Petőfi Népe, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-06 / 183. szám

1968. augusztus 6, kedd 5. oldal „Kollektív11 bosszúság Tv Ide, tv oda: én szeretem a mozit. Mert, ugye mégis csak más, ha az ember félház­nyi nagyságban szemlélheti kedvenceit a vásznon, mint ha otthon, az egész családjával azt igyekszik eldönteni, hogy a képernyő bal oldalán látha­tó sötét csík mezővédő erdő­sáv-e, vagy pedig — mint az állandóan ott ülő szomszéd bi­zonygatja — egyszerűen ki­csiny az áramerrőség. Mondom, szeretem a mozit. Annak rendje és módja sze­rint becsületesen leszurkolom a hatost a dunavecsei „Otthon mozi” pénztáránál, megkere­sem a helyemet és a nagy ze­neszerzőt megillető tisztelettel­jes figyelemmel hallgatom a várakozást könnyítő „A bol­dogságtól ordítani tudnék’’ c. nemzeti fohászt. Elsötétül a nézőtér: végre kezdődik! Híradó, előzetes, reklámfilm, majd a főműsor. Izgalmas szerelmi dráma pe­reg a vásznon, a közönség fe­szülten figyel. Főhős és fő­hősnő végül egymásra találva, egymás karjaiba omolnak. For­ró csókban forrnak össze. Mélységes csend a vásznon és nézőtéren egyaránt. Azután az első sorokból az úgynevezett „rohampáholyok­ból” egy hang süvölt bele a lírai némaságba: — Hangot! Éktelen nevetés; nem, inkább röhögés harsan az ott ülő su- bancok körében és attól kezd­ve nem lehet élvezni a filmet. Ostobábbnál ostobább megjegy­zések, folytonos vihogás vib­rál a fülledt levegőben. Való­ságos különelőadás! Nem hasz­nál a moziszemélyzet figyel­meztetése sem. Megkönnyebbült sóhajjal ál­lok fel, amikor kivilágosodik a nézőtér. De ez a sóhaj nem a happy end-nek szól, hanem annak, hogy végre nem kell hallanom az idétlen vihánco- lást. Kifelé menet még hallom koszorús nemzeti dalköltőnk hangját: „A boldogságtól ordí­tani tudnék” — énekli. Nekem is ordíthatnékom van, de va­lami egészen mástól; a bosz- szűságtól. Mert bosszússá tesz az, hogy azok, akiknek felada­ta lett volna a rendbontók el­hallgattatása — önkéntes rend­őrök és pedagógusok, ott a szolgálati páholyban — tétle­nül szemlélték, hogyan válik kétszáz ember közös szórako­zása kollektív bosszúsággá. Csapai Lajos Segítségre várnak Fiatalok, figyelem» Te* betséges lányok és fiúk 16 18 éves korig jelentkezze­tek filmszereplésre Kiskun­félegyháza, Vörösmarty ut­ca 29. Jelentkezés vasárna­ponként 8—18 éráig. (Üj- sághirdetés.) Az apróhirdetést olvasva határoztam el, — noha nem vagyok már 16—18 éves, és tehetséget sem gett a vetítőgép. Magasan a fejünk felett pedig kife­szített lepedőn váltogatták egymást a jelenetek. Az első adandó pillanat­ban túlestünk a bemutat­kozáson és ugyancsak el- •csod álkoztam, 16—18 évi körüli esztergályos és he­gesztő szakmunkások vet­érzek magamban fUmsze­repre — hogy meglátoga­tom a Vörösmarty utca 29. számú házat. Vegyes ér­zelmekkel nyitottam be a recsegő hangszóróval „megzenésített” udvarba. Az egyik udvarra nyíló helyiség elsötétített ajta­ján egy virágos inges fiú lépett ki és barátságos mo­sollyal invitált egy kis filmbemutatóra. A „vetí­tőteremben” négy vaságy sorakozott a fal mellett és egy rozzant asztalon berre­tak körül. Szavaikból las­san kivettem, hogy egy amatőr filmklubba csöp­pentem. A kis vetítőgép sorra játszotta le a szép­számú közösség eddig elké­szült filmjeit és meglepett az a lelkesedés, ahogy ed­digi munkájukról és el­képzeléseikről beszeltek. S tulajdonképpen ez az, ami engem is magával ra­gadott, és arra késztetett, hogy szót emeljek a