Petőfi Népe, 1968. október (23. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-06 / 235. szám

\

Karai László:

Büszkeségemben gyöngeségem büszkeségem a gyöngeségben csavargó lelkem csipkebokra törvényem tisztább holnapokra magányom csöndje csönd magánya lármában csönd a csöndbe’ lárma titkok tudója mit se sejtő megejtő bűnben elveszejtő pokolból jött egekbe tartó kitárt ajtó bezárt koporsó föloldozóm és büszke bírám káromkodásom tiszta lírám csorbult hitemnek menedéke a haragomban béke béke nappalomban fény meg élet éjjel tűz mely csontig éget tűz telemben hús a nyárban ételemben íz a számban verseimben biztos ritmus hitetlenségemben krisztus sorsomban az intés a jel fehér falon Mene Tekel homályomban fény a résen születésem temetésem kárhozatom megváltásom hosszúhajú leány-Sámson verőfényben kénes villám szabadságom börtöncellám kínom hitem vétkem vádam vértem vívandó tusában jobbik felem játékszere harmónia zene zene csellón a húr vonón dallam crescendo a zivatarban reménység mely tovarebben hűség vágyban szerelemben egészen más egész magam hallgatásom szebbik szavam kicsit öröm kicsit bánat megbékéltet nekem támad kéz mely talán hozzám talál kicsit élet kicsit halál égő sav á marjult sebben

<— Ági teljesség vagy bennem!

Kecskemét

KECSKEMÉT ~ tanyás város. A lakosság jelentős része, mintegy 15—18 ezer ember ma is szétszórt településeken él. Érthető tehát, hogy a város életével kapcsolatos könyvek jó része a tanyakérdéssel foglalkozik — kezdve Papp László és Szabó Kálmán munkáitól egészen addig a dolgozatig, ami a tanyarendszer megszüntetésének 200 évre visszanyúló kísérleteit összegezi. (Agrártörténeti tanulmányok. Bp. 1960.)

A város szerkezeti sajátosságait legújabban dr. Lettrich Edit mérte fel. Kecskemét és tanyavílága. (Akadémiai Kiadó. 1968.) A földrajzi tanulmányok című sorozatban a szerzőnek ez már a második kötete. Munkáját időszerűvé teszi, hogy a várostervezésben a környék problémái mind nagyobb súllyal esnek latba. Ugyanakkor általános érvényű módszert talált az alföldi tanyás városok sajátos településszerkezetének elemzésére, ami előfeltétele a változások ésszerű befolyásolásának. Könyve érdekes és dicséretes vállalkozás az átalakulások erővonalainak számbavételére. A műben megleljük a természetföldrajzi leírást, a településhálózat történeti és térbeni fejlődésének képét, a népesség számának alakulására, foglalkozására és a termelésre vonatkozó statisztikai adatokat, s a belőlük levont következtetéseket. Az anyagot térképek, táblázatok és fényképfelvételek teszik szemléletessé. Adatközlései viszont teljesebbé válhattak volna, ha egyes, régebbi publikációkat is felhasznál. Így például a népsűrűség alakulásával foglalkozva célszerű lett volna figyelembe venni a II. József korabeli nép- számlálás eredményeit is, amelyeket Thirring Gusztáv dolgozott fel (Kecskemét város statisztikai megvilágításban. Bp. 1935., 27—40. oldal).

LETTRICH Edit szembenéz azzal a ténnyel, hogy a tanyasiak zárt lakóterületekbe való tömörítése korántsem olyan gyors folyamat, mint azt húsz évvel ezelőtt hittük. A kívánatos változás a helyi lehetőségek függvénye. Mégis, mi lesz a tanyákon élőkkel? A termelő- szövetkezetek övezetével kapcsolatban a következő

megállapítás olvasható: ......a tanyai gazdaságok, mint

k

iegészítő üzemrészek, fontos szerepet töltenek be ma is a termelésben. Az üzemi telephelyekhez kapcsolódó létesítmények kellő kiépítése esetében következhet be

„A honvéd helyt állott h ” 1848_49. mé^le«e

f I Kossuth irataiban

Annak leméréséhez, hogy tulajdonképpen mi i volt az, ami nálunk 1848—49-ben történt és mit jelentett a magyar népnek a forradalom és szabadság- harc, Kossuth már akkor hozzákezdett, amikor — az Irataim az emigrációból előhangjának híressé vált szavai szerint — „kifej ezhetetlen érzelemvihar”-tól dúlt kebellel átlépte a határt, és hontalan lett. Mint ugyanitt írja, a múlt, jelen és jövendő dolgain töprengve, végigtaglalta „szabadságharcunk keletkezését, jellemét, lefolyását és az okok kútfejét, melyek a bukást lehetővé tették.”

E töprengéseiből fakadó és különböző időpontokban papírra vetett fejtegetéseit történelmi módszerrel rendezve, elsősorban is azt lehet megállapítani: egy percre sem volt kétséges előtte, hogy 48—49 a megelőző időszak” az általa 1790-től számított reformmozgalom folytatása és betetőzése volt, és csak ezen az alapon tulajdonított jelentőséget annak a „villanyos lökés”-nek, amely Franciaország, a februári forradalom felől érkezett.

Mint egyik polemizáló írásból világosan tűnik ki, magának a forradalomnak és szabadságharcnak menetében az öreg Kossuth két szakaszt, szavait idézve, „két időszakot” különböztet meg. Az első szakasznak lényegében a Batthyány-kormány időszakát tekintette, vagyis azt, mikor „még a király által kinevezett minisztérium” „a király nevében” kormányozta az országot, az Ausztriához való viszonyt „az uralkodó közösségének” elismerése, s a két ország kapcsolatát szabályozó alaptörvények megtartása jellemezte. Második szakasznak a bécsi udvar nyílt támadásával kezdődő időszakot nevezte, amikor az udvar már levetette az álarcot, s az országot „forradalmi védelemre kényszerített”-e. Forradalomnak valójában csak ezt a második szakaszt tekintette. Innen volt, hogy az a Kossuth — aki „a népek szent jogának” tartotta a forradalmat, amellyel mint „vég- eszköz”-zel minden népnek szabad élnie, „ha valamely fennálló rendszer annyira útjában áll” fejlődésének és boldogulásának, hogy más már nem áll rendelkezésére, a forradalom felidézését valójában a bécsi udvar számlájára írta. „1848-ban — írta —, volt... forradalom Magyarországon, de azt nem mi... hanem a bécsi udvar csinálta”. Nekünk — írja az első Időszakra visszapillantva — „forradalmat csinálni eszünk ágában sem volt... mi reformokat akartunk.”

48—49 alkotásai közül Kossuth különösen kettőt értékelt nagyra. A polgári szabadságot és jogintézményeket bevezető márciusi törvényeket és a Függetlenségi Nyilatkozatot. „Éppen az képezi az 1848-iki korszak örök dicsőségét — írta a törvényekre utalva —, hogy a nemesség önként letéve a közös haza oltárára minden kiváltságait, jogait és mentességeit, s fajkülönbség nélkül jobbágynépét szabad birtokossá, szabad polgárokká tette, s önként szabad akaratból prok- lamálta, gyakorlatilag megvalósította az egyenlő szabadság, egyenlőség, egyenlő kötelesség nagy elvét a

Dr. Lettrich Edit:

és tanyavilága

az az állapot, amelyben a tanyák gazdasági szerepe csökken, s ezzel párhuzamosan lakóhelyfunkciójuk is meggyengül." Valóban, az egyes majorokban találhatunk erre példákat. A belső tanyazónára vonatkozóan pedig így ír Lettrich: „Közművesítésének — a villany, vízellátás — megoldása kapcsán a kertes jellegű települések képére formálódhatna. A lakó- és munkahely szoros, közvetlen kapcsolata itt belátható időn belül hosszabb időre marad érvényben, mint a külső határ területén."

AZ ÉRTEKEZÉS megszületése óta újabb törvényszerűségek észlelhetők, amelyeket már nem vehetett számba a szerző, de mégsem hagyhatók figyelmen kívül. Az idén lépett hatályba ugyanis a szövetkezeti és földtörvény, ami tovább lassítja a tanyák felszámolását. Egyáltalán, mintha a tanyák rekonstrukcióinak lennénk szemtanúi, s ez a gazdasági szakemberek szerint hasznos folyamat. Az orvosok, a jogászok és a pedagógusok szerint már nem annyira, hiszen a „külön világban" a múlt erkölcsi normái ma is éreztetik hatásukat. A szinte megdöbbentő példákról, érthetetlen féltékenységi tragédiákról, a pusztai fiatalok nehezen megmagyarázható virtuskodásáról nem csak a szépirodalmi müvek, hanem a törvényszéki akták is tanúskodnak.

Mi a megoldás? Nem is olyan régen, alig négy éve Mocsár Gábor és Taar Ferenc: Tanyavilág — bomló világ című könyvükben a nyírségi tapasztalatok alapján a tanyaközpontszerű települések mellett érveltek. És Kecskeméten? íme az egyik változat: Ménteleken, Kadafalván és Katonatelepen a jövőben községszerű települések alakulnak ki. Jó megoldás az is, amit a helyi Magyar—Szovjet Barátság Tsz kezdeményezett: tanyasi tagjainak telekhelyeket szakít ki a város peremén levő földjeiből. Ily módon mintegy 100 tanyát tüntetnek el.

A TUDATI következmények feltérképezése, a továbbra is szétszórtan élő, vagy kisebb közösségekbe csoportosuló emberek, családok közti viszonyok számbavétele minden esetre egy következő, immár szociografikus igénnyel megírt munka feladata.

