Petőfi Népe, 1968. szeptember (23. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-08 / 211. szám
Megkóstoltuk Magyarországot ALIG három esztendeje, hogy az Aranyhomok teraszán kis társaság ült és itta a hideg sört. Meglepetésszerűen érkeztek a vendégek: Pablo Neruda Lenin- békedíjas chilei költő és Miguel Angel Asturias, azóta már Nobel-díjas guatemalai író. Ott a teraszon, a beszélgetés melegében mondta el Pablo Neruda: könyvet írnak a magyar konyháról, a magyar ételekről. És hogy könyvükhöz némi anyagot is kaphassanak Kecskeméten, megtudakolták: lehet-e libamájat kapni vacsorára az Aranyhomokban. Lehetett. Libamájat vacsoráztak. Hogy ízlett-e nekik? A könyvben, amely a napokban jelent meg ér amely a Megkóstoltuk Magyarországot címet viseli, szolgáljon tanúságul az óda, amelyet a libamájhoz írtak: Angyal-máj, az lehetsz t&, Elvezet tiszta súlya, a legzsengébb anyagból! Konyha • százszorszent ragyogása: tömény ajándék: tartalmas kincsek garmadája, formád egy parányi világrész: ízed, mint hárfába kap a szájpadlásunkba, végigcsengve az ízlés üvegharangján, míg tetőtől talpig a gyönyörűség hulláma fut rajtunk keresztül. Milyen műfajhoz tartozik ez a könyv? Nem regény, nem versgyűjtemény, nem történelem, nem esszé. Mindegyikből van benne valami, sajátos, egyveleg, amelyre legtalálóbban a szerzők által adott elnevezés illik: „Boldog könyv”. ELRAGADTATÁSSAL szólnak a magyar vendéglátásról, amelynek híre már eljutott a világ minden részébe. Kell-e jobb, szívből fakadóbb propagandája a magyar vendéglátásnak ennél: „Magyarország útjain tavaszi abroszokkal és szalvétákkal virágzanak az ebédlők, ősi és boldog normák szerint működnek a fogadók, kocsmák, éttermek és kávéházak. A gulyás nomádillata fölszáll a pusztákról, hétszer megkerülve a világot, elrepül. A méz színű bor aranygyűrű Magyarország kezén. Magyar- ország dolgozik, él és küzd, virágzik és eszik. Magyarország idegesen vibráló és erőteljes, változékony és csupa zengés. A magyar arcok élénken különböznek egymástól, a sokaságban nagy a változatosság, sokféle hajat és szájat, szemet és arcot látni. Magyarországnak ezer különféle arca van, de egyetlen szíve, s az úgy dobban, mint a dob.” Jártak a Tisza mellett, onnan való a halászlé apo- teózisa: „Itt Magyarországon, tavakból és folyókból nőtt fel nemzeti levessé, mely paprikás, hagymás, illatos, mint egy füvesszekrény, enyhén és furfangosan csípős. Téli leves, arcátlan és kihívó, a szép, aranytestű borok után kiált, népszerű leves, mely előkelő és rangos helyet foglal el a világ vízparti levesei közt.” A LEVESEK történetének vége-hossza nincs, paprikás zsírfoltok villódzanak, hagymakarikák surrannak a mondatok fölött. Van azonban a könyvnek egy része — és ez adja meg rendívüli értékét —, nem öncélú, nem az evés kizárólagos dicsérete ez a munka. Hiszen arról van szó: Magyarország egy nagy boldog asztal, ahol szívesen látnak mindenkit, aki jószándékkal ül a terítékhez. És van még ilyen asztal másutt is a világon. Csakhogy... De inkább idézzünk a könyvből: C sak á csillagok, amelyek oly magasan hunyorognak az égen, csak azok látták, hogy valahol ott, ameddig az emberi szem el nem lát, lassú vonulással közeledik a hajnal. A tyúkok félálomban kottyantva néhányat, belepislogtak az éjszakába, aztán sárga csőrüket visz- szadugták még egy versre a szárnyuk alá. A hajnali szél hűvös, óvatos ujjaival megsimogatta a fák leveleit, hogy sorra beleremegtek a puha simításba. A kis ház, amely eddig, mint valami eldobott, nagy göröngy, élettelenül kuporgott a sötét ég alatt, most kinyitotta egyik szemét a hajnalodé világra — mintha csak azt vizsgálná: érdemes-e kinyitni a másikat is. A petróleumlámpa sárga fényében, féllábon táncolva, nadrágját húzogatta Balog János. Az asszony is talpon volt már, új élettől duzzadó testével nehézkesen topogott a földes konyhában. Az átalvetőbe pakolt egy kis szalonnát, kenyeret, hagymát — ideit, zsengét —, aztán fordult ki az udvarra, beleborzong- va a tiszta levegőbe, megtöltötte a füleskancsót vízzel. Mire visszajött, embere már ott állt az ajtóban, beleszagolva az éjszakát riasztó szélbe, amely az érett búza, a kaszált széna, a nyártól terhes föld szagát öntögette ki láthatatlan tarisznyájából. — Hát, akkór megyek... Ha megsegít a jó isten* s nem ád áldást, akkor ma megleszek... akármikorra — nézett az égre Balog, dóznijából papírt szedve elő. Beleszórta a dohányt, tömpe ujjaival jó meg- sodorította, megnyálazta jó erősen... A füst kegyetlenül megmarta a torkát, köhögött, kicsit húzva, mint a hektikás öregasszonyok. Aztán kiköpte a füst erejét. — Talán csak megsegít — sóhajtott bele a világba Balogné. — Mert, ha nem, akkor oda a kenyémek- való... Pedig télre már több kell — ejtette kezét óvatosan életet nevelő testére. —' Isten áldjon! — Téged is, János — nézett embere után Balogné, aki már ott rúgta a port az út köztpén, egyre távolodva, míg nem beleveszett az ég árnyékába. Napokon, szinte heteken keresztül esett az eső. Most néhány napja meg bejött a meleg, hogy a tyúkok is szédelegve tikácsoltak a hűsön. Aztán hirtelen zivatar, hogy utána még fojtóbb legyen a hőség. A búza, az egy hold búza is megdőlt már, vágni kell, gyorsan, hogy kárba ne vesszen a kenyér, amely nélkül nincs élet, de tán még halál se. Mert egy karéj kenyérrel a kézben még a halál is könnyebb. Balog János hát most lépked nagy serényen, hogy levágja, de csomóba is kösse, keresztbe is rakja a búzát. Az asszony, az jött volna, de a gyerek, az nem engedi. Utolsó hónapos, úgy járhat ő is, mint a szomszédék lánya: ott szült a föld szélén, a gyerek meghalt, az anyja ma is nyomorékja a szegény ember tragédiájának. A falu végén balra fordult Balog János, végig az akácos dűlőn át a kis hídon, s onnan már csak egy futamodás a föld, amely egy tagban ringatja a búzát. Megérkezik a tábla szélére, a csenevész akácfa alá teszi az átalvetőt, az átalvető alá a korsót, aztán megnézi még egyszer a kaszát, bütykös hüvelykujjával végigtapogatja az élit, suhint egyet- kettőt a levegőbe, aztán felfohászkodik a sápadó csillagoknak: — Na, jó isten, most nézz rám! Nézi-e, vagy sem, mit lehessen tudni. Balog meg is feledkezik a földiekről, mennybeliekről egyaránt, amint megindul a kasza, mögötte ő, s lassan, szaporodva dűlni kezdenek a rendek. Nehéz a munka a dőlt búzában. A kasza helyét aláfordítani, megemelni, és úgy meghúzni... Aláfordítani... megemelni.,j Gyurkő Géza: „Az életet nemlétre ítélték. Nagy látványos vereség. Es az asztal, a gazdag vagy szegény lakoma fölszámolása annyi egyéb szépség eltűnését is jelenti... Már nem is eszünk.. 5 Tíz emberből csak nyolc eszik. A többi étin hal. Már nem arról van szó, hogy jól együnk dús asztalon, hanem hogy egyáltalán együnk, hogy élhessünk. Az éhezők roppant ásítása elnyeli a világot, amely kitermelte őket.” E KÉT NAGY humanista könyve: Megkóstoltuk Magyarországot — azért született tehát, hogy megmutassa az életnek azokat az örömeit, amelyekben minden embernek joga van részt venni. Vagy legalábbis joga kell hogy legyen. Ahogy a mi Petőfink mondta: „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet...!” , Akkor lesz majd Kánaán, örömünkre mi is hozzájárulhattunk ahhoz, hogy a könyv szétvigye a magyar vendégszeretet hírét a világba. És azt is, hogy nálunk nem éheznek az emberek... Balogh József meghúzni..'.’ aláfordítani.. megemelni. -. s meghúzni ... S mindezt egyetlen ritmikus mozdulattal! Világosodik. A levegőben pacsirta énekli ki bolond kis szíve minden boldogságát. A búzán, a fűszálakon más-más színben játszik a harmat gömbölyű cseppje, a bogarak serényen futkosnak mindennapos dolguk után... Aláfordítani.1; megemelni... meghúzni. 1 = A sor végére ért. Kinyújtózkodott, hátranézett a tábla hosszában levágott búzára és elmosolyodott... Ha az asszony látná, hogy mennyit megcsinált virradatra, büszkén nézne emberére. Visszaballagott a sor elejére, elkezdte a csomókat kötni szépen, sorban. Aztán beállt a rendbe, most már visszafelé, és újból megindult a kasza, mögötte az ember. A nap lassan kúszott feljebb az égen, Balog meg nézett maga elé, csak a búzát, meg a kaszát figyelte, időnként megállt, megfente a kasza élét és újból és megint... aláfordítani... megemelni... meghúzni.., Cós izzadságcseppek csorogtak végig az árcán. Érezte, amint végiggördülnek a szemöldöke ívén, megállnak egy pillanatra szája szélén, aztán eltűnnek valamerre. Vagy a nap szívta fel őket, vagy lehulltak a még mindig nyirkos földre. Aztán az izzadság megindult a hátán is, végigfutott a gerincén és gyűlni kezdett betűrt inge aljában. — Jó volna megállni egy pillanatra..: — gondolta. De a keze és a kasza, mintha összenőtt volna, járta tovább a maga útját, s ő ment utánuk. A rend végén megállt egy pillanatra, kinyújtóztatta derekát, amelybe már belenyilalt a fájdalom, aztán hajlongott tovább, kötötte sorba az aranyló kévéket. Ilyenkor mindig kiesett az ütemből. — Hiszen, ha az asszony itt lenne.. legalább szót lehetne váltani valakivel — mormolta magában, miközben újból megmarkolta a fényes, sima nyelet. Távolabb mások is arattak. Egy tagban három, négy kaszás ... Még távolabbról, az uraság földjéről ide hallatszott az aratógép csattogása. De most senki se ért rá szót váltani, átballagni egv-két „hallod-e, János”-ra. Mindenki fogcsikorgatva, éppen úgy, mint Balog János, küzdött a darab földön, a darab kenyérért. Mintha valami végtelen tengereken apró kis sajkák vívódtak volna külön-külön az életért, minden sajkában egy ember, egy evező, alatta a mélységes óceán, felette az óceánkék ég: vagy megmérkőzik masáért, vagy elpusztul. lééiben inkább lerogyott, mint leült az akácfa alá. Kegyetlen nagyot ivott a korsó kicsit meg- poshadt vizéből, hogy kétoldalt lecsorgott arcán, izzadságtól fénylő mellén. Jólesett, nagyon jólesett. De enni nem bírt. Felnézett az égre, ahol deleiéről mozdult tovább a nap. Szeretett volna hanyatt dűlni és csak egy órát, csak fél órát, csak tíz percet aludni. Aztán végigkúszott tekintete a búzatáblán, amelynek felén már kévében állt a kaszadöntötte kenyémek- való. — Gyerünk, János ... — ráérünk majd télen aludni — biztatta magát. Újból beállt a rendbe, de most már két sor után kezdett el csomózni. Járt a keze, mint a gép. Régi, gyerekkorában hallott^ nevek jutottak eszébe, meg nagy... nagy tiszta vizű, hűs tó, melyre áriiyékot adó dús fák hajolnak. Fájt a szeme, a halántéka lüktetett, összeszorította a száját, hogy ajka olyan keskeny lett, mint egy késpenge és vértelen . .. ...Hó... rukk... hó... rukk... hó... rukk... — vezényelte magának, s közben úgy érezte, hogy a karja kezd leszakadni a törzséről, hogy lassan kettéválik az egész teste. Szép fehér kenyér... búzaliszt... és gyűlölni kezdte a búzát, amely ott hajolt'' előtte, megdöntve a tegnapi zivatartól. Ellenséget látott minden búzaszálban. Mind-mind ellene tör, hogy kiszívja testéből az életet, csontjaiból a velőt, inaiból az erőt... Aláfordítani... megemelni... meghúzni,., Aláfordítani ... megemelni... meghúzni... Nem bírja tovább. Lesz, ami lesz, valahogy csak megélnek, s nem Is biztos, hogy eső lesz, az se biztos, hogy holnap ilyen meleg lesz... Semmi sem biztos ... Nem bírja tovább. áprázó szemekkel felnézett az égre, amelynek egyik sarkán már vöröslő arccal erőlködött a nap, hogy megkapaszkodjék még egy pillanatra a távoli fák csúcsában, de a másik sarkán, sötét, tarajos várat építgetett egy hatalmas felhő. — Űristen, csak most ne essen... — állt meg egy pillanatra káprázó szemmel és fel jaj dúlva a dereka miatt. Még nincs keresztbe rakva semmi, még van hátra annyi, hogy majd kenyérnek tán’ két kemence is kitellik belőle... Aztán felsóhajtott, hűvös szél kapaszkodott bele ingébe és jólesően megborzongatta. A szél hirtelen elállt. Még tikkasztóbb lett a forróság, hogy vibrált bele az egész tájék, káprázott minden szín, minden forma, Balog torka, szája olyan száraz lett, mintha homokkal szórták volna be. Újból nekiesett a búzának, mint valami megszállott. A kasza már nem is lendült, már tébolyult táncot járt. Balog halkan nyöszörgőit, imádkozott, káromkodott, száraz szemében rémült kis könnyek gyűltek, hogy egy pillanat alatt elszippantsa őket a nyár fullasztó forrósága. A felhő csak rakta, serényen rakta mind magasabbra a vihar várának falát. Balog János már nem hallott, nem látott. Csak vágni a búzát, csak vágni, hogy ne talpon érje a vihar. Aztán gyorsan csomózni, kötni, keresztbt rakni...' Alányúlni ... megemelni... meghúzni.. * Alányúlni... megemelni... meghúzni.,, Az első kövér esőcseppek megállították egy pillanatra. Feltartotta fejét a most még csak susogó szélnek, a vizet eresztő felhőknek. Jólesett, jaj, nagyon jólesett... S aztán teljes erővel kitört a vihar. A víz fátyolán keresztül szürkére változott a világ. Balog ott állt az akácfa alatt, fejét nekivetette a görcsös törzsnek és átkozódott, sírt, mint valami gyerek. A vastag patakokban ömlő víz hátán nagy csomókban utazott jobbra, balra a búza. Mi marad belőle, nagy isten, ki tudja, mi marad?