kis közösség és azoknak a kö­zösségeknek az érdekében, akik önszántukból, hiva­talos irányítás és felügye­let nélkül, hosszú idő óta tevékenykednek Ilyen vagy hasonló amatőr klu­bokban. Magúikra hagyat­va. A hirdetést feladó fiata­lok dél körül szomorúan nyugtázták, hogy felhívá­sukra nem akadt jelentke­ző. De talán jobb is így, hiszen nem sokat tudtak elképzelésükről mondani, és ha véletlenül az amatőr filmkészítésben kicsit is jártas jelentkező érkezik, bizony könnyen zavarba jönnek. Szereplőt jövendő film­jükhöz tehát nem találtak. De bízom abban, hogy ha eddig nem is vették észre a gyakorlati és technikai hiányosságokkal küzdő kis közösséget, a város műve­lődési intézményeinek ve­zetői hamarosan megte­remtik a kapcsolatot a fia­talokkal és a lehetőségek­hez képest támogatják a kis „forgatócsoport” mun­káját. P. G. A megcsonkított Petőfi -szó bor Megdöbbentő hírt közölt a Nők Lapja július 27-i száma. A gyulai Petőfi-szobrot megcsonkították: letör­ték róla a költő kardját. A dallamos nevek városa A névadás titkait, társa­dalmi indítékait vizsgálja két bajai kutató: Kőhegyi Mihály és Hegedűs Fe- rencné. Feldolgozták az ál. lami anyakönyvezés első teljes évének, 1896-nak a bajai névanyagát A többi között kimutatták: a fiúk 61, a lányok 66 féle nevet kaptak, vagyis a lányos szülők — akárcsak ma — jobban ügyeltek a választé­kosabb névadásra. Különö­sen polgári körökben ked­velték a dallamos, a ríme­lő — Hanga Etelka, Musi­ka Anna —, s az allite- ráló — Madár Mariska, Blum Borbála — névpáro­sításokat. Érdekes, hogy sokszor a lányok beceneveit jegyez­ték be az anyakönyvbe. A névutánzás pedig olyany- nyira divatos volt, hogy például az Osztrák—Ma­gyar Monarchia uralkodó­nőjének halála után több mint egy évszázaddal is öt új „Mária Teréziával” sza­porodott a kisváros hölgy­társadalma egyetlen év alatt A szobor alkotója, Ferenczy Béni, a híres magyar szobrászművész, aki a szokásos ábrázolásoktól eltérően Petőfi eszmeiségétől i'hletetten 1948-ban öntötte bronzba a költő alakját. Nagy vita folyt a szobor körül, mert ez az újszerű ábrázolás először mindenkit meghökken­tett De ma már úgy érezzük, hogy az igazi Petőfit mutatja be. Dacosan, hetykén fiatalnak, de megfeszített ajka, szigorú nézése, ökölbe szorított jobbja erélyt, ha­tározottságot sugall. Bal keze a kard. markolatán nyug­szik, de a kard ma már hiányzik. Ki volt a szoborrongáló: tanulatlan-műveletlen kocs­matöltelék, vagy hőzöngő-romboló huligán? Nem tud­juk. Da azt igen, hogy aki a szoborról letörte a kardot, az az élő Petőfi kezéből is kiütötte volna azt a kar­dot, amellyel a világszabadságért küzdött Ügy érezzük, megyénk egész lakossága mélységes megdöbbenését és megvetését fejezhetjük ki Petőfi em­lékének meggyalázója ellen. K. I. Értékes kéziratra leltek Dabason Tones Gusztáv irodalom- történész életének és mun­kásságának kutatói évek óta kerestek egy nagyon fontos kéziratot, amelyen szerzője 25 éven keresztül dolgozott, de akkori kiadá­sát a második világháború kitörése megakadályozta. A közelmúltban egy Dabason élő rokon padlásán végre ráakadtak a műre. A mint­egy kétszáz oldalas kézzel írt tanulmány „A tudomá­nyok rendszere” címet vi­seli. Érdekessége, hogy ha­sonló igényű tudománytör­téneti mű Magyarországon még nem jelent meg. A ta­nulmány rendkívüli mű­veltségű szerzője az összes tudományokat és tudo­mányágakat történeti fej­lődésükben és egymáshoz viszonyítva tárgyalja. A kézirat jelenleg