Petőfi Népe, 1968. október (23. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-06 / 235. szám
Fodor András A bizonyosság Mikor megmondták halálod hírét, a lépcső és a ruhatár között, nem tudott fészket verni bennem se rémület, se fájdalom. Nyelvem a megtanulható szomorúság leckéit kezdte mondani. S a szökni próbált öntudat ridegen visszanéző sugarában józanul dermedt minden mozdulás. Mikor melled fölött megálltam, ott, hol nemrég, vergődő árapályon a létezés utolsó lüktetése belefagyott a bordák kosárába, —• nem éreztem csak keserűséget, az itthagyottak megcsúfoltatását. Békén, a kíntól, vádtól illetetlen fénylett a fej dér és viasz-nyugalma. (Valószínűtlen tű gyanánt szaladt föl egy meredek ránc nyakkendőtől az állig.) Be másnap, messze, fönt a szélsikárolt nyugati ég rézága közt, a város alkonyatán az utcatorkolatban, midőn izgága fogazatként kavarodón egymás ba kulcsolódik vállak, karok sakktábla-rendje, egyszerre csak rámtört a bizonyosság: te már nem éled ezt az időt. Árnyék-testvér, örökre kiszakadtál a folytatás minden párhuzamából. Balázs Sándor: visz az erdő felé. Mint egy fiatal lány melle, enyhén domborul a táj, jó itten járni. Nem nehéz vinni a festékes ládát, az állványt, és a város aszfaltján fáradt láb a föld érintésétől új erőre kap. Ott az erdő!... mit ott, már itt van, annyi, mintha itt volna, már lengeti feléje zöld kalapját, már érezni friss leheletét, meglátta, hogy jön régi barátja, hajlik, lobog, majd hogy eléje nem szalad. — Szervusz, barátom, öreg pajtás! Jó volna minden fádat külön megölelni, minden új hajtásod megsimogatni, de sajnos, nem érek rá, le kell fesselek, mert mecénásom, a gaz uzsorás, erdőt óhajt, hát eljöttem, bocsáss meg. Légy engedelmes, ne titkolózz, hadd pin- gáljalak ide kutyafuttában, nem szívesen teszem, nem ezt érdemied tőlem, de oly keveset fizet, kérlek, tudom, hogy te mély stúdiumot érdemelsz, el kellene merülni benned, hogy az milyen nagyszerű volna te, de hát mit csináljak, le akarlak még ma szállítani, nincs egy vasam se. A pemzli gyorsan járt, s az erdő néhány óra alatt vászonra került. Erdő kell? Hát nesze neked erdő. Ide még egy kis piros napsugár és itt még zöld, zöldebb, legzöldebb, már olyan zöld, hogy egész kék, no, megvagyunk, kész. A festő hanyatt vágta magát a fűbe, evett, aludt, és még az est beállta előtt sietett a mecénás háza felé. De a nappal együtt önbizalma is a láthatár alá szállt. \ acak — mondta magának útközben —, ez lesz ” a véleménye a képről, biztos.' Meg fogja állapítani, hogy ez az erdő sehogy sem sikerült. Pénzt nem adhat érte, még elismerést sem. Ihlet nélküli, kedvetlen alkotás, nyomott, levegőtlen. Hiányzik belőle az erdő természeti ereje, úgyszintén a művészi alázat, a szépséggel való eltelés. az odaadás és egyesülés isteni gyönyöre satöbbi. Ezt fogja mondani, mert ért Csúnyát mondtam Katicának E gy parknak is vannak törzsvendégei. Többségük, mint én, nyugdíjas. De egyszer volt köztünk egy tízéves forma lány, valószerűtlenül vékony kis teste csupa izgalom. Leült a padra, próbálta magára erőszakolni a fegyelmet tanulás közben. Egy ideig teljes odaadással mélyedt a könyvbe, aztán lecsapta, odaszaladt a szökőkúthoz, nagy kék szemével fürkészett körül. Gyerekekkel, felnőttekkel hirtelen megbarátkozott. — Te ki vagy? — a mutatóujja nekiszaladt a mellemnek, így jött oda hozzám először. Látszólag oda se figyelt a bemutatkozásra, megfogott egy gombot az ingemen és csavargatni kezdte. — Ugye, én milyen kicsi vagyok? — hunyorgott rám. — Tudod, mi itt lakunk, az a mi ablakunk! — felmutatott a szemben levő házra. A gombom a kezében maradt. — Bocsánat! — dadogta zavartan, s elszaladt. Akaratlanul elmosolyodtam, mert bosszankodtam, „lám, ilyen a mai fiatalság! Idejön, letegez, letép a gombom és elszalad”! Másnap