Petőfi Népe, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-04 / 182. szám
R eggelinél ültünk éppen, amikor csengett a telefon. Jó ismerősünk volt, Ziuta, a gyerekorvosnő. A feleségemmel akart beszélni. — Téged kémek — nyújtottam át a kagylót. A feleségem végighallgatta Ziutát, s időnként bólogatva csak ennyit szólt: „igein, igen”, majd megkérdezte: — Milyen színű? Ziuta úgy látszik nagyon aprólékosan magyarázhatta a színt, mert a feleségem ismét bólogatni kezdett, és azt mondta: — Adjál neki egy szén- tablettát. Ostyában könnyebben be tudja venni. És a teájába ne tégy cukrot. — Nem egészen értem — szóltam a feleségemhez, miután visszatette a kagylót —, miért fordul Ziuta hozzád tanácsért, ha a gyerekéről van szó. Elvégre ő a gyerekorvos! Ebből nem származhat semmi jó. — Ziuta kitűnő orvos — mondta a feleségem —, és tudja, kihez kell fordulnia, ha az ő gyereke beteg. Én három fiút neveltem fel és neked is el kell ismerned, hogy sohasem volt gyomorrontásuk... Még aznap délután, amikor vendégeinkkel együtt teáztunk, a telefon újra megszólalt. — Ziuta zokog — nyújtottam ismét a kagylót a feleségemnek. — Megmondtam, hogy semmi jó nem származhat... A feleségem hosszan hallgatta Ziuta beszámolóját, majd így búcsúzott tőle: — Semmiség, drágám. Igazán őrülök, hogy segíthettem. — Valóban zokogott Ziuta, vagy csak én hallottam úgy — kérdeztem. A barátaink is érdeklődve pillantottak rá, hisz mindnyájan nagyon szerettük Ziutát A feleségem titokzatos mosollyal válaszolt: — Ti, férfiak! Ádám és Éva óta éltek együtt a nőkkel, és mégsem tudtok rólunk semmit. Biztos vagyok benne, hogy Éva meg sem lepődött, amikor Adámot először meglátta, és másnapra már kiismerte őt töviről hegyire, de ti, férfiak csak bámultok minden nőre, mintha először látnátok, és még az olyan egyszerű dologhoz sem értetek, mint az asszonyi könnyek. A férfiak egyszerre kórusban tiltakoztak, mondván, hogy az asszonyi sírás nem is olyan egyszerű 'dolog, mint amilyennek tűnik. Aztán ismét a feleségem vette át a szót — Elmesélhetném nektek egy gyerekkori emlékemet, de azt hiszem, a jelenlevő férfiak meg sem értenék. A társaság hölgytagjai ragaszkodtak hozzá, hogy elmesélje a történetet, s az se baj, ha a férfiak valóban nem értik. Így hát nőm belefogott: — Az első világháború idején történt. Vidéken laktunk. Az a falucska azóta pompás üdülőhellyé fejlődött. Anyám, a nővérem, meg én egy kis házban éltünk, apánk pedig kinn volt a fronton. Csak onnan tudtuk, hogy van apánk, mert anya sokat mesélt róla, és a fényképe ott állt az asztalon. Folyton kérdezgettük, hogy mikor jön haza, s mindannyiszor azt válaszolták nekünk: nemsokára, hiszen a háború már a végéhez közeledik. De a háború még egyre tartott, s a helyzet mindig rosszabb lett. Még ma is emlékszem a melasz szörnyű ízére, színére és szagára, de hiába, nem volt más, amivel a kávénkat megédesíthettük volna. Anyánk nagyon bátran viselkedett, sosem láttuk sírni; esténként leült levelet írni apunak, s néha ránk bízta, hogy postára adjuk. Pedig olyan kicsik voltunk, hogy csak a kerítésre mászva értük el a postaládát. Néha-néha apától is jött levél; vastag borítékban volt, melyet a tábori posta és a cenzorok bélyegzői tarkítottak. Anyánk olyankor olvasta el őket, amikor mi már ágyban voltunk. Csak a hátát láttuk, ahogy Miroslaw Zulawsky: föléjük hajolt. Azután mesélt nekünk apuról, s egyszer elmondta, hogy megsebesült, kórházba került, majd azt, hogy nem is megy vissza többé a frontra, hanem a hadtáphoz kerül. Biztos, hogy nemsokára betoppan és rengeteg finom falatot hoz nekünk a hátizsákjában — most könnyebben hozzájuthat, hiszen ott van a hadtápnáL Emlékszem, anyám említette, hogy bizonyára hoz majd füstölt szalonnát, olyat, amit a hozzánk beszállásolt osztrák tisztektől kaptunk, s ami akkoriban álmaink netovábbja volt. Ezután minden este ügy tértünk aludni, hogy magunk elé képzeltük apa roppant hátizsákját, telerakva illatos, ízes füstölt szalonnával. Mindenki azt mondta: hogy a háború már nem tarthat sokáig, de mi még mindig melasszal édesítettük üres kávénkat, és anyánk írogatta apának a leveleket. Más apukák már megérkeztek a frontokról, fakókék egyenruhában, s degeszre tömött hátizsákkal, melyben füstölt szalonna, konzerv és cukor lapult. Amikor iskolatársaink mindezzel eldicsekedtek, mi csak azt tudtuk válaszolni, hogy majd hazajön a miénk is, és az ő hátizsákja nagyobb lesz, mint akármelyiküké ... A feleségem kis szünetet tartott az elbeszélésben, mintha önmagának is felidézné a képet, a csendes házét, ahol két kislány álmodozik a füstölt szalonnáról... — Végül is megjött apánk — folytatta a feleségem. — Egy szép napon váratlanul beállított, fakókék egyenruhában, és mielőtt megölelt volna bennünket, leeresztette hatalmas hátizsákját a sarokba. Aztán véget nem értek a csókok, ölelések. Apa ölbevett mindkettőnket. Dohány- és rumszagú volt, megengedte, hogy játszunk a mellét díszítő keresztekkel és medáliákkal, s mi szúrós arcához dörgöltük a miénket. Czóval, ez volt a ml apánk, no, lám, hát ilyen ^ volt, ilyen szúrósarcú. Aztán egyszerre a hátizsák került érdeklődésünk középpontjába, s mintha álmainkból lépett volna elő, valóban nagyobb, s még duzzadtabb volt a többiekénél. Biztosra vettük, hogy teli van jó dolgokkal, s elsősorban füstölt szalonnával, de anyánk úgy látszik, gondolkodni sem tudott az örömtől, mert ahelyett, hogy felnyitotta volna, tejlevest és kását adott vacsorára, mint máskor, s mi megettük, ahogy jó gyerekekhez illik. Időnkint lopva a hátizsákra pillantottunk, s amikor apa lefeküdt a belső szobában, s minket is ágyba parancsoltak, akkor sem tudtunk elaludni. Hozzányúlni azért mégsem mertünk, hisz tudtuk, hogy anyu nagyon megharagudna, ha hozzányúlnánk apa holmijához. De nem jött álom a szemünkre. Még akkor is csak színleltük az alvást, amikor anyu végül bejött a szó- bába a petróleumlámpával. A hátizsákra nézett, aztán ránk, meg akart bizonyosodni róla, hogy alszunk, majd nehezen, erőlködve felvette a hátizsákot és annak egész tartalmát az asztalra borította. Megrökönyödve és elhűlva bámultuk. Az asztalon levelek halmazát láttuk, kötegekben és egyesével, leveleket, és újabb leveleket, fehér, szürke és rózsaszín borítékokat, melyeken ott tarkállottak a tábori posta, meg a cenzorok bélyegzői, azokat a leveleket, amelyeket anyánk írt apának, s amelyek elborították az egész asztalt. És akkor életünkben először láttuk sími az anyánkat. Eleinte halkan sírt, aztán rázkódni kezdett, nem tudott többé uralkodni magán. Ekkor lépett apa a szobába, meglátta a síró anyánkat az üres hátizsák fölött. Elszomorodott, anyánk meg csak sírt, és még a karjaiban sem vigasztalódott meg... A feleségem elhallgatott, és egyszerre mélységes csend támadt a szobában. Ügy tűnt, hogy egyikünk sem akarja megzavarni a síró asszony emlékét, akit otthagytunk örökre az ürés hátizsák fölött. Végül a feleségem törte meg a csendet: — Látjátok, ti, férfiak milyen keveset értetek a világból. Nemcsak könnyeink okát nem sejtitek, hanem azt sem, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítunk a viselkedéseteknek, milyen hálásak vagyunk egy mosolyért, egy mozdulatért... Fordította: Zilahi Judit Nem szeretek elmaradni a divattól. Mi manapság a divat? A reprezentatív felmérés. Ezért elhatároztam, hogy felcsapok kutató felmérőnek én is, mint annyi más kortársam. Csak azzal voltam bajban, hogy mit kutassak? Hiszen körülöttem már annyi mindent felmértek. Felkerekedtem hát, hogy tanácsot kérjek az Akadémiától. Űtközben bepillantottam egy talponálló ajtaján. Megvan! — csaptam a homlokomra. Azt fogom kutatni és felmérni: ki miért iszik nagyfröcs- csöt? Így is cselekedtem. Elmélyült tudományos munkám során a talponállók tucatjaiban fordultam meg. Nagy műgonddal szemeltem ki felmérésem alanyait. Mondhatom, minden nagyfröcesivó. akit) felmértem, sajátos szociológiai típusjegyeket, valamint kopott inget viselt. Kérdésem így hangzott: Miért iszik nek a válaszok. Egy ártatlan: Nem is szeretem a nagyfröccsöt. Ha csak tehetem, elkerülöm ezt a szörnyű lebujt. De nem tehetem, mert itt lakom a házban. Egy tehetetlen: Amint beteszem ide a lábamat, menten kezembe nyomnak egy nagyfröccsöt, és elvárják, hogy megigyam. Mit csinálhatnék? Megiszom. Egy üzletember: Van egy húszasom. Ezt szerettem volna valami nagyobb vállalkozásba fektetni. De azt mondják, a pénzpiac telített. Mit kezdhetnék a húszasommal? Iszom érte nagyfröccsöt. Egy álnok. Eltökéltem, hogy megutálom a nagyfröccsöt. Ezért naponta ötöt iszom. Hiszen tudvalevő, hogy amit nagyon gyakran csinál az ember, előbb- utóbb megutálja. Például a munkát már meg is utáltam. Egy bútorszállító: Fertőtlenítem magamat, szentatyám, De könyörgöm, érje be ennyivel, mert ma irtó friss és csuda ütőképes vagyok. Egy kiegyensúlyozott: Egész jól bírom a verést, amit ezért a napi négy nagyfröccisért a feleségemtől kapok. Miért ne innék? Egy lábadozó: Iskolás koromban torokgyíkom volt, attól nagyon legyengültem. Ha jól emlékszem, a tanító mondta, hogy a nagy- fröccs Igen tápláló. Azóta iszom, mert szeretném ösz- szeszedni magamat. A dolog sürgős, mert jövőre nyugdíjba vonulok. — Egy potyalesö: Pszt, ne szóljon senkinek. A csapos a vejem. A nagyfröccs nekem itt teljesen ingyen van. Különben azt sem tudnám, eszik-e, vagy isszák. Egy peches: Eredetileg úgy volt, hogy rászokom a kokainra. De amilyen peches vagyok, itt nem árulnak csak nagyfröccsöt. Nincs más választásom. Egy mogorva: Mit faggat engem? Tán lúgkövet igyák? Egy önmegtagadó: A haverok folyton kérlelnek, hogy igyam nagyfröccsöt Én pedig semmit sem tudok megtagadni tőlük. Egy kísérletező: Próbálkoztam én a lottóval is, de az nem megy. A nagy- fröccs viszont igen. Az ember ne legyen válogató®. Egy sepciális eset: Én csak olyan napokon iszom nagyfröccsöt, ha szalonnát reggelizem. Ilyenkor csupán ez segít, mert rettentően utálom a szalonnát. De hát csoda? Negyven éve mindennap szalonnát eszem reggelire! Egy kolléga: Ne csináljon feltűnést, én is kutató felmérésen vagyok itt. Ez a nagyfröccs csak álcázás. Pszichológus vagyok, azt akarom tanulmányozni, hogyan viselkedik a részeg, ha megtagadják tőié a nagyfröccsöt. Már húsz éve járok ide, de sajnos, ilyen még nem fordult elő. IL JHegedűs Andrással A szerelők átfúrták a falakat, már mindenütt helyén a radiátor. Csövek hálózzák be a folyosókat és tantermeket. Nagy a felfordulás, de sebaj, az idén már központi fűtés adja a meleget a százesztendős Bajai Tanítóképző Intézetben. Boldog és elégedett Hegedűs András igazgató, hogy annyi tervezgetés után végre sikerült. Három évig harcolt érte. Három esztendőt töltött el az intézet élén és most búcsúzik. Szeptembertől a Szegedi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanára_ ként dolgozik tovább a pedagógusképzésben. — Pályafutásom során mindig leendő pedagógusokat oktattam — mondja. —i 1950-ben szereztem ma- gyar-történelem-filozófia szakon tanári diplomámat a debreceni egyetemen és még abban az évben a Szarvasi Tanítóképző Intézet tanára lettem. Nagy megtiszteltetésnek éreztem: Tessedik Sámuel egykori iskolájában tanítani. Hegedűs András mögött mindössze is esztendős tanári működés áll, ám ez az aránylag rövid idő annyi eredményt hozott már, amennyit másoknak egész életükben nem sikerül alkotni Nézzük csak tovább életútját: három év múlva már a szarvasi intézet igazgatója. 1954-ben Kőszegre helyezik, ahol ugyancsak a tanítóképző intézet igazgatója lesz. Négy évig vezeti ezt az intézetet, majd 1958-ban a győri tanítóképző szakcsoportvezető tanára lesz. Innen került a bajai intézet élére 1965-ben. Esztendőkben mérve rövid idő, alkotásokban azonban rendkívül gazdug. A pedagógus szakirodalomban „kemény valuta” ez a név: Hegedűs András. Erről beszélgetünk az igazgatói iroda meghitt csendjében. — Irodalmi munkásságomat az az elhatározás szabta meg, amelyet pályám kezdetén tettem: elmélyedni a pedagógiában és a lélektanban. Tudományosan és gyakorlatilag elmélyedni! „Arany János a katedrán” című könyvem 1957-ben jelent meg, ezt követte „Gárdonyi, a néptanító” 1961-ben. Számos részlet jelent meg „Tanítók, tanárok sorsa a magyar irodalomban” című dolgozatából. Ebben Gárdonyi, Móricz, Tolnai Lajos, Bródy, Juhász Gyula, Darvas József, Szabó Pál, Németh László és több más író pedagógus-szereplőinek életét elemzi. „Nagy magyar írók pedagógiai nézetei” című könyvéből már számos szakfolyóirat közölt részleteket. „Juhász Gyula tanár úr” könyve is hamarosan kapható lesz a könyvesboltokban. Készülőben egy tanulmánykötete Petőfi Győrben írt forradalmi verseiről. Mint az Irodalomtörténeti Intézet kutatója, Győr múlt századbeli cenzori viszonyait vizsgálta. Az utóbbi három esztendőben sokat fejlődött a Bajai Tanítóképző Intézet. Emelkedett a pedagógusképzés színvonala, ami az innen kikerülő fiatal pedagógusok munkájában mutatkozik meg elsősorban. De erősödött az idősebb pedagógusokkal való kapcsolata is, hiszen a Tanítók Nyári Akadémiájának immár negyedik évfolyamba lépő előadásai iránt egyre nagyobb az érdeklődés a gyakorló pedagógusok részéről úgy- annyira, hogy az egész országból jelentkeznek már hallgatók az előadásokra. — Amikor az intézet vezetését átvettem, az volt a célkitűzésem: a tanítóképző ne csak a fiatal, leendő tanítóknak legyen iskolája, hanem az időseknek is. — Az igazgató nevelési elveiről hallhatnánk valamit? — Eddig is, ezután is azt vallom: olyan pedagógusokat neveljünk, akik nemcsak tanítani, hanem nevelni is tudnak. Eddig ezt az elvet a tanítóképzésben igyekeztem megvalósítani, szeptembertől kezdve a tanárképzésben is módom lesz erre. Az irodalomtudományi tanszék vezetését veszem át. A már említett irodalmi munkálkodáson kívül sok időt áldoz Hegedűs András az előadásokra is. Az iskolaigazgatók számára országszerte rendezett továbbképzéseken állandó előadó. Most készül egy előadásra, amelyet a Magyar Pedagógiai Társaság rendez a magyar népoktatási törvény életbelépésének 100. évfordulóján. Eötvös József és a tanítóképzés lesz a címe. Nemrégiben a jugoszláviai magyar pedagógusoknak tartott továbbképző előadásokat. Most írta alá a Magvető Kiadóval kötött szerződését egy 15 íves könyvre, amelynek címe: Legkedvesebb íróim. Várja dolgozatait a Köznevelés, A tanító, a Könyv és nevelés, a Módszertani közlemények, a Felsőoktatási Szemle és sok-sok más folyóirat, szaklap. És a készülő Pedagógiai Lexikon. Hálásan említi a sok segítséget, amit a bajai párt- bizottságtól és a tanácsvezetéstől kapott, nemkülönben a tanítóképző intézeti kollektíváról is szeretettel emlékezik meg. „Nélkülük nem érhettem volna el az eredményeket...” Búcsúzik az igazgató, de nem megy el Bajáról végképp. A magyar irodalmat továbbra is oktatja az intézetben és a főiskolán is tanítja majd megyénk fiataljait, Balogh József
