Petőfi Népe, 1968. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-07 / 158. szám

Ki mit tudjon? A z elődöntőből csak néhány kiemelkedő teljesít- •f*- ményt jegyzett meg a közönség. Így például so­kan emlékeztek egy alacsony fiatalemberre, valami Dunapartira, vagy kire. Állítólag Austerlitz című szer» zeményével jutott be a középdöntőbe. Ott aztán kiesett. Ugyanannyi pontot kapott, mint neves ellenfele, Kutu­zov Mihály, s gyengébbnek bizonyult az ügyes Wel­lington Artúrnál, meg a szerencsés formában levő Blücher Gedeonnál is. De ekkor már mindenki tudta, hogy a tehetséges, ám peches fiatalembert Bonaparte Napóleonnak hívják. A nézők szavazatai juttatták be végül is a döntőbe. Mások jóval egyenletesebb teljesítményt nyújtot­tak. Mindvégig biztosak lehettünk például benne, hogy Beethoven Lajos ott lesz a legjobbak között. Csakúgy, mint a közönség másik két kedvence: Shakespeare Vil­mos és a szomorú szemű Goethe Jancsi. Először álltak a kamerák elé. volt is némi lámpalázuk, de gondosan készültek minden egyes fellépésre és új műsorszámo­kat tanultak be. Csak Einstein Bertalan okozott a kö­zönségnek csalódást. Kétszer adta elő Relativitáselmé­let című számát, álig kapott tapsot. A zsűri viszont hosszan magyarázta, mi a különbség a két előadás kö­zött, s elfogadták. Tipikusan szakmai szemlélet, csak nagyobb baj ne legyen máskor belőle. Akadtak itt-ott olyanok, akik váltogatták a műfajo­kat. Emlékezhetnek rá, hogy egyikük, bizonyos Homé­rosz prehistorikus sanzonokkal indult. Ma már min­denki versmondóként tartja számon. Az együttesek kö­zött elsöprő sikert aratott az Arany Horda (a kitűnő Dzsingisz Kán vezetésével), az „egyéb” kategóriában pedig Edison Tamás, Körösi Csorna Sándor és Illés próféta (az ügetőversenyek védszentjéről van szó, nem a lantosokéról, akit fájdalmasnak neveznek). A zsűri külön keretéből jutott tovább Férc Vendel népzenész is, aki pentaton konkrétzenét pengetett a kislábaujjá- val a nyenyerén. Végül egy bíráló megjegyzés: a hibás rendezői fel­fogás az oka, hogy a Spartacus együttesnek meg kellett osztania a helyét az állatszámokkal. Tgy álltak a dolgok, amikor elérkezett az ereőt- ■* ményhirdetés ideje. Harmadik hete tartott a döntő egyfolytában, napi 36 óra, 17 perc és 84 másod­perc adásidővel, kép- és hanghiba nélkül. Az előbb fel­soroltakon kívül holtversef, yben voltak még: Fedák Sá­ri, Al Capone, a pekingi előember és Nofretete (IV. Amenhotep fáraó felesége) egyaránt 47­sis 39 ponttal (Nofretete először — 3426 pontot kapott, de utóbb ki­derült: rosszul.adott össze az elektronikus számítógép). — Most aztán mi lesz? — ijedezett a Televízió ripor­tere, s minden kamera várakozón a zsűrire szegeződött — Tizenhat V1T-küldöttségre elég győztesünk van, de csak másfél díjat adhatunk ki, meg a kis füles zománc ereklyetartót, a XIVL. kerületi tanács bölcsődéjének ajándékát. A bizottság rövid tanácskozásba fogott, mialatt leve­títették három hét tv-híradóit, A világ térképe előtt-öt és a Kukkantót. Amikor ismét kivilágosodott a képer­nyő, a zsűri lobogó hajú elnökét láthattuk. — Pokolian nehéz ez — mondta. — Ha én volnék személyesen Lucifer, akkor se tudnék dönteni. Vég­szükségben ugyan sorsolhatnánk is, de úgy véljük, döntsön a tudás, győzzön a jobbik... — Tehát?... — türelmetlenkedett a riporteri — A verseny magas színvonalához illő feladatot adunk. Énekeljék el sorra ugyanazt a dalt... — De mit? Siessenek, mert az adásidőnk elsején lejár. •— Az Ó miszter Alkoholt! A z a nagy Ki mit tudjon tülekedés hiteles törté- nete. A végeredményt ismerik. Elütött minden­kit a Yorkshire-i VIT-től a kislőcei járási válogatóver­seny népszerű üdvöskéje, Zugatnay Zulejka. Mester László Szalonkák... = sző- Maupassant: lalt meg elgondolkozva Mathieu d’Endelin. — A szalonkáról jut eszembe ez a szorongató, nagyon szo­morú, háborús történet... Ismeritek a hazámat Cor­meilben ... Amikor a poroszok előretörtek, odahúzód­tam. Szomszédom egy megháborodott, szerencsétlen nő volt, szörnyű csapások zavarták meg az eszét. Nagyon régen — talán huszonöt éves lehetett —, egyetlen hó­nap alatt vesztette el apját, férjét és újszülött gyer­mekét. Ahová a halál egyszer bekopogtat, oda rend­szerint hamarosan visszatér, mint aki már ismeri a járást. A szerencsétlen fiatal nőt szinte kiütötte az életből a sok csapás, ágynak esett, hat hétig eszméletlenül vergődött. A rettenetes, válságos napokat tompa ká- bultság követte, az asszony mozdulatlanul feküdt, alig evett valamit, a tekintete rebbent csak néha. Ha fel akarták ületetni, szívszaggatóan kiabálni kezdett, mint­ha az életére törnének. Hagyták, hadd feküdjék; töb­bé nem bolygatták, legfeljebb akkor, ha ágyneműt váltottak és a matracait megforgatták. Egy öreg cseléd maradt mellette, az itatta meg, s időnként belediktált néhány harapásnyi hideg húst. Mi zajlott le a kétségbeesett lélekben? Senki nem tud­hatta; soha többé nem szólalt meg. Halottaira gon­dolt? Vagy csak szomorúan álmodozott, elhomályosuló aggyal keresgélve emlékeit? Vagy éppen ellenkezőleg: kilobbant emlékezete mozdulatlan volt, mint holt ág­ban a víz tükre? Tizenöt évig élt így, megközelíthetetlenül, s tétlenűL Azután kitört a háború; és december első hónapjai­ban a poroszok bevonultak Cormeilbe. Tisztán emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna... Farkasordító hideg volt; magam is mozdu­latlanul gubbasztottam karosszékemben, egy kösz- vényroham valósággal megbénított; és ekkor az utcán felhangzott csizmájuk súlyos, ütemes dobbanása. Ab­lakomból néztem a bevonulást. Csak jöttek, jöttek, végtelen sorokban és tömegben, s ahogyan így mereven és gépiesen mozogtak teljesen egyformák voltak valamennyien. A tisztek végül be­szállásolták a legénységet az egyes házakba. Én tizen­hetet kaptam. Szomszédom, az őrült asszony, tizenket­tőt; egy őrnagy is volt köztük, kardcsörtető, indulatos, kötekedő alak. Múltak a napok, s eleinte minden rendben ment Az őrnagynak megmondták, hogy háziasszonya beteg, nem is törődött vele. De hamarosan bosszantani kezd­te a nő, akit sohasem lát. Érdeklődni kezdett mi baja? Azt felelték neki, hogy tizenöt éve fekszik nagy csa­lás érte. De ezt nem hitte; olyasmit képzelt, hogy a szerencsétlen megháborodott nőt a gőg tartja ágy­ban, látni sem akarja a poroszokat, beszélni, találkoz­ni sem kíván velük. Hangoskodva kiabálni kezdett, hogy háziasszonya fogadja őt. Erre bevezették a szo­bába. Itt nyersen rászólt a fekvőre: — Kérem, asszonyom, keljen fel és jöjjön Ml Mtu' tatkozzék meg katonáim előtt. Az asszony ráemelte réveteg, üres tekintetét és nem felelt. A tiszt tovább pattogott: — Csak semmi szemtelenség! Ezt nem tűröm! Ha nem kel fel jószántából, megtalálom a módját, hogy megsétáltassam! A nő meg se rezzent, mozdulatlan maradt, mintha nem is látná a poroszt. Az őrnagy elvörösödött, a nyugodt hallgatást vég­telen megvetésnek érezte. Erre fenyegetően hozzá­tette: — Ha holnap nem jön ki.:: És becsapta maga után az ajtót. Másnap a rémült, öreg cseléd fel akarta öltöztet-’ ni, de az őrült üvöltve védekezett. Az őrnagy besi­etett; a cseléd térdre borult, így könyörgött: Szalonkák Körkép# 68 A „MAGVETŐ” évről évre mutatós kötetbe gyűjtve megjelenteti az elmúlt év legjobb novelláit. Annak el­döntése, hogy valóban a legjobb, legszínvonalasabb írások kerülnek-e az antológiába, nehéz lenne. A szer­kesztők (Rátkai Ferenc és Tóth Gyula) most azonban mintha nagyobb gonddal válogattak volna. Hogy ke­vesebbet markoltak, bizonyítja az is, hogy a tavalyi 31 helyett most 19 szerző szerepel 1—1 novellával. A válogatás nehézségére utal, hogy a tavalyi 31 szerző­ből 19 az idén kimaradt. A kimaradtak közül nem mindenkit egyformán sajnálok. Jó lett volna azonban most is találkozni a kötetben Csurka István, Illés Endre, Tatay Sándor nevével. Szembeötlő, hogy a kötet világa is más, mint a ta­valyi volt. Ezúttal kevesebb az ábrázolt periférikus jelenség, több valamelyest a derű, az életbe vetett hit, a boldogulásért folytatott harc. Amennyire örvende­tes, hogy a novelláknak több mint fele a mával fog­lalkozik, annyira meglepő és elgondolkoztató, hogy ezek a művek egy kivétellel (Déry Tibor) egyértel­műen negatív oldaláról mutatják be az életet és az embert. Leggyakoribb téma a halál. Akár a múltról, akár a jelenről szól az írás. A börtön, a háború, az alkohol és az erőszak szintén gyakori motívum. A no­vellák jelentős része a fiatalokról szól. Őket is a söté- tebb oldalukról láttatva. „NAGY ÖREGJEINK” színvonalas művekkel gaz­dagítják a kötetet. Veres Péter mai életképe, Illyés Gyula finomra hangolt emlékezése, Déry Tibor medi­tációja, Lengyel József bibliás meséje egyaránt örömet szerez az olvasónak. A fiatalok közül néhányan olyan művet adnak itt közre, melyek nagy jövőt jósolnak íróiknak. (Bertha ■ Bulcsú, Császár István, Rákosy Gergely, Galambos Lajos.) Moldova György remekül megformált riport-novel­lája a fiatal bűnözők aszódi táborába viszi el az olva­sót, hogy a jól megfigyelt tények, életjelenségek leírá­sával adjon emlékezetes élményt. Vészi Endre, Jókai Anna, Gerelyes Endre írása kissé hosszabbra sikerült a kelleténél, ám így is lekötik a figyelmet. Fejes End­re, Szakonyi Károly novellája nem új téma. Örkény István Egyperces novelláiból is jó lett volna olyat olvasni, ami másutt még nem jelent meg. Szép és művészi írás Nemes Györgyé és Galgóczi Erzsébeté. Kafka-i világ, víziók, szimbólumok időn és téren kí­vüliség Simonffy András írása. Ismét örömmel olvastuk legjobb novellistáinkkal egy kötetben Raffai Saroltát. A Kiskunságban közölt Részvét című novellája került be az idei „Körkép”-be. ÉRDEKES megfigyelni a formák sokféleségét. Akad szabályos, tömör szerkesztésű novella (Nemes, Galgó­czi, Raffai), riportszerű elbeszélés (Moldova György, Jókai Anna, Vészi Endre), monológ (Szakonyi, Rá­kosy), meditáció, napló (Illyés, Déry), groteszk (Ör­kény). Mesterségbelileg ezek az írások kitűnőek. Amit ki­fogásoltunk: az ábrázolt világ egyoldalúsága, a nega­tív tényekre, dolgokra, emberekre nyíló írói szem, az életbe és a jövőbe vetett hit hiánya. Természetesen ez a megállapítás csak az összképre vonatkozik, nem az egyes szerzőkre és írásokra. Ismétlem: a „Körkép 68” szerkesztői a tavalyinál bátrabban szelektáltak, s az elmondottak ellenére is nagyjából sikerült a legjobb mai magyar novellisták legszínvonalasabb műveit egy kötetben az olvasók elé tárniuk. Varga Mihály. „ — Nem akar, uram, nem akar! Bocsásson meg neki, hiszen olyan szerencsétlen. A tiszt megzavarodott; forrt benne a méreg, de mégsem merte kiadni a pa­rancsot, hogy legényei ágy­ból ráncdgálják ki a nőt. De egyszerre felnevetett, né­met parancsokat osztogatott. Nemsokára néhány katona jött ki a házból, a kis csapat egy matracot vitt, mintha csak sebesültet szál­lítanának. Szegény őrült szomszédnőm csendesen, nyu­godtan feküdt a matracon. A katonák hagyták, hadd feküdjön, nem nyúltak hozzá — őt meg nem érdekel­te semmi. A menetet egy katona zárta le, karján női ruhaneművel. Az őrnagy kezét dörzsölte: — No, most meglátjuk, tud-e egyedül felöltözni? Majd én megmutatom, hogy megsétáltatom! A kis csapat az imauvilie-i erdő felé tartott, hama­rosan eltűntek. Két óra múlva a katonák visszajöttek, de csali a katonák. Az őrült nőt többé nem láttuk. Mit csináltak vele? Hová vitték? Sohasem tudtuk meg. Akkoriban éjjel-nappal havazott, földre és fára fe­hér fagyott takaró borult. A farkasok egyre beljebb szorultak, már-már a küszöbön üvöltöztek. Kínzott és nyugtalanított az eltűnt nő sorsa, elmen­tem a német parancsnokságra is, hogy megtudjam, mi lett vele? Majdnem falhoz állítottak. Lassan kitavaszodott Az ellenség tovább vonult Szomszédnőm háza zárva maradt; kertjében az uta­kon sűrűn kiütközött a fű. Az Öreg cseléd is meghalt azon a télen. Már sen­ki sem gondolt a szorongató eltűnésre, csak engem foglalkoztatott az eset; sehogyan sem tudtam meg­nyugodni Mégis — mit csinálhattak vele? Talán bevette ma­gát az erdőbe, és elmenekült? Valaki megtalálta, be­szállította egy kórházba, és most is ott fekszik, mert hallgat, mert nem tudják megállapítani, hogy kicsoda? Kétségeim, aggodalmaim nem múltak, de az idő el­tompított. Azon az őszön nagy csapatokban húztak a szalon­kák: köszvényem éppen nyugton hagyott, kisétáltam hát az erdőbe. Az aggatékomon lógott már négy-öt a kedves hosszúcsőrűékből, amikor ismét rálőttem egy­re, de az eltűnt az árokban, a száraz ágak között. Le kellett ereszkednem, hogy a sneffemet megtaláljam. Ott feküdt — egy emberi koponya szomszédságában. . Mintha mellbe vágtak volna — egyszerre eszembe jutott őrült szomszédnőm. Az elmúlt borzalmas té­len többen is ott pusztultak az erdőben; Nem tudnám megmagyarázni, miért, biztosan tudtam, higgyétek el, egészen biztosan, hogy annak a szerencsétlen eszelős­nek a koponyáját találtam meg. Egyszerre mindent megértettem.;; Minden tiszj tán állt előttem Ott hagyták a matracon, a hideg el­hagyott erdőben; és ő hű maradt rögeszméjéhez, meg sem mozdult, és meghalt a hó vastag, könnyű takaró­ja alatt. Később aztán felfalták a farkasok. És a madarak fészket raktak széttépett fekhelye gyapjúszálaiból. Megőriztem koponyáját. Gyerekeinknek pedig azt kívánom, hogy soha ne ismerjék meg a háborút. Illés Endre fordítása Hetvenöt esztendeje halt meg Guy de Maupassant, a fran­cia irodalom nagy egyénisége. Egyik méltató Ja írta róla: »,Maupassant valójában nem is regényeiben mondta el látó* mását a korról, ö másként összegezett: egymásba fogózkodó novelláinak teljességében. Tizenkilenc kötet novellája: felzú­gó erdő. A leghatalmasabb keresztmetszetek közé tartozik a nagy összefoglalásokat kedvelő francia irodalomban is.**

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents