Petőfi Népe, 1968. szeptember (23. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-22 / 223. szám
Kiss J. Zoltán: Dalmácia Jankovich Ferenc: Örök-űző harc Megüzentem a bús emberiségnek: arcunkra játszva fest új orcát az erő, egyensúly, bátorság, — szürcsölve titkos forrását a létnek. Nemcsak, mikor támadnak vagy ha védnek ha mohó lángra gyűl a száraz elme — Vallom, hogy a lét egyetlen értelme: a végső gyöngy, amelyhez nem fűz érdek. Ha bárhonnan lángvesszőkkel űznétek: utamat én akkor is végig futnám, ilyen a vállalt sors a költők útján — Az én dolgom a szeretetben ébredt igazság, még a halálban is élet — eszmény s valóság örök-űző harcán. Dobos Hajnal: Értelmes fájdalommal Értelmes fájdalommal — mint a világrahozás kínja fájsz idebenn. Görcsökbe rándul az agy* kilökni kíván szüntelen De nincs itt még az óra! Majd megszüllek egyszer^ kiszakadsz belőlem megcsomósod ott bánatom. Ügy karomban hordalak akkor, föléd hajolva félem szívverésed testté vált szerelem. Mezei András: ANYÁM Panaszkodik, panaszkodik, szerencséjét úgy elrejti, hogy már akkor se lel rá, mikor nem látja senki. Attól is fél, ha valaki olykor boldognak látja. Mindig a böjtre gondol, sosem a jóllakásra. Esküvőjén se öltözött tetőtől talpig újba. Világítanak tárgyai mélyből, szekrénybe csukva. A kalap megöregedik polcon selyempapírban a vasalt ágyneműk között, rejtett, kultikus sírban. S már múmiák: a vágyai örök gondokba zárva tartják, hogy szél ne essenek, kegyelmes szarkofágba. Élete kijelöltetett születésemtől fogva. Azóta fog egy szatyrot. Az meg a kezét fogja. Bertha Bulcsú; A ugusztus második felében egyik napról a másikra megcsappant a fürdőélet. Az időjárás látszólag alig változott, derült nappalok és csillagfényes éjszakák követték egymást. A nap mindössze húsz perccel kelt később, mint a hónap elején, de most már minden reggel párafelhőt talált a Duna felett, melyen csak üggyel-bajjal tudtak áttörni a sugarai. A köd kilenc óra tájban mindig eloszlott, és délig átforrósodott a föveny mindenütt. Az éjszakai harmat azonban az árterület sűrű füzeseiben és a környező völgyek mélyén már nem száradt fel. Az erdők nyirkos lehelete még a déli verőfény idején is érezhető volt. Hűvösödtek a délutánok, és a fürdés helyett sokan csak szemlélődtek a vízparton. Késő délután, amikor az utolsó fürdőző is partra mászott, és sorra csapódtak a kabinajtók, Brillig Ancsa Káli csónakjába szállt. A lány haza készülődött, de ez soha nem számított végleges célnak. Káli Gyula délutánonként színesen rohangászott a horgonyzó hajók között, s Brüll Ancsát közben hol partra tette, hol nem. — Ahogy a csónak eltávolodott a strand deszkamólójától, és völgymenetben könnyed nyargalásba kezdett, a lány átmászott a középső ülésen és megcsókolta Káli Gyulát. A kis motoros eközben egyensúlyát vesztette és csaknem felborult. — Szeretlek, arany Gyula... — mondta hízelkedve, és igyekezett a fiú lábánál véglegesen elhelyezkedni. — Kisanyám, felborítod a csónakot... _ Én vagyok a mentős... Megcsókolsz, vagy felborítom a hajódat. — Boszorkány — mondta Káli Gyula, és sietve meg- csókolta Brüll Ancsát, aki ezek után nevetgélve visz- szamászott a csónak orrába. — Szomorú hírt kell közölnöm... — mondta Káli. — Tudom... Szeretsz... — Rosszabb ... Elvesztettelek. Kártyán. 1. — Nem is tudsz kártyázni. — Azért veszítettelek el. Ott az a nagy indiai hajó. Egy maharadzsa lakik a fedélzetén. Most oda kell költöznöd ... — Hazudsz, az a Tolna. K áli ekkor megpillantotta a folyó közepén imbolygó kompot. Azonnal fordított a kormányon és célbavette a hazatérő parasztokkal, és jószágaikkal telezsúfolt hajót. Szénásszekerek, lovak, tehenek, biciklis postás, egy pótkocsis vontató zsákokkal, kosaras asszonyok, férfiak szorongtak egymás mellett. Olyan volt az egész, mint egy úszó falu... Káli pontosan a „falu” közepének tartott. —• Én majd bajnok leszek és talán gépész. Te valami nagyon szép ... — De mi? — Megtanulsz angolul és lefordítod az újságokat. Fordítónő leszel. De ha nem akarsz velem jönni, megmondhatod .., Lassított a csónak futásán és hideg, kérdő arccal a lányra meredt. — Szeretlek arany Gyula... Nem örülök ennek a vándorlásnak, de veled megyek... El sem búcsúztunk ... Szegény Eszter mennyire megdöbben majd. Odamegyek és megcsókollak, jó? — Nem ... Most nem lehet. A motorcsónak egyenletesen duruzsolt az alkonyi Dunán ... Harangszót hordott az esti szél. Csakhamar egészen besötétedett. Némán ültek a csónakban, alig látták egymást. Arcnélküli árnyakká váltak. I smeretlen kanyarok következtek a folyón. Lám- ■ pájuk nem volt, vakon rohantak az ismeretlenbe. Néhol előbukkantak a lefelé tartó hajók helyzetlámpái, aztán sorra azok is elenyésztek. A csillagok már beragyogták az eget, és a Duna két partja lassan kibontakozott a homályból. Egyenesebb szakasz következett a folyón. Akadozni kezdett a motor. Visszavetette a gázt, majd újra ráadta, hogy kitisztulhasson a porlasztó. A motornak ez a manőver semmit sem használt. Fulladozva robbant rpég néhányat*, aztán teljesen leállt. A csónak lendületéből mindössze néhány méterre futotta még. Megállt, lassan keresztbe fordult, és a folyó sodrának engedelmeskedve elindult lefelé. Káli Gyula tehetetlenül gubbasztott a motorja mellett, meg sem kísérelte az elindítását. Talán tíz perc is elmúlt, mire fakó, jellegtelen hangon megszólalt: — Kifogyott a benzin. Brüll Ancsa igyekezett eltitkolni örömét. Sóhajtozott egy ideig, majd óvatosan átkecmergett az üléseken, és a fiúhoz simult, mint egy macska. — Szeretlek Gyula... — Ülj le angyalkám, mert az isten sem halász ki ebből a vízből, ha belepottyansz. — Jó... De most odaülhetek, ugye? Káli Gyula megcsókolta a lányt, aztán maga is a fenékdeszkára ült. Jobb kézzel a csónakot kormányozta, ballal átölelte a lányt. — Ügy szeretem, hogy ilyeneket csinálsz — szólalt meg a lány. — Milyeneket? — Száguldozol a folyón, világgá mé$z, meg ilyesmi... Ha nem fogy ki a benzin, isten tudja mi lett volna velünk. Te képes lettél volna Pestre menni... — Ancsa, tudod mi szeretnék lenni? — Mi? — Istenem, nekimész a kompnak — sóhajtott a lány. — Megjavultam — közölte Káli — nem adlak a maharadzsának. Inkább elcseréllek egy kisborjúért. — Szörnyeteg! — mondta Brüll Ancsa, és ügyes arcmimikával eljátszotta a gyűlölködő, kétségbeesett asz- szonyt. Káli gondosan tartotta az eredeti irányt, így a part felé tartó komphajó lassan kiúszott az összeütközési zónából. Amikor elrohantak az „úszó falu’5" mögött, a kormányos feltartotta a kezét és nevetve integetett Káli Gyulának. Káli visszaintett neki, és folytatta rohanását. — A jelek szerint én egy boci vagyok. Buuu... — szólalt meg a lány. — Hohó... Azt ki kell érdemelni. — Elcseréltél, nem? Ha igen, akkor itt most egy boci üldögél, és mivel Eszterék nem látnak el eddig, a boci rágyújt egy cigarettára. A csónak lendületesen nekiiramodott az alkonyi víznek. Az apró hajócska nyomdokvizében vörösen ol- vadozott a lenyúgvó nap. A partok mentén vékony ködréteg ült a vízen, úgy mint a lebegő benzingőz, vagy füst, de ahogy a parti szél magával hordta, érezni lehetett a nyers páraillatot. — Hajó. — Szegénykém, meghülyülsz.:. — A révkapitány mesélt nekem egy hajóról, ami a Sandy-fok közelében világítótoronyként szolgál. Lehorgonyozták a zátony végénél, és otthagyták. — Most már döntsd el véglegesen, hogy mi akarsz lenni? Bajnok, vagy hajó? Egy órája még bajnoknak készültél... — Egyik sem, inkább öröklabda. — Az mi? — Labda, ami elpattan a vörös salakról és örökké repül. Soha többet nem esik le. A játékosok pedig csodálkozva állnak a pályán. — Megcsókollak, hogy ne tudj beszélni — mondta Ancsa és a fiú szájára tapadt, káli elengedte a kormányt, és a lányt szorosan magához vonta. A csónak bizonytalanul bukdácsolt a sodorvonal és a part között, aztán az egyik folyókanyarban egészen kisodródott, s elakadt a gyökerek között. Sokáig feküdtek összefonódva. — Megeszel — sóhajtott Ancsa fáradtan. — Egyetlen megoldás... — mondta a fiú. Este tíz óra tájban érkeztek meg a Brüll féleven- déglő stégje mellé. A keskeny kikötőhídon egy árnyék sóhajtozott: — Hová rohanunk ilyen eszeveszetten? Mindjárt besötétedik — szólalt meg csendesen a lány. — Elmegyünk innen. Jó? — Hová mehetnénk? — Föl a Dunán ... Talán Budapestre. Dolgozunk majd és együtt lakunk. A lány megérezte a fiú hangján, hogy ez már nem játék. Elszomorodott. — De arany Gyula... Miért kell nekünk innen elmenni? Olyan jó itt minden. Léger: Anya és gyermeke (mozaik) — Gyerekek, Fi megőrültetek... Menyus már kétszer elszámolta magát az idegességtől, alig tud kiszolgálni. — Kifogyott a benzin — mondta Ancsa, és kimászott a famólóra. Az anyja rápillantott, aztán irónikus, fakó hangon sóhajtozott tovább: — A benzin ...? Hogy erre nem gondoltunk... Persze kislányom, kifogyott a benzin ... Na gyertek be... A bádog borítású konyhaasztal mellett ültek. Az asztalon egy „maflás” üveg állt, félig borral. Sültke- szeget ettek. Brüll Menyhért is megjelent. A süllyesztett fali szekrényből kivett egy üveg angol whiskyt, és az asztalra tette. — Ez erősebb ... Biztosan megfáztatok..'. — Dehogy, Menyus bácsi — mondta Káli Gyula. — Egészen megkékültetek, igyatok csak, ez jót tesz... Nekem vissza kell mennem a söntésbe. — Tudod Eszter, Gyula szegénykém megbolondult — szólalt meg Ancsa. — Fejébe vette, hogy Pestre kell mennünk, de szerencsére kifogyott a benzin. — Pestre? — Hát csak felugrani egyet... Kirándulni... Tudod milyen bolondos. K áli Gyula érezte, hogy Brüllné alaposan megnézi. Mintha most látná életében először. Mintha gyanakodna, vagy kutatna valamilyen titok után ... Ez a nézés Káli Gyulát örökre elkísérte. Másnap is magán érezte, és harmadnap is. Egyébként semmi sem változót. Kedvesek maradtak hozzá és jóságosak. A konyhaasztal sem változott. Mindig volt rajta valamilyen étel, és ital. Ancsával esténként az ablakhoz ültek és nézték a vonuló hajókat