már várt rám, amint meglátott, rögtön odajött. — Kerestelek! — belenyúlt a zsebébe, egy orvos- ságos dobozt vett elő. — Látod, ebben tű meg cérna van, felvarrom a gombod! — Köszönöm, kedves, már felvarrtam? — simogattam meg a szőke haját. — Kár! — mondta csalódottan. Leült mellém. — Ugye nem haragszol?! — tele volt bocsánatkéréssel a hangja. — Dehogy haragszom? — Bizisten?! — Kíváncsian, gyanakvóan nézett. — Tényleg te varrtad fel? — Mit? No, persze, a gombot! Igen. — Hát nincs feleséged? — emelte rám a kék szemét. ' _ — De van, kicsim, csakhát 6 dolgozik, én jobban ráérek. H átradőlt a pádon, lehunyta a szemét, titokzatosan mondta: — Te, ha én feleség leszek, én mindig felvarrok minden gombot! — Jó kislány vagy? Segítesz anyukának? — (Hát mit mondjon erre az ember?) — Uhüm. De ez most nem érdekes! Akkor, tudod, az lesz az érdekes, mert akkor már nem segítek, hanem én csinálok mindent egyedül. Tudod, hogy hívnak engem? — csapott át más gondolatba. — Szélvészklsasszony! — nem tudom, miért mondtam ezt a nevet. — Nem találtad el! — kuncogott. — Katalin, de akiket szeretek, azok Katicának hívnak. Hívj te is úgy! — Jól van kis Katica! Engem szeretsz? Bólintott, s én furcsa melegséggel kérdeztem. — Miért szeretsz? — Én mindenkit szeretek, akit ismerek, meg aki ismer. — De kicsi lány! — Ha valakinek tudjuk a nevét, még nem jelenti azt, hogy ismerjük! És vannak rossz emberek ám, akiket nem szabad szeretni, nem tudod? Gondolkozott egy keveset, majd elköszönt. Másnap nagykomolyan kezdte: — Azt mondtad, ha valakinek tudjuk a nevét, méf nem jelenti azt, hogy ismerjük. Én úgy szeretném, hr engem mindenki Ismerne! Te! — és izgalomba jött —, olyan jó dolog lenne kitalálni, hogy az ember kive- hesse a szívét! Akkor én kivenném, a tenyerembe tenném, mindenkinek megmutatnám, hogy én Ilyen vagyok! És akkor mindenki szeretne... ö is! — lesütötte a szemét. No, Iám csak! Hát már van ö!? — Ügy gondolod, hogy ö nem szeret? Elmosolyodott. Teleszökkent az arca pírral. Csupa ragyogás lett a szeme. — Biztosan szereti És neked elmondom, mert barátok vagyunk.— — lehalkította a hangját — ösz- szeházas odúnk! Mivel sem nagy meglepetést, sem megértést nem mutattam, folytatta: — Én orvos leszek, ő meg motorszerelő. És nagyon fogjuk szeretni mindig egymást Én a gombját is felvarrom ám! Mosolyogni kellett — Katica, Katica! Hát azt hiszed, hogy örökké tart ez a szerelem? Te megnősz, orvos leszel talán, őmeg motorszerelő, de addigra már régen elfelejted, a férjed meg valami orvos lesz, vagy tanár..- de te még ennél is jobban fogsz szeretni! — tettem hozzá vigasztalón. Felugrott. Csupa tiltakozás volt a hangja. — Én ennél jobban soha nem fogok szeretni? És most te csúnyákat mondtál nekem! Könnyes szemmel futott eL Nem jött le a parkba egész nyáron, ősz elején láttam meg újra. Talán egy parányit nőtt, különben semmit nem változott Épp úgy szaladt hozzám, mint régen. — Béküljünk ki? Azért jöttem, hogy elmondjam neked, velem nagy-nagy dolgok történtek! Ugye meglátszik rajtam? — forgott egyet előttem. — Tudod, átestem a nagy csalódáson! (Az első szerelmi csalódáson? S mindezt nem szomorúan, inkább, mint egy kedves élményt meséli el?) A lábával zavartan kalimpált. — Tudod, most egy másik fiú van — - 6 orvos lesz! — rámnéz kérdőn, mit szőlek: hozzá, s hogy nagyobb súlya legyen szavának, szívére szorítja két kis kezét, a szeme felragyog, nagy hittel mondja: — De őt, majd meglátod, majd meglátod, örökre szeretni fogom! Kovács Klára hozzá a betyár, hogy is hihettem, hogy ilyen gyors tákolmány majd tetszeni fog neki. Most hiába rohantam, vesződtem, a nyakamon marad, és ráadásul még szégyellhetem- is magamat. Mert igaza van, igaza lesz, akármit mond, biz ez silány vacak. Ütálkozva lóbálta kezében az erdőt, és nagy önuralomra volt szüksége, hogy rá ne tiporjon. De azért vitte, és becsöngetett a gazdag ember házába. A z igazgató 'úr nincs itthon, tessék talán megvárni — mondta az ismerős inas és bevezette. A festő leült, fáradt volt és várt. Sok idő eltelt, s a Pénz még mindig nem jött. De a festő csak várt, azután unalmában elővette az erdőt, és javítgatott rajta. Mikor már minden várakozás hiábavalónak látszott, de annál biztosabbnak, hogy ma nem fog vacsorázni, dühében, a maga kigúnyolására, és hogy a képet, ami úgysem ér semmit, egészen elrontsa, elővette a festéket és a pemzli t, és az egyik ágra akasztott embert festett. Búsan lógott a test, félrebillent fejjel, és a fehérre meszelt arc kijajgatott a sok zöld közül. Most még a piros napot is elkente, és lett az egészből egy furcsa gyászjelentés. A festő keserűen röhögött, és éppen menni készült* mikor a mecénás megérkezett. — Mutassa — mondta rosszkedvűen, mert nagyon rosszkedvű volt és méltán, mert ma derült ki, éppen ma, hogy a bank, ahol pénzét tartotta, megbukott, hogy a felesége, már esztendők óta csalja, hogy a Rembrandt, mit annak tartott, nem Rembrandt, mindez ma —csekélység! és akkor jön ez a kis festő a képével, amit szánalmában rendelt nála, hogy segítsen rajta, egy erdőt, nézzük csak. Sokáig mozdulatlanul állt előtte. A festő iszonyúan restellte magát, szeretett volna elrepülni, mint a felhő a viharban, idegen országok felé. A szegény gazdag végre megszólalt: A kép rossz, de az ötlet nem rossz —■ mondta, és megszámlálta a fákat, hogy hányadikon lég az akasztott ember. Egy csomó pénzt adott a festőnek, aki elment vacsorázni, őt pedig megtalálták másnap, a kijelölt fán. felakasztva. /— Kukoricázunk Belestem a terembe. Pokoli felfordulás. Szarvasagancsok, gyűlöletes urak képei a falakon, arany gyertyatartók. Lovak a faragott tölgyfaszekrény előtt. Valószerűtlen a tűz a lovagterem közepén... Pontosan úgy, ahogy leírták! Számítottam a látványra, a szívem mégis a torkomban dobog. VeszélyesMindegy. Vállalom, Végére kell járnom a rejtélynek. Odaóvakodom a tűzhöz, ahol Gergely állt, György öccse, sötét töprengésben_ Khm, khm .., •— Mit keressz üt? *-« pillantott fel. Haboztam. — Akarsz ebből? — s mutatott a parázson sülő gumókra. — Épp ezért jövők kotyogtam ki könnyelműn, és tüstént megbántam. Szúrósan nézett rám: — Te honnét tudsz róla? - kérdezte. — Hiszen még én se tudhatok. — Az úgy volt, tisztelettel, hogy olvastam, de nem akartam elhinni. Diószegi Balázs rajza. 1— Olvastad? Te tudsz olvasni? — Igenis. Tudok. — Cudarul éreztem magam. <— Írni es tudsz? f— Írni is. •—■ No hallod! A Diáknak épp az imént vágatta ki György a nyelvét... — Nem azért. Fecsegett. — A hagyjuk ezt. György a vesztébe rohan, szerintem. Ezt megmondtam már Kásának meg Csoórinak is... Egyél! - S a kardja hegyével kipiszkált egy gumót a tüzből. Kösz. — Nekiláttam, hogy meghámozzam. Komoran figyelt. — Gergely bátyám nem eszik? — Hát úgy köti csinálni? '— kérdte. — Nem gondoltam volna. — De hát akkor, hogy ették eddig? — Sehogy. Csak süttük. Adtam neki egy meghá-< mozottat. Kóstolta. — Príma, primisszima! Nahát!... - Egészen felderült. Már nem féltem. — A dolog úgy áll édes öcsém, hogy a krumplit mi még nem ismerjük. Gondold csak meg. Huszonkét éve fedezték fel Amerikát. Hogy jutott volna ide any- nyi idő alatt? Pláne népélelmezési cikknek! — Hát ez itt? Körülnézett, suttogóra fogta a hangját: — A filmesek adták!.'.: Ez tehát a rejtély nyitja! így került az Ítélet című Dózsa-filmbe a krumpli! — De csitt ám, a többieknek — emelte az ujját a szája elé Gergely —, György nem ismer irgalmat. Ha kikotyogod, kukoricára térbetyültet! — Dejszen a kukoricát sem ismerhetik még 1514- ben Magyarországon, Gergő bátyó! — Na bumm! És akkor mi van? Majd hoz a kellékes .,. Mester László