Tones Gusztáv irodalomtörténész (aki többek között a ma­gyar népművelés úttörői közé tartozik) Kecskemé­ten élő fiánál, Tones Lász­lónál található. Feldolgozá­sára, értékelésére és eset­leges nyomdai kiadására a kezdeti lépések megtörtén­tek. V. M. Bélyegbemutatót tartanak holnap Baján, a Felsőfokú Vízgazdálkodási Technikum épületében, a vízgazdálkodási tudomá­nyos napok keretében. A vízi életet bemutató bélye­geket a posta szerdán 16 órától a helyszínen alkalmi bélyegzővel látja el. Tv-notes% Az isiének malmai Megdöbbentő élmény, lel- kiismeret-felrázó alkotás. Kellett ez a film, amelyet immár másodszor mutatott be a televízió. Először a tartalmát. Ka­nadai filmeseik felvételeket készítettek a vietnami harctéren és megszólaltat­tak (katonáikat. Ügy tűnik, ennek a filmnek tulaj dán­képpen nincs is forgató- könyve. illetve: a forgató­könyvet maga az élet írta. Iszonyatos, nyers képek az emberi kegyetlenségről. Ka­tonák sipantán vallomásai arról, miért mentek Viet­namba, tudják-e, miért harcolnak. Kiderül: a szin­te kivétel nélkül fiatalem­berekből álló több százez­res hadsereg tagjai legna­gyobb részben meggyőző­dés nélkül, cél nélkül, a legfelső államvezetéstől fél­revezetve teljesítik külde­tésüket. Ilyenéket mondanak a katonák: „Szerettem volna világot látni, hát eljöttem”. — „Otthon nem volt munkaalkalom, valamit csak dolgozni kell.” — Sze­retek hajókázni, ezért let­tem tengerész.” — Ilyene­ket is hangoztatnak: „Azt mondták, meg kell gátolni a kommunizmus terjedé­sét.” Jól táplált vidám fic­kó a legtöbbje, aki — meg­győződése az embernek — nem tudja, miért gyilkol tulajdonképpen Vietnam­ban. De gyilkol, kegyetle­nül. A filmnek nem is az a célja, hogy az egyes ember belső szándékáról számot adjon. Inkább az: feléb­reszteni az emberiség lel­kiismeretét: legyen vége már, elég volt az esztelen öldöklésből! A recenzió megírásához egy személyes élmény is ki. náikozdk. A napokban a te­levízió VIT-adásaival kap­csolatban az egyik beszél­gető' partner megjegyezte: már ebbe is beleviszik a vietnami kérdést... Már­mint hogy a világfesztivál egyik fő teendője a vietna­mi agresszió elleni tiltako­zás. Meggyőződésem: az Idé­zett beszélgető partner, ha Az istenek malmai-t látta péntek este a képernyőn, most már belátja: a vietna­mi háború ellen igenis til­takozni kell mindenütt és mindenkor, mert az immár a jószándékú világ lelkiis­mereti kérdésévé vált. Eb­ben van a film értéke, ezért tette jól a televízió, hogy ismételten levetítette péntek este az 1966-os pa­lermói fesztiválon nagy si­kert aratott kanadai film­alkotást. B. J. Bodó Bélát Előre bocsátom, nem az én találmá­nyom. Részem csak ennyi, a nevét én találtam ki: „kulcs- nyelv’’. így nevez­tem el, magam használatára. Az el. járás ismert: ma­gyar ember, ha szé­pen beszélnek ve­le, az ingét is oda­adja. Az irodalom­ban túlontúl is­mert. Például: a fa. lu végén kurta kocsma. Petőfi le­gényei kurjongat­nak. Az urasán üze­netére, aki pihenni vágy, csak azért is húzatják, de a jó szóra — mint isme­retes (s itt a „kulcs­nyelv”) — véget vet­nek a zenének, s Kulcsnyelv hazamennek a le­gények. A mai „kulcs­nyelv” használatá­ra valahogy ma­gamtól rájöttem. Egy ízben szigorú, nagy tél volt. A tél derekában kifogyott a tüzelőm, s ebben az időben — kez­deti nehézségeink idején történt ez — télvízben alig lehe­tett tűzrevalót kap­ni. Én tehát gondo­san megfogalmaz­tam mondanivaló­mat, a „kulcsnyelv” fölhasználásával, be is tanultam, s így hívtam fel a tüze­lők királyát, a TÜKER igazgatóját. — Kérem — kezdtem — szépen kérem lírai ügyemben a rész­vevő meghallgatá­somat. Az ügy, me­lyet a mélyen tisz­telt igazgató kar­társnak elmondok, alapjában véve egy­szerű, mondhatnám azt is: „magándo­log”. Tehát, semmi köze az ország épí­téséhez, mégis úgy gondolom, az igaz­gató kartárs segít­séget nyújthat és éppen ezt a szocia­lista segítőkészséget szeretném igénybe venni. Mert mi ugyanis azt tanítjuk kartársam, hogy a segítségnyújtás az élet minden terüle­tén Félbeszakított: — Természetesen. Szocialista segítség- nyújtás, kartársam... A kulcs zárba ta­lált, nyert ügyem volt: — Tíz mondtam. — Szén, koksz? kartársam — így 6. Másnap lehordták a pincébe a tíz má­zsa kokszot. A kulcsnyelvet — az a tapasztalatom, jó néha valamiféle humorral keverni. Bementem az il­latszerüzletbe. Na­gyon csinos hölgy fogadott. — Tessék nézni — mondtam fél- búsan —, milyen rút vagyok. — Tes­sék csak rámnézni. A csinos kiszol­gáló szemében ér­tetlenség. Még nem találtam el a kulcs­szavakat. Nyeltem. Aztán: — Kérem, mint tetszik látni, sze­relmes vagyok. De a hölgyem nem akar tudni rólam, s igaza van. Arcom mindig borostás. Kegyed is volt, van, vagy lesz szerelmes. Mit szólna, ha lo­vagja mindig boros­tás lenne? — Mit parancsol? — kérdezte a hölgy. Ügy látszik meg­buktam. Tehát még egy kulcsot elő: — Parancsolok!? Én csak azt szeret­ném, ha sima lenne az arcom, ha már olyan üde soha nem leszek, mint kegyed, ilyen bársonyos ar­cú, hamvas. Érre a kulcsra már villant a sze­me: — Azonnal meg­nézem, van-e még külföldi pengénk? Azóta is szélté- ben-hosszában hasz­nálom a kulcsnyel­vet. Egyszer, bo­londságból, kipró­báltam egy rendkí­vül mogorva villa­moskalauznál: — Szeretnék ön­nel, közös meg­egyezésre jutni. Olyan jó, ha két vadidegen ember megérti egymást. Tehát arra gondol­tam — talán a gon­dolat megnyeri a tetszését —, hogy én átnyújtanék önnek tisztelettel egy fo­rintos pénzdarabot. Nehogy azt higyje, ezzel akarom leke- nyerezni, vagy plá­ne, megsérteni. Azt kérem, szíves vi­szonzásul, hogy mint férfi a férfinak, tépjen le jegyblokk­járól egy jegyet és adja nekem. Egyi­künk sem jár rosz- szul... Nem csengette le a villamost. A vég­állomás felé jár­tunk, utas már alig volt. Elbeszélget­tünk. Kiderült, há­rom gyereke van, az utasok rendsze­rint olyanok, mint a vadak, nem mint én, nagyon szereti a fasírthúst, de csak amit a felesége csi­nál ... Azt mondja a fe­leségem, hozzak húsz deka sonkát, de soványát. Olyan soványát hozok, ígé­rem, hogy alig áll a lábán a sovány­ságtól. — Tehát kedves kartárs, zsímélküli sonkát kérek, húsz- huszonöt dekát. És bár nem szeretném kartársamat terhel­ni, mégis el kell mondanom: egy öreg apónak viszem, fáj szegénykének a gyomra, tetszik tud­ni, „plestidurdémá- ja” van. Előre hajol, meg­kérdezi: — A zsírostól fáj neki? — Attól. A ples- tidurdémája. Mégjobban előre hajol a pultnál. Mutatja: — Itt fáj neki? — Ott, kartár­sam. És feljebb. Meg lejjebb. — Ha zsírosat eszik? — Csakis attól. És az öreg apóka. Szakállas. „Plestu durdéma”. — Szegény öreg — mondja az áru­sító —, tessék csak btokkot váltani, huszonöt dekára, olyat adok, egy fi­karcnyi zsírpacni sem lesz rajta. Otthon kibontjuk a csomagot. Gyö-> nyörű. A felső sze­leten egy fikarcnyi zsír sincs. A többi szeleten alig van sonkahús. Csupa mócsing, bőrke, ín...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents