Petőfi Népe, 1968. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-07 / 158. szám

Simon Istvánt

Tavaszi szőlővidéken

Megálmodnám újra, milyen

ha narancsos holdvilág van olvadozón a tengeren éjfélkor Taorminában,

(s ég az Etna krátere fenn).

És roskadó fenyőiben a Sarkkört a havas tajgán, de szándékom meddő, hiszen a Börcehát lőszös partján nem hasonlít rá semmi sem.

S hol is van a trópus nesze,

mikor éjszaka a dzsungel sűrűjéből az ég fele .>

borzongatóan huhult fel a dobhanggal kevert zenei

Ó, mert sehol a nagyvilág más táján a kikeleté színében nem hasonlít rád, vidékem, ha észak felé repülnek már a vadlibák,

s hegyeink zsúpfödeleit bepólyálja még a szürke, de forrósul a szívem, mint kőkorsó, amit a tűzre öcsém tart, ha bort melegít.

Mocorognak már a meggyfás

kaszálók és karós szőlők, s ameddig párásán ellátsz, éledezik a szülőföld, ez a partos, kicsi Hellász;

ahol mégse csak vándornak néznek, és ahol a szélnek ízét érzem, mint a bornak, s azt is tudom, miért kékebb erretájon a Sándornap;

s hogy hang sincs ahhoz hasonló,

mikor hallik már a csé-csitt, csivitol a metszőolló —■ apám nyírja az otelló rőt, tavalyi venyigéit.

szemével A SZÍNIÉVAD UTÁN

Ügy szokás, hogy a színházi évad után megszületik az összegezés és értékelés a színház — a színészek és az együttest segítők népes táborának — munkáj áról. Tulaj donképpen tanulmányt lehetne írni és évkönyvet kiadni erről a témáról. Külön elemzést érdemelne a színház és a közönség viszonya, az egyes előadásoknak a nézőkre gyakorolt hatása, a színház népművelő szerepe és tevékenysége. Nagy kár, hogy erre oly ritkán akad vállalkozó. Talán azért nem, mert ehhez még- jobban oda kellene figyelni, és szinte benne élni a színház légkörében. Aki csak nézőként ül be, még ha rendszeresen is az előadásokra, az nem képes ilyen összegezésre. De talán mégis, vagy talán éppen ezért, hasznos lehