Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-03 / 259. szám

Közbevetés a nemzeti öntudat vitájához

TISZTELT Szerkesztőség!

Tisztelettel kérem, szíveskedjenek számomra lehetőve tenni, hogy lapjuk nyilvánossága előtt az itt következő rövid megjegyzéseket fűzhessem a nemzeti öntudat folyvást megújuló vitájához.

1. A LEGKEVÉSBÉ sincs szándékomban bántani, vagy éppenséggel megbántani azokat, ajjik büszkék magyarságukra, erkölcsi, társadalmi értéket látnak benne, és igazat adni azoknak, akik abban lelik örömüket, hogy a nemzeti büszkeséget ostorozzák. Tudatában vagyok ugyanis, hogy semmilyen öntudatos patrióta magatartás sem képzelhető el a nemzeti büszkeség történeti alapokon nyugvó érzése nélkül.

Az is világos, hogy a nemzeti büszkeség érzése önmagában még nem nacionalizmus, nem azonos az Engels által „veszedelmes átok”-kén.t kárhoztatott nemzeti korlátoltsággal és gőggel, amely — mint mondót fa — nem más, mint társadalmi méretűvé hízott egoizmus. A nemzeti büszkeség nem jelent szükségszerűen nemzetek közötti rangsorolást, a ha a múM> ban kapcsolódott is hozzá (és egyesek még ma is kapcsolnak hozzá) ilyen nézeteket, azért még nerr> okvetlenül a nemzeti büszkeség érzését kell a vádlottak padjára ültetni. Végeredményben a* az igazság — s úgy vélem, ez demokratikus, szocialista és egyben internacionalista felfogása a kérdésnek —, hogy minden népnek, nemzetiségnek, nemzetnek Joga van büszkének lenni önmagára, hőseire, nagy alkotóira, és adott esetben arra is, hogy volt vagy van olyan dolog, amit ő tudott vagy tud igazán megcsinálni.

Mindezek ellenére az a határozott véleményem, hogy

a nemzeti büszkeség érzése, bármilyen erkölcsi vagy társadalmi érték forrásának tekintsük te, önmagában véve még nem sokat ér. Mert mire megyünk azzal, ha fél téglával verjük a mellünket, hogy magyarok vagyunk, és ez módfelett nagy büszkeséggel tölt el bennünket, de semmire sem kötelez ha nem társul hozzá erkölcsi parancs erejével ható normarendszer. Épp ezért, bár tudatában vagyok, hogy a nemzeti öntudatot és büszkeséget meg kell tisztítani a káros elemektől, a róla folyó vitát jelen formájában teljesen akadémikusnak és elhibézottnak tartom. L'art pour l’art vitatkozni ugyanis a nemzeti büszkeségről, de meg nem mondani, hogy mit tartunk helyes, modem, szocialista emberhez méltó és illő formájának, fel nem vetni, hogy mire kell ennek köteleznie és mit tartunk benne becsületes patrióta magatartásnak — mint Lenin szerette az ilyen gyakorlatiatlan kérdésfelvetésekről mondani: fabatkát sem ér.

’ 2. VAJON nem volna-e helyénvalóbb arról vitatkozni, hogy hogyan kell a hazát okosan szeretni és hogyan kellene erre az embereket megtanítani? Lehetetlen ugyanis a vitában feszülő és a vitát kísérő szenvedélyeket látva észre nem venni, hogy itt energiák feszítenek és ezekkel az energiákkal valahogyan, de mindenesetre okosan gazdálkodni kellene.

Vajon nem volna-e okosabb dolog arról vitatkozni, hogy a futballpályákon megnyilatkozó nemzeti lelkesedést hogyan lehetne más területen, hasznosabban értékesíteni? Mert, hogy csupán ennél az eléggé szembeötlő jelenségnél maradjunk, a nemzeti tudat nem éppen egészséges irányú fejlődésre utal, hogy sokkal több embernek okoz gondot a magyar válogatott veresége, mint pl. az, hogy az ország népesedése körül nincs minden rendben. Sokan, ha szívük szerint cselekedhetnének, csapatunk veresége esetén nemzeti gyászt rendelnének el és fel gyászlobogóztatnák a házakat. Nem lehet egészen véletlen jelenségnek tartani, hogy egyesek már-már futballhazafiaágról beszélnek.

Azután itt vannak olyan, a fasizmus, a háborús uszítás által lejáratott, de a társadalom tudatában élénken élő fogalmak, mint a „jó magyarság”, a „magyar szolidaritás”, „magyar hivatás” stb. Ezekkel te kellene kezdeni valamit, hiszen arról az eredeti jelentésük és tartalmuk szerint tisztességes fogalmaik végül

mutatták a híradót. Rmfszercsak látom a repülőteret, látom Paskát. Látom magam és a ceremóniát. Ahogy üdvözölnek, ahogy visszaadják a pénzt, ahogy mindnyájan boldogan nevetnek. Alig hallom tulajdon, idegenül hangzó szavaimat, amint négyszer elmakogom, hogy köszönöm. Jgj, de nehéz volt az egészet végignézni, mint „publikumnak”. Mellettem egy bácsit ette a sárga irigység, nagyot krágokott, majd hangosan dohogott:

— Ez valami új divat, „rejtett kamera”. így hívják. Oldalt van egy szeme- ítesláda, vagy valami automata, abba bújik bele az operatőr, ott forgatja, forgatja, az anyját neki. Hogy az emberek ne lássák ötét. Ott görnyednek, mint a színészek, még csak nem is szipognak.

ELMENTEM az üzemi bizottsághoz.

— Miért kell nekem visz- szaflzetnem a pénzt, kérdem én, ha nekem gratulált az Aeroflot, és most engem irigyel minden néző?

Az üzemi bizottságban meghányták.vetették a dolgot ét így szóltak:

— Te abba« vagy hibás, hogy eltitkoltad a közösség előtt a szerencsédet Ami a pénzt illeti, nekünk az « véleményünk, hogy nem kell visszafizetned. Gyerünk a jogtanácsoshoz.

Roppant agyafúrt jogászunk van, de még 6 is bevallotta, hogy praxisában ilyen eset nem fordult elő. Ilyent egyetlen törvény- könyv sem tárgyal...

Már második hete tart a vita. A többség mellettem van, de egyesek még haboznak.

Tegnap telefonált Paska Guljajev. Majdnem sirt, amíg beszélt:

— Gyere el hozzánk, igazold, hogy ez az ingyen jegy nem az enyém, hanem a tiéd. Én, a kelekótya, elhencegtem vele a feleségemnek. Nagyon megörült neki, és most követeli rajtam a pénzt.

— Vidd el a moziba — mondtam —, nézze meg a híradót,

— Miértf

— MAJD meglátod. Rejtett kamera, a fene ott egye meg, bemutatja a teljes igazságot.

Fordította: Pagonyi Antal

is nem tehetnek, hogy visszaéltek velük, népcsalásra,

porhintésre, árulásra használták fel őket. Azért, mert a reakció egykor kisajátította Rákóczit és Kossuthot, és Ady szavaival „elrabolta” a Kossuth-nótát, mi nem tagadtuk meg őket, hanem a meghamisított Kossuthtal az igazit állítottuk szembe, az elrabolt Kossuth-nótát és nemzeti jelszavakat igaz taralommal töltöttük meg.

MOST IS, hogy itt is, ennél a vitánál is valami ilyenre volna szükség. A most folyó vita csak akkor zárulhat igaz eredménnyel, ha az elrontott és meghamisított fogalmakat új tartalommal töltjük meg és megtisztítva adjuk vissza a társadalomnak. Ehhez azonban a gyakorlatig kérdésfelvetésen keresztül vezet az út.

Kávássy Sándor

Magyar néphalladák

Több, mint száz évvel ezelőtt, 1860-ban Arany János egy három kötetből álló dán balladagyűjteményről írt tanulmányt. A bevezető mondat után máris a mi, tehát a magyar balladaköltészetünk megújításáról beszél. Az. tán egy történetet mond el arról, milyen véletlenszerűen jött létre a Prior Sándor angol nyelvű fordításában megjelent dán balladagyűjtemény, majd hozzáteszi:

„A magyar olvasó, ki irodalmunk történetévei ismerős, fájdalmasan fog itt félsóhajtani. Nekünk semmi hasonló gyűjteményünk a XVI. században (a dánokét Vedel lelkész adta ki 1591-ben), de még a XIX.-ben is alig valami. Népdalköltészetünk folyvást termel, de népi balladáink forrása úgy látszik kiapadt. Egy-két zsi- ványkaland, ami még népünket érdekli ...”

Ma már elmondhatjuk, hogy van ballada'gyűjtemé- nyünk. A legutóbbi, amely Qrtutay Gyula és Kriza Ildiiké előtanulmányával, szerkesztésében jelent meg, a Magyar népballadák címet viseli. Magam is azon töprengtem a kötetet olvasgatva, egy-egy gyönyörű sornál, képnél, nagy költőnek is dicséretére szolgáló strófánál fölemelve a fejem, hogy miért apadt ki balladáink forrása. Mert tény, hogy Arany óta tovább apadt, sőt napjainkban azt sem mondhatjuk, hogy „népköltészetünk folyvást termel”. Hogy miért, annak kifejtésére itt sem terünk, sem időnk nincs, s egyébként sem az a jelen írás célja.

Visszatérve a Magyar népballadákra, nincs nehéz dolga a recenzornak, ha a kötetről, annak tartalmáról akar írni. Elolvasva ezeket a népköltészeti gyöngyszemeket — beleértve a vígballadákat és románcokat is — könnyű megérteni, miért fordultak oly sok szeretettel, csodálattal legnagyobb költőink is a nagy érzelmi telítettségű, gazdag és sziporkázó nyelvi leleménnyel alkotott balladákhoz, a népköltészethez. Szerintem külön érdeme a válogatásnak, hogy egy-egy ballada több változatát, a téma több feldolgozását is megtaláljuk benne. Ilyen például a Kőmíves Kelemenné, Kádár Kata, Molnár Anna története stb. Csodálkozásra késztetheti a hitetlenkedő, a népben csak a tudatlan szántó-vetőt látó olvasót, hogy az ismeretlen szerzők miennyire tisztában voltak a nyelv lehetőségeivel, a forma szabályaival, mennyire sajátjukként „kezelték” az édes anya« nyélvet. Sok botladozó rímkovács, izzadó versfaragó, körülményes literátor különórára járhatna (és járhatott volna) „az istenadta néphez”.

Ete nemcsak nyelvészeti, irodalomtörténeti szempontból érdekes, tanulságos a gyűjtemény. Nem kell különösebben vájtfűlünek lenni ahhoz, hogy történelmet is kiolvassunk belőle. Az asszonyok, lányok érzelmi és gazdasági kiszolgáltatottsága, a vagyoni különbség miatti szerelmi tragédiák, pénzűikért megölt emberek, kútbaugrott „megesett lányok”, elfogott betyárok vonulnak fel a nép sorsáról, üldöztetéséről, sanyarú életéről vallani. A balladák ismeretlen szerzői mindig tudták kinek az oldalára kell állni; „Atkozott az apa, hétszerebb az anya, ki két virágszálat elszakasztja va- la...” Vagy a gazdagokat kiszolgáló bíróra:

„Tizenhárom doktor keze Fáradjon ki sebeidbe Tizenhárom sor patika Ürüljön ki a számodra ...”

Találunk Kecskeméten keletkezett betyárballadát is. Csehó Pistáról szól ez a szomorú történet. Halas alatt egy kocsmában zsandárok lepték meg, de a betyár felpattant Bársony nevű lovára, a ló megbotlott, és a zsandárok lefogták a betyárt: „Csehó Pistát viszik a csúf halálra / Felesége szívbéli fájdalmára...”

Ízes népi humor, egészséges élcelődés sugárzik a víg- balladákból: A gyáva legény, Az ügyes hűtlen asszony, A megcsalt férj (évszázadok óta köznevetség tárgya) A csudahalott stb. Ez utóbbiról néhány szót. Az anya oktatja fiát, hogy tegyen úgy, mintha meghalt volna s a szeretett lány biztosan eljön „halottnézőbe”. „... Szemed álljon pillantőlag, szájad álljon csókolólag, kezed álljon ölelőleg, lábad álljon ugrandólag...” kapja a jó tanácsokat a legény. A tipp beválik, a lány eljön és nem is megy vissza az anyához, aki tiltotta a szegény legénytől.

Hosszasan beszélhetnénk még a Magyar népballadákról, de mit ér a beszéd? Olvasni kell ezeket a költeményeiket, magunkba szívni a csodálatos sorokat és örülni, hogy egy ilyen gyűjteményt tehetünk az asztalunkra.

Gál Sándor

Jancsó Miklóssal

A szuggesztív

erejű Szegénylegények című film bemutatása óta Jancsó Miklóst a világ legmodernebb rendezői között emlegetik hazánkban is, külföldön is. Irányzatának dühödt ellenzői is vannak, akik ■„ügyeletes zseninek” mondják gúnyosan, az azonban bizonyos, hogy senkit nem hagy közönyösen művészete.

Nemesak mint alkotónak van tekintélye, véleményére is sokat adnak, szinte elhalmozzák a fesztiválok zsűrijébe szóló

meghívásokkal.

Kecskernétre Eszak-Afrikából érkezett, a karthágói filmszemléről, s megyeszékhelyünkön két fifarankéton vett részt két nap alatt

— Nem fárasztja túlságosan, hogy a rendezés mellett meglehetősen sok kulturális missziót is be kell töltenie? -- kérdeztem tőle.

— Nem pusztán misszió ez, hanem létszükséglet.

Ami a zsűrizést illeti, qz egész magyar filmművészetet is képviselem ilyenkdr. Nagyon fontos, hogy minél többet halljanak rólunk a világban, mert a mi filmgyártói kapacitásunk mellett egyébként észrevétlenek maradunk a nagy nemzetek árnyékában. A közönséggel való találkozást pedig személyes ügyemnek érzem.

— Ilyen esetekben is, mint a kadafalvi tanyai film- klub, ahol a filmművészetben eléggé járatlan emberek ültek a nézőtéren?

— Minden vélemény érdekel, hiszen a moziban nem esztéták járnak. Megható az a fajta érdeklődés, amit Kadafalván láttam. Természetes, őszinte a reagálásuk, örömmel válaszoltam kérdéseikre. Nagyon megragadott az, amit az egyik legeredetibb felszólalóról, egy idős asszonyról hallottam. Néhány éve még analfabéta volt, és a filmföliratok kedvéért tanult meg olvasni. A Berkes Kollégium fiatalsága között pedig megnyugtató érzés töltött el a jövőt illetően. Korukhoz képest tartalmas gondolkodásra, világos szemléletre, korszerű, csiszolt ízlésre vallottak kérdéseik.

— Amit a közönségről mondott, nem áll ellentmondásban bizonyos mértékig azzal, hogy a Jancsó filmeknek viszonylag alacsony a nézőszáma?

— A siker nemesak és elsősorban nem számokban mérhető le. Ha munka közben a nézőszámot latolgatnám, félelmek, gátlások vennének körül, és úgy nem lehet mást, csak megalkudni. Szorongások közepette még kommersz vígjátékot sem lehet csinálni. Egyébként a Szegénylegények egymilliós nézőszáma ebben a műfajban nem számít kevésnek. Nem tudok, és nem is akarok kommerciális érdeklődést kielégíteni. Olyan közönséggel számolok, amely megérti gondolataimat Csak azért, hogy a nézőszám emelkedjen, nem vagyok hajlandó engedni sem mondanivalóm súlyából, sem a legjobbnak vélt kifejező eszközeim igényességéből. Azt hiszem, nincs is rá szükség. Egymás kölcsönhatásában fejlődik a film és a közönség.

— Legutóbbi Jiúrom filmje történelmi témákat dolgozott fel. Alapvetően történelmi érdeklődésű?

— Alapvetően közéleti érdeklődésű vagyok, ezért a történelem is érdekel. Egyébként a film meglehetősen költséges műfaj, egész sereg tényezőn múlik, hogy mit valósíthat meg a rendező. A Szegénylegények forgatása előtt három másik forgatókönyvünk is készen volt; mindhárom mai témájú. Ékre adtak pénzt, ezt csináltuk meg.

— Számos kritika vádolta pesszimizmussal azért, mert a három legutóbbi film elbukott mozgalmakat ábrázolt, illetve hanyatló forradalmi szakaszt.

— Ezek a vélekedések nem vették figyelembe a filmek végkicsengését, tettre szólító szándékát. A fölfelé ívelő szakaszokban könnyű derűlátónak lenni. Hernádi Gyula barátommal, állandó szerzőtársammal együtt úgy véltük, hogy az általunk választott helyzetekben, mondhatnám határesetekben, hatásosabb, filozofiku- sabb lehetőségeink vannak a mondanivalónk kibontására, Mélyebben végig Jehet gondolni a gondolatokat. A történelem nem andalító mese számunkra, könyörtelenül őszinték akartunk lenni. A győztes mozgalmakat különben is nagyon sokszor filmre vitték már. Üj, problematikusabb nézőpontot kerestünk.

— Mint hírül adták, új, most elkészült filmje, a Fényes szelek, a NÉKOSZ-idŐkről szól. Hozott-e változást alkotói módszerében a merőben más szituáció?

«— Nemigen tudom saját stílusomat elemezni. Egy sztorit filmesítettünk meg, mint máskor is. Népi kollégisták elfoglalnak egy egyházi iskolát, különböző politikai vélemények csapnak össze. Ennyi a film. Egy kicsit hitvita. Sokat beszélnek benne, többet, mint előző filmjeimben. Ném}, inkább csak technikai, problémát jelentett, hogy először dolgoztam színes anyaggal. A jövő év elején tűzik műsorra amozik.

Szabó János