Halász Ferenc, j

magyar korona területének összes..: lakossága számára faj — nyelv —, valláskülönbségére való tekintet nélkül.” (Itt meg kell jegyeznünk, hogy ez az önkéntesség természetesen korántsem volt olyan lelkes és egyértelmű mint ahogyan Kossuth látta. Erre — alább idézni fogjuk —, ő maga is utal.) A Függetlenségi Nyilatkozatot pedig az egész eddigi magyar történet egyik legszebb, legdicsőbb dokumentumának tekintette. Mint Jósika Miklóshoz 1859. decemberében kelt levelében írta, „ünnepélyesbb nemzeti akaratnyilvánítás nincs történelmünkben, mióta a hét vezér Árpádot főnöknek választotta”.

Jóllehet büszkeség hatotta át szavait, ha a 48-as törvényekre gondolt, ő maga volt egyik legélesebb bírálója, és szavait hangsúlyozva mutatott rá, hogy a részletek tekintetében „a 48-iki mű sem nem teljes, sem nem tökéletes”. A hiányosságokat felleltározva a bírálat hangján mutatott rá, hogy azok nem tartalmaztak elegendő biztosítékot, „az ország törvényes függetlenségének” védelmére, „a hűbérrendszer nem minden maradványait seperték el”, a demokratikus átalakulás számos kérdéséhez hozzá sem nyúltak, így pl. nem mondták ki a főrendi tábla egyszerű eltörlését, sok dologban pedig csak „gyönge”, „félszeg” előrelépést mutattak, illetőleg „gyakorlatiatlan” elgondolást tartalmaztak.

Egyértelműen utasította vissza azonban Kossuth azt a beállítást, amely a magyar szabadságharcot „fajharc”-nak igyekezett feltüntetni, amely a magyar népet mint a többi elnyomásra törekvő „uralkodó faj”-t bélyegezte meg. A dolgoknak ezt a magyarázatát szőröstül-bőröstül „koholmánynak”, a történelem vakmerő arculcsapásának nyilvánította, s nem kevés érzékenységgel és önérzettel vetette ellen, hogy ami a 48-as törvények alapján történt, az „nem faj uralkodás, hanem osztálykormányzat volt”.

Emberi és történelmi vonatkozásai miatt egyformán érdekes megemlítenünk; amellett, hogy elismerte, hogy 60kan álltak helyt, töltötték be szerepüket becsülettel és emberséggel, a szabadságharcban három ember tevékenységét tartotta bámulatra méltónak, a Lahner tábornokét, a Lukács ezredesét, és a Duschek Ferencét. „E három ember páratlan erélyesek köszönheti nemzetünk — írta —, hogy amaz őriásilag kimagasló erkölcsi személyiség, kinek neve honvéd, csodákat művelhetett.”

A függetlenségi gondolatot következetesen képviselő, és újabb szabadságharc megindítására készülő Kossuth igen sokat és behatóan foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy melyek voltak azok az okok, amelyek a szabadságharc katonai leverését előidézték. így a belső okokat vizsgálva nyomatékkal hangsúlyozta a felkészültség hiányát. „A nép fia, a honvéd, helyt állott hősiesen” — írta, de a vezetés „borzasztó híjává!” volt a készültségnek. Bemet kivéve, nem voltak a harcnak igazi „kiváló vezérei”, de Bem is „hibát hiba után követett el, sereget prédáit el sereg után”, a stratégiát a tüzérségnek áldozta fel, s a vezér helyett a bátor katonát engedte önmagában felülkerekedni. Ennél is végzetesebbnek, az okok „fő kútfejé”- nek tartotta a katonai vezetésnek a polgári hatalommal való rivalizálását. „A polgári hatalommal való vetélykedése a katonai nagyravágyásnak volt 1849- ben bukásunk kútfeje” — írta 1859-ben. Végül egy szubjektív tényezőnek, az „önbizalom megfogyatkozásának” tulajdonított szerepet. A nemzeten — mint rámutat —, a küzdelem utolsó hónapjaiban a levert-; ség, a magárahagyatottság érzése lett úrrá, az ügybe vetett hite megrendült, „reménytelen” „elszigetelt- ség”-ében a kelleténél is sötétebbnek látta a dolgokat, nem vette észre, hogy igazságos ügye mellett „hatalmasan kezd” nyilatkozni... a mívelt világ köz-; véleménye, rokonszenve.

Mondanunk is felesleges, lezárásként mégis ide kívánkozik, hogy Kossuth erényeivel és hibáival, aktíváival és passzíváival büszkén vállalta 48—49 eszméit, emlékét és örökségét. A magyar nép „életrevalóságának óriási revelációjá”-t látta benne, olyan tényt, amely „hazánkat a jövendő Európa nélkülözhetetlen, mellőzhetetlen alkotórészei közé avatta”.

A múlt olyan „megtakarított fillérjé”-nek tekintette, amely „a jövendőben még értékére juthat”.

Munhalov; Hallgatják a világot