Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-03 / 259. szám
ÉLJEN NOVEMBER 7. Földeák János: Láttam Lenint Ügy fogadott s ölelt be a sor, a vonulók ezre, mint család övezi messziről tért fiát; megyek velük s néma vagyok, tompa mindem neszre, de minek is a szó, ha a lélek kiált? Minek akkor hang, ha szivünknek drága dobogása a kimondhatatlant szakadatlan veri, ha nem idegen a társai csöndes sokasága, t hogy köztük növekszik, tagadni sem meri. Így tépelődöm és szorongok, míg a Vörös téren, Moszkva legnagyobbik áruháza előtt, a nyár fényessége viliódzik a hullámzó népen, meg bújócskázik az autók között: az élet ez, a fenséges szép s megállíthatatlan, amit ép test s lélek soha, soha nem un, I a tér másik felén: (fenyőkkel is koszorúzottan) bíbor köveivel, a mauzóleum... Siet és halál határol most, a két váltó véglet; köztük szánakozom az ész szegényein, akik a világ veszésén sem roggyantanak térdet, s ha orkánok dúlnak, sem fáj nekik Lenin; Okikért mi vállaljuk folyton a forrongó rendnek terhét, hogy felnőjön az új társadalom, hogy sose legyen szebb az elmúlt, ne féljen a gyermek, s ne tűrje rossz sorsát senki hallgatagon. Visz magával a hűség s hála, az áhitat sodra; vonz magával a nép, messziről tért fiát, tisztelni, mint ezrek és ezrek vonulása sorba, a halálnak élő mauzóleumát, az üvegkoporsóban nyugvó nagy-nagy halhatatlant, a még holtában is derűs arcú Lenint, az egyetlent, akinek igaza villámként csattant, és összetörte az urak törvényeit. Ki nézze hát megrendültebben a leghősebb Embert, ha nem mi, munkások, egykor tiport rabok; úgy mozdított vén világunkon, hogy' recsegve rengett, hogy a gyáros, bankár ma is szűköl, vacog, s hiába már menekülésük, nem kerülik végük; Lenin októbere minden gyűlöleten átgázoló örök diadal, s minden szövetségük romjai fölött már új a történelem. Nem, nem csoda, hogy Lenin bennünk, a szívünkben lüktet és nem, nem csoda, hogy Lenin velünk maradt, ét minden isteneken túlra tágítja egünket — nem halott; pihen a márvány tömbök alatt."., Révedezve ballagok át én is a Vörös téren, egy család mögött, a kislány hátra tekint: megismerem; szöszke szép haja lény a nyári fényben 6 is látta Lenint Van vagy százhúsz ma- Molnár Zoltán • ” gyárunk — mondta a voloosiruszki ezredparancsnok —, azok, ha ők is akarják, itt maradhatnak. Ránéztem. Hm, százhúsz ember. Ez is szörnyen kevés erre a feladatra. De mégsem ötven, amennyien most vagyunk. Fejmásztunk a mi páncélvonatunkra. Az emberek odagyülekeztek. Ügy mondtam el a helyzetet, ahogy van. Käme nyevsz-Podolszk és Proszkurov elesett. Itt van a kettő között ez az állomás, Jarmolinci. A hadosztálytól maradt itt lőszer; az ő vonatjuk is itt marad a szárított hallal. Van egy páncélvonatunk. Megkíséreljük tartani ezt a vasutat, legalább _amíg visszavonuló csapataink lélegzethez jutnak. Aki önként velünk marad, lépjen ki! Csend volt. Emésztették a dolgot. Lehet, hogy ez a legrosszabb pillanat, gondoltam akkor, de az is lehet, hogy a legjobb, s odafordultam a kamenyevsz-podolszki páncélvonat legénységéhez: — Természetesen nektek sem kötelező Itt maradni, elvtársak. Ez mostantól fogva önkéntes vállalkozás! Köszönöm, amit eddig tettetek; aki akar nyugodtan elmehet a volocsinszkiakkal! Komoran néztek rám vissza, szótlanul. Végre egy ukrán elkáromkodta magát, és benyomva a tisztító- rudat az ágyúosőbe, folytatta az abbahagyott munkáját. _ A volocslnszkiak közül akkor felvált egy középtermetű, vaskos gyerek; felkapaszkodott a páncélvonatra, a kezét nyújtotta: — Taliga vagyok — azt mondja —, tüzér. Hát mi maradunk. Ugye, fiúk? — fordult a többiekhez. Halk moraj keletkezett, és a volocsínszki ezredből lassan szedelőzködni kezdtek a magyarok. Itt-ott búcsúzások, ölelkezések, aztán átjöttek a ml oldalunkra. Taliga odafordult az ezredparancsnokhoz. — Hát isten velük, elvtáíis! — és összeölelksztek. Azok szótlanul, gyorsan sorakoztak az állomásépület előtt. Eszembe Jutott, hogy jól tettem-e Ón, amit tettem? Vajon nem hiábavaló veszélybe viszek-e bel« százhetven embert? Ám nem sokáig töprenghettem, mert katonásan elé- bem áll ez az én új Taliga emberem: — Hát akkor, parancsnok elvtáns — azt mondja —, akár el is kezdhetjük ezt a kis munkát! Se azelőtt, se azóta nem láttam másik ilyen, tüzért. Elég hamar rákerült a sor, hogy megmutassa, mihez ért. Ahonnan még nem vártuk, Proszkurov felől jött a támadás. Gyorsan felraktam a páncél vonatra az egész bevethető gyalogságot Kamenyevsz-Podolszk felé éppen csak biztosítókat hagytan. így vasúton ebbe mentünk az ellenségnek. Mikor a közelükbe értünk, leraktam mindenkit, akire csak nem volt okvetlenül szükség a páncélvonaton. C sendben indultak el, fegyverzörgéa nélkül. Hátha sikerülne meglepni az ellenséget Na, jól van, ügyesek vagytok, fiúk! Osak az idegesített, hogy senkit sem láttam a saját embereimből. Erdő volt előttünk, abba úgy belevették magukat, mintha csak az lett volna a parancsuk, nyeles- sék el magukat azzal az erdővel. Végre aztán egyszer puskalövéseket hallottunk. Akkor meg már jobbról, balról, szemben, mindenfelől (Egy Töroskatona emlékeiből) ropogott. Jöttek az összekötők és jelentették, hogF csapataink felvették az érintkezést az ellenséggel.1 Jól van már, na, hiszen hallom is, hogy felvették.' De valahogy nem tetszett nekem ez a dolog. Szélok az én tüzéremnek! — Na, Taliga elvtárs mondom —, ne lőjünk-e egyet-kettőt ijesztésül? — Lapuljunk inkább még egy kicsit! Csendben gubbasztott az ágyúja mellett és fülelt. Na, jó, lapuljunk, hagytam rá. Különben is a lövöldözés az erdőben távolodott. A hogy így morfondírozok magamban, egyszerre csak balra, az erdőn túl megszólal egy ágyú. Abban a pillanatban már fel is lélegeztem egy kicsit, mert azt gondoltam: lehet, hogy erre vártam! Ha mondjuk, kicsalták volna az én embereimet ennek az ágyúnak a kartáestüze elé! De vagy nem volt annyi eszük, vagy elhamarkodták magukat. Abban a szempillantásban, amikor az az ágyú megszólalt, Taliga is felugrott, s már tekergette is az ágyúján a (ás fogantyúkat. Szinte a füle is kihegy es edett, úgy figyelt. S ahogy a hangot hallotta, úgy tekerte, vitte arrább a csövet. A negyedik, vagy az ötödik dör- dülésnél aztán megállapodott. — Most megvan — kacsintott rám —, odasózhatok? Te jó isten, csak nem a hang után akar ez a tüzér Jőni? Hiszen ez ellentmond minden tüzértudo- mánynak! De bólintottam. — Tűz! Egyetlenegyet lőttünk. Az ellenséges ágyú elhallgatott. A fiúk aztán elmesélték s többit. Már kiértek az erdő szélére, mikor az ellenség ágyúja megszólalt egy tanyaudvarról. Lefeküdtek, nem mentek tovább. Aztán látták, hogy a mi ágyúnk telibetalál. Tisztára seperte az ágyú környékét. Nem is volt kit rohamozni. Az ágyú körül csak halottak feküdtek, sebesültek nyögtek. A lovak közül is egynek ők adták meg a kegyelemlövést. Ló híjén aztán önmagukat fogták az ágyúba, és rögtön elkezdték vonszolni, vissza, magukkal az erdő felé. Ellopták az ágyút. Sajnos, nem véglegesen.' A petljuristák rövidesen magukhoz tértek, és ellentámadást indítottak. Ékre kivették az ágyúból a závárzatot, és elhozták. Az ágyút magát otthagyták egy legelőn az erdő és a tanya között félúton. Jól van, tegyük el, hasznát vehetjük még! — Mi van most azon tanyán? — kérdeztem. — Ügy látszik, megerősítették, hogy minket onnan kikergettek, van most ott legalább egy zászlóalj. — Na — nézek Taligára —, mi lenne, ha még egyeli odapörkölnénk? — Lehet, parancsnok elvtáns. Es odapörkölt. A lövés után ugyanúgy fülelt, mint az imént az ellenséges ágyúzásra. Várta a becsapódást. Aztán, mintha a hang után egy láthatatlan táblán megjelent volna előtte az erdőn túli vidék térképe, s azon a szórás ábrázolása, kicsit igazított a csövön. — Na, elég ez nekik — mondta a hatodik lövés után, s mi el is hittük neki. ■^legállt, mint az oszlop, az ágyúja mellett, rá- 1 1 gyújtott egy cigarettára, karba font kézzel füstölt. Mi meg csudálattal néztük, mint a jó mesterembert, aki megmutatta, hogy mit tud. Az ördög vigye el, nemhiába úgy mutatkozott be nekem tegnap, hogy ►.Taliga vagyok, tüzér”, mert valóban tüzér. M. Lanszkij: Rejtett kamera TÁVOL-KELETI hivató* los kiküldetésből igyekez- tem vissza, Moszkvába. Odaléptem az Aeroflot pénztárához, hogy jegyet kérjek. Betettem a szükséges pénzt. A pénztárosnő úgy nézett rám, mintha a vőlegénye lennék: ragyogott a pofikája, még el is Pirult a szentem. A rangjelzéses főnök nyújtotta nekem a repülőjegyet és az általam letett pénzt: — Üdvözöljük, mint repülőtársaságunk milliomom dik utasát, és ebből az ünnepélyes tlkalomból megajándékozzuk egy ingyen jeggyel. Mindenki tapsolt. Zavaromban alig tudtam ki- nyögni néhány köszönő szót, és igyekeztem a repülőgép felé. Ugyanazon a repülőgépen találkoztam az egyik garatommal, Paska GuljafewH. Vendégségben vott « rokonainál és ugyanazzal a járattal akart visszarepülni Moszkvába, amelyikkel jómagam. Ugyanannál a pénztárnál váltotta m^i a jegyét, előttem állt a sorban, és még jobban meghökkent, mint én. — Képzeld! —> kesergett. — Ha magam elé engedlek, én lettem volna a milliomodik! Így pedig a kilencszázkilenevenkilenc- ezer-kilencszázkilencvenki. lencedik! Megőrülök! — Semmi okod az irigykedésre — mondtam. — Ebből a potyajegyből nekem nem lesz semmi hasznom. Benyújtom az elszámolást a kiküldetésről, és visszaadom a pénzt a kasz- szának. Kész röhej! — Megbolondultál! •— szólt Paska csodálkozva. — Neked adták az ajándékot, nem a vállalatnak. — Ajándék, ajándék. Ide süss, mi van ezen a jegyen nyomtatásban: „Milliomodik utas. Ingyenes." A mi főkönyvelőnknek elég eny- nyi. Ha potyán utaztál, vissza a pénzt! —- Ha zavart okoz ez a jegy —- mondta paska , egye fene, cseréljünk. Az én fegyem normális, saját pénzemmel fizettem érte, nem kell elszámolnom vele senkinek. Vigyed, hogy megnyugtasd vele a főkönyvelő lelkiismeretét. Nekem pedig a milliomodik jó lesz a gyűjteményem számára. Odaadtam. Utóvégre Paska előtt állva én lettem volna a kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszáz- ki lencvenkilencedik. MEGÉRKEZTÜNK. Elszámoltam, mellékeltem a dukomentumokat, és az Aeroflot ajándékából megörvendeztettem az asszonykámat és a srácokat. Elmúlt egy hónap, talán több is, egyszercsak a könyvelésre hivattak a nagyfónökhöz. Széttárta a kezeit; — Kedves elvtársam, magának vissza kell fizetnie a hazafelé szóló jegy árát. Fennakadt a szemem a csodálkozástól. — Hivatalos források alapján kell ezt mondanom — folytatta. — Menjen el a moziba és miö- nyörködjék a szerencséjében. Persze, elmentem a moziba. Ültem, néztem. Be-
