Petőfi Népe, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-04 / 182. szám

Váczy taná Egy elfelejtett kecskeméti irodalomtörténész ll>ODf\LQ/W% Hatvani Dániel: ELBONTOTT TANYA nászágy helyén páré nő meteor-törmelékből félig-kiálló baltanyél ragyog egér-fészek szétszáradt bakancsban egyre tágasabb repedés a vertfalon nyeli az idő zöld italát im a feledés orgiája régen becsukott szemek verésében véres tejben varangybőrben hátrafelé hajított tojás héjában hajnalban a kútágas elindul összeszedni az ég ezüst-filléreit csörgeti a hold kihűlt tepsijében vacsora-köcsög kukoricamáié porlik a csillagközi sugárzásban szél fúj a barom-tél szájából sámánok csontja sípol színpadot adni a rég elfelejtett vagy sóba nem játszott magyar nemzeti drámáknak. Kevés azt mondani erről, hogy dicséretes, mert még égy állandó társulattal, összekovácsolódott művészgár­dával rendelkező és a színpadtechnika minden vív­mányával ellátott színházban is nagy tett lenne ilyen programmal indulni; hát még a gyulai várban, ahol néhány nyári hétre összetoborzott társulat találkozik, elővesznek az irodalomtörténet mélyéről egy-egy iz­galmas alkotást, hogy megelevenítsék ott, a várudva­ron. A program tehát, melyet a várszínház zászlajára tű­zött, szép és ritka. A bemutatók hagyományával nem rendelkező (a tavalyi Bánk bán a kivétel), drámákban ilyen újszerű helyszínen, a hatszáz éves téglavár belső udvarának szögletében való előadása kétszeresen nehéz feladat, művészi kísérlet a javából. E kettősség hatá­rozza meg az itteni előadások értékét és helyét a je­lenkor magyar színházkultúrájában. Ez az érték és hely igen jelentős, mert nemzeti drámairodalmunk emi bér öltők óta elfelejtett műveit újra bemutatni kétség­telenül figyelemkeltő vállalkozás. Ezért is felelünk határozott igennel a kérdésre, hogy érdemes volt-e felébreszteni álmaiból Madách Imre: Csák végnapjai című drámáját, melyet a szerző 20 éves korában írt, és jóval később, 1861-ben dolgozott át, el­mélyítve az eleve hibás alapkoncepciót, mely Csák Róbert Károly (Bánffy György) és Csák Máté (Iványi József) a Csák végnapjai bemutatóján. (Demény Gyula felvétele} Váczy János 1859-ben Kecskeméten született. Itt érettségizett a piaristák gimnáziumában. Egyetemi ta­nulmányai után a budapesti VII. kerületi Barcsay ut­cai gimnáziumban tanított, és kiváló irodalomtörténeti miunkáival a neves tudósok sorába emelkedett Kecs­keméten halt meg ötven évvel ezelőtt, 1918. augusztus 1-én. Megtudtam, hogy Margit nevű leánya, dr. Bagi Béla ügyvéd özvegye, valamint unokái és dédunokái ma is Kecskeméten élnek. Felkerestem őket. Özv. Bagi Béláné 80 éves korát meghazudtoló frisseséggel fogadott. Elmondtam, hogy szeretnék adatokat szerezni édesapjáról. Kérdezte, hogy miért tartom szívügyemnek a vele való foglalkozást. Mert Kazinczy Ferenc, a széphalmi mester iránti lelkesedésem átragadt arra az irodalom- történészre is, aki műveiben, főként Kazinczy leve­leinek 21 kötetes kiadásában megőrizte az utókornak a nagy szervező és nyelvújító emlékét A beszélgetés folyamán rövidesen ráeszmélek, hogy a Bagi-unokákat, tehát a nagy tudós dédunokáit na­gyon jól ismerem. Veronikával két éve Egerben szil­vesztereztem, László a Katona József Gimnáziumban végzett most elektromérnök, Ildikó ebben az évben érettségizett, Béla pedig IL osztályos tanuló ugyan­ebben a gimnáziumban. Hamarosan előkerülnek Váczy János könyvei. A könyvtárnyi Kazinczy-levelezés, egy vaskos kétköte­tes irodalomtörténeti tankönyv, egy Berzsenyi-kiadás Mátét (a kiegyezés előtti nemzeti ellenállás érzelmi fel­buzdulásai közepette) idegen zsarnokság ellen küzdő szabadsághőssé változtatta. Az elismerés elsősorban Keresztúry Dezső József Attila-díjas írót, és Miszlay István Jászai-díjas rendezőt illeti, akik vállalták a kí­sérletet, hogy a téves történelmi hangvételt valóságos­sá és főleg hitelessé fordítsák Madách ellenében, de mégis a sztregovai mester szellemében, java gondola­tainak megtermékenyítő hatását kiteljesítve. A CÉL, amire Madách Csák Mátét felhasználni kí­vánta, jó irányba vezetett, és a nemzeti önállóság meg­teremtésének útját járta, de Csákot nemzeti hőssé emelni valóban a kor nagy tévedése volt. Azt a Csá­kot, aki főnemesi társaival együtt az ország feudális széttagoltságára, az anarchia állandósítására töreke­dett, azzal a Róbert Károllyal szemben, aki központosí­tási törekvésednek tűzzel-vassal érvényt szerezve va­lójában a nemzetet mentette meg a pusztulástól. Ke­resztúry Dezső innen, a történelmi igazság oldaláról közelítette meg Madách művét, amikor átformálására vállalkozott. Hoszabb elemzést kívánna, hogy a Csák— Róbert Károly ellentét az átköltött drámában elsősor­ban történelmi töltésű, és alig fedezhető fel abban közvetlen személyi konfliktus, mely az emocionális ha­tást emelné. Dramaturgiailag még hangsúlyozottabb szerepet kellett volna adni a királynak, hogy még in­kább a dráma kifejletét meghatározó erővé váljon. A premier igazolta a várakozásokat, sikerült megte­remteni a kor hangulatát, melyben az erőszak és a gyöngédség, a lovagi érzés és a brutalitás jól megfért egymással. Sikerült megidézni történelmünk egy je­lentős fordulópontját, amikor a széthulló nemzet vér­áldozatok árán, de újra összeforrt, és a felemelkedés útjára lépett. A dráma két főhőse Csák és Róbert Károly. Csák Mátét szenvedélyes hévvel, mélyen megérezve a figu­ra összetett jellemét, Iványi József Jászai-díjas alakí­totta. Bánffy György Jászai-díjas az európai látókörű uralkodó vonásait emelte ki Róbert Károly szerepében: Zách Feliciánt megragadó hitelességgel keltette életre Horváth Sándor Jászai-díjas. AzOmodéfiúk közül Fü- lop Zsigmomd volt a legjobb, Demjén Gyöngyvér Er­zsébet, III. András leánya szerepében a „szelíd noví­ciát” játszotta. Több szenvedélyességgel jobban illesz­kedhetett volna a körülötte örvénylő tragédiába. Dőry Virág (Zách Klára) néhány mondatos szerepét nagy elhitető erővel vitte színpadra. Külön dicsérni kell Gyarmati Ágnes jelmezeit; korhűség a legfőbb értékük. A második várszínházi bemutatón neves budapesti művészek vendégszereplésével Goldoni: A fogadósné című vígjátékát láthatta a Gyulai Várszínház közön­sége. A rendező, Békés András Erkel-díjas láthatóan arra törekedett hogy az öreg téglavár minél több rész­letét, bástyáját, folyosóját, tornyát bevonja a játékba. Ez a törekvés mintegy kitágította a játékteret és sok­szorosan megnövelte a színészi játék lehetőségeit is. A Jól pergő, kitűnő előadás női főszerepét Dómján Edit Jászai-díjas játszotta megragadó bájjal, hamisí­tatlan olasz temperamentummal, nagyvonalú művészi biztonsággal. Nagyszerű figurát formált Káló Flórián Forlipopoli őrgróf személyében, hasonlóan tetszett Lö­te Attila, aki Ripafratta lovagot alakította. A Jászai díjas Csányi Árpád díszletei a várudvarral együtt ját­szottak és alkottak egységet. A JUBILEÜMI évad két előadása ez alkalommal is jelezte: a Gyulai Várszínházban még rengeteg lehető­ség rejlik és országos rangja is kötelezi e lehetőségek újabb gyümölcsöztetésére. ír- Sass Ervin A/ Váczy előszavával. (Berzse­nyiről különben igen érté­kes életrajzot is írt.) Elcsodálkozom, hogy Mar­git néni milyen pontos fel­világosításokat tud adni édesapjáról. Nemcsak testi­leg őrizte meg frisseségét, szellemi frissesége is bá­mulatos. Már nem is a ri­porter és a riportalany ül egymással szemben, hanem csak beszélgetünk, ».vizs­gáztatjuk” egymást. Lapozgatom a könyve­ket. Az egyikban cédulát találok feljegyzésekkel. — Milyen volt édesapja munkamódszere? — teszem fel 3 kérdést. — Délelőtt tanított, csak délután és este tudott ku­tatásaival foglalkozni — feleli Margit néni. — Leg­újabb műveihez mindig kicédulázta az anyagot és akkor már törlés, javítgatás nélkül írt. Még estéi sem voltak szabadok. Akkor az Akadémiához benyújtott pályaműveket olvasgatta. — Tudom — veszem át a szót—, hogy az Akadé­miával mindvégig jó kapcsolatai voltak, az Akadémia levelező tagságát is elnyerte. Az Akadémiai Értesítő­ben sok jelentését olvastam a különféle pályázatokról. Közben mind több érdekes anyag kerül az asztalra. Fényképek. Váczy „tanár úr” kartársaival és egy se­reg tanulóval látható egy fényképen. — Ez egy osztálykirándulás emlékét őrzi. Apám ta­nítványaival. Ercsiben kereste fel Eötvös József sírjáét. Tanítványai nagyon szerették, szívesen hallgatták elő­adásait. Halk hangon beszélt, mégis minden tanulója feszültein figyelt Gyulai Pál összes Költeményinek 1882-es kiadása kerül a kezembe. Benne az ajánlás: „Váczy Jánosné úrasszonynak. Buda-Pest april 2 1887. Gyulai Pál.­— Ezt a könyvet Gyulai Pál dedikálta anyámnak, amikor egyszer meglátogatott bennünket. Az egyete­men apám tanára volt és a jó kapcsolat később is megmaradt, amikor apám már jelentős irodalomtör­ténész volt. •' Engem a kecskeméti kapcsolatok is érdekelnek. Erre térünlc rá — Apám nemcsak születésénél fogva kecskeméti. Sokkal mélyebbek a kapcsolatok. Anyám, Laczy Lídia is kecskeméti lány volt. Én is ide mentem férjhez. Anyám öröksége volt a felsőszéktói szőlő, benne lak­ható házzal, ahol a nyarakat töltöttük. Apám nyugdí­jas korában itt Kecskeméten akart letelepedni. Az Árvaház mellett telket is vett. De, sajnos, ötvenkilenc éves korában a felsőszéktói házban halt meg. A meg­feszített, szakadatlan munka aláásta egészségét, ezért kellett korán meghalnia. Az Árvaház melletti telket halála után eladtuk. Margit néni elérzékenyűt, — Nagyon sajnáljuk, hogy apámról Kecskeméten meg&ledkeztek, pedig ő mindig tősgyökeres kecske­métinek tartotta magát. Csak egy példát említek. 1931-ben a Kazinczy-évfordulón tartott emlékbeszédé­ben Marton Sándor meg sem nevezte apámat, csak annyit jegyzett meg hogy „Kazinczy leveleit egy de­rék kecskeméti tanárember adta ki”. — Tudom — folytatom én —, hogy apja nevét alig ismerik várósunkban. Váry Pista bácsi ezelőtt tíz évvel is csak „az elfelejtett kecskeméti akadémikusról” em­lékezhetett meg. Nekem éppen az a célom, hogy halála ötvenedik évfordulóján felhívjam a figyelmet Váczy Jánosra, hiszen megérdemelné, hogy szülővárosa leg­nagyobb fiai között tartsa számon, azok között, akik dicsőséget hoztak rá. A hosszúra nyúlt beszélgetés után megilletődöt- ten búcsúztam el 'az általom nagyon tisztelt tudós leányától. Szeretném, ha ez az írásom nem pusztába kiáltott szó lenne. Kiss István FODOR JÓZSEF: NAPOK Mint a futók, akik versengve futnak, Szemük szűkült, szívük vadul dobog, Megfoghatatlan rendjén egy nagy útnak Loholnak a szakadatlan napok. Hogy elvillannak, látod csak jóformán, Nevet hord mind mellén, s míg olvasod; Hétfő, kedd s a többi, irama hordván, Gyors, váltott képük már egybemosott. Villámló, vak roham — s közé nem állhatsz, (S hol rés?) hogy megtorpantsd e menetet; Nem áll meg, megy csak, egy se adva választ, Ha riadnál: tartson kis szünetet. Végtelenből jött mind, s mégis belőlem, Mint gyors-kéz-vonta, nyúlt gombolyagok, Vad kénytől rántva, s egyre rezdülőbben — Mert, mi elfut, minden nap én vagyok. Én vagyok, én, mi így fut szakadatlan, S hogy — percre — tartsd, ujjal se érheted: Hogy tűnni lásd csak, mint megfoghatatlan, Idegen, gyors, fényes kísérteiét. Gyulán a várszínház ötö- SIKERES JUBILEUMI ÉVAD dik, jubileumi évadját. Az öt év öt nagy vállalkozást hordoz és sokai több si­kert, mint sikertelenséget. Ez utóbbi is jószerével csak a kísérletezések sod­rában akadt, mert a Gyulai Várszínház programja: a Gyulai Várszínházban

Next

/
Thumbnails
Contents