, csóválta a fejét és pislogott. Ekkor ismét megzörrent a bozótos és még két másik medve lépett ki a tisztásra, azzal az őszinte óhajjal, hogy szintén megkapja a maga adagját. — Hát ez már egy kicsit sok! — dörmö^te Usz.kov és minden eshetőségre készen felemelte a fegyverét. De amint az első medve megpillantotta a puskát, s a geológusnak ezt a nem épnen barátságos mozdu­latát. nyomban behúzta kur­ta farkat és két társával együtt elfutott. ott volt mindenki, hiány­talanul. Színhely az épület legszebb helyisége: a pá- holysor melletti társalgó. Azt mondják: a színház külön világ. Meglehet. Sok minden más itt, mint a köznapi életben. A munka­rend, az életkörülmények mindenesetre mások. S a művészi munkának velejá­rója az a feszült, lázas lég­kör, ami legelőbb szemébe ötlik a kívülállónak. Most mégis azt mon­dom színházunk pártalap- szervezetónek vezetőségvá­lasztó taggyűlése után, hogy az ő világuk nem kü­lönbözik alapvetően a mi­énktől. A színháznál dol­gozó kommunistákban ugyanaz a felelősségérzet él, mint a kommunista munkásokban, parasztok­ban és értelmiségiekben, ugyanolyan komolyan ve­szik feladataikat, mint amazok, ők is kötelessé­güknek érzik mindig töb­bet, jobbat adni a köznek. A taggyűlésen nem szí­nészek, és világosítók és díszletező munkások ta­nácskoztak, hanem kom­munisták a maguk művé­szi és technikai munkájá­ról. Nem térhetek itt ki a beszámolóban és a vitában részletezett valamennyi kérdésre. Kettőt azonban közülük feltétlenül meg kell említeni. Gyólay Viktória, az alap­szervezet titkára különös figyelmet szentelt a beszá­molóban annak a rossz hangulatnak, amely a múlt évad végén egy időre rést ütött a társulat egységén. — Nem figyeltünk fel rá idejében — mondta. — S ezt megszenvedték az utol­só bemutatók is. Végül mégiscsak segíteni tudottá pártszervezet az igazgató­nak a rendbontókkal szem­ben, de talán előbb is megtehettük volna, ha tag­gyűlésen őszintén és ala­posan megmondják az elv­társak a véleményüket a vezetőségnek. Nem elég, hogy jó a párttagok mun­kafegyelme. Az egész kol­lektíváért felelősséget kell érezniük. Ennek a nyilvánvalóan emlékezetes esetnek a Mindnyájan hallgattak — Csodálatos!... — szó­lalt meg végül Uszkov. — Ügy látszik, ezek még nem láttak embert, ha ennyire hiszékenyek. — Nem hiszem — vála­szolta Ljubimov. — Na­gyon jól tudták miről van szó, amikor felemelted a puskát. Ezek ismerik az effajta szerszámot. — De ki szelídíthette meg őket? A puskától fél­nek, ugyanakkor meg oly barátságosan viselkednek az emberekkel! Ebben a krá­terben túl sok a furcsaság. Szelídített medvék, kitapo­sott ösvények, furcsa nyo­mok, mindezek nem men­nek ki a fejemből. Kitől származnak? Ki szokott éj­jelente trombitálni? Min­denesetre a völgy, amint látjuk, nem kihalt. Vannak lakói, talán emberek, s ne­künk minden pillanatban készen kell állnunk a ve­lük való találkozásra. A kutatók eltaposták a tüzet és teljes létszámban elindultak a kráterek közti keskeny átjáróhoz. Elhatá­rozták. hogy a nap folya­mán alaposan átvizsgálják a völgy minden zugát és vagy megtalállak a kiiára- tát vagy ... Nehéz volt be­felezniük ezt a mondatot. Alig egy óra múlva a kapcsán többen is szóltak a vitában, a munkafegye­lemről. Turián György, Viw jovics György, Bende lldU kó és Radó Vilmos kiegé­szítette az elmondottakat egy-egy észrevétellel. A tag­ság véleményét alighanem Takács László fogalmazta meg a légindula.tosabban: — Hogyan lehetséges, hogy ha a színházban rossz a hangulat, akkor a párt- szervezetben is rossz? Nem rajtunk múlik elsősorban? A tavalyi tanulságos eset megmutatta, mit kell ten­nünk. Az igazgató elvtárs elmondta a bajokat, akkor végre mellé álltunk. Nem akarok nagy szavakat hasz­nálni, de nem tudok job­bat: kovásznak kell len­nünk, amely a pártszerve­zetben megteremtett egy­séget és jó hangulatot szét- sugároztatja az egész tár­sulatra. .. Az imént töb­ben csak azokat okolták; akik elmentek a társulat­tól. Igaz. Egyik-másik úgy érezte, most már — távozó­ban — rágalmazhat is. Ez ellen először alig tudtunk védekezni. Pedig ha ko­rábban nyíltan beszélünk, s megnézzük, van-e vala­mi magja annak, amit mon­danak, hamarabb végére járhattunk volna a bajok­nak. S hogy mennyire hasz­nos az őszinte beszéd, arra példa volt Lengyel József felszólalása. A fiatal, újon­nan felvett műszakiak meg­becsüléséről beszélt. Utá­na többen is visszatértek! erre a témára és a fiata­lokkal való bánásmódra, valamint a KISZ-szervezet munkájára is. Titkárnak ismét Gyó« lay Viktóriát választotta meg a tagság. Vezetőségi tagnak Far-* kas Gézát és Kölgyesi Györgyöt választották meg. A választásban megmu­tatkozott az őszinteség és a szabad véleménynyilvání­tás. Senki sem mondhatta, hogy nem kapott a szólás­ra lehetőséget, s hogy bár­mi módon befolyásolták volna. Így demokratikus, így pártszerű, S csakis így teremthető meg az egység a cselekvésben. Mester László vándorok a második kráter bejáratához értek, az ide­genvezető a földre muta­tott: ismét friss nyomok. A nedves, barna talajon na­gyon jól látszottak. Megint járt erre valaki. Párhuza­mosan két sorban húzódtak a hat ujjú, hatalmas kerek talpnyomok. De ezek sok­kal kisebbek voltak, mint a tegnapiak. Átmérőjük alig érte el a harminc cen­timétert. — Mifelénk jött — mond­ta Ljubimov, miután meg­vizsgálta a nyomokat. — Puskákat golyóra töl­teni! — adta ki Uszkov a parancsot. — Mindenki le­gyen résen. Tovább indultak. A narzanvizű patak ott csobogott mellettük. Folyá­sa észrevehetően meggyor­sult, a vidék lejteni kez­dett. Időnként kisebb víz­esések tarkították útját. A csillogó vízsugarak lezu­hogtak a kövekre s millió áttetsző buborékká fröcs- csentek szét. A patak mindkét oldalán furcsa, sűrű erdő magaso­dott. Orocsko nem tudta le­győzni kísértését: folyton lehajolt, fájó oldalát ta­pogatva vizsgálta a növé­nyeket. gondosan darabok­ra vagdosta őket és eltette herbáriumos dobozába. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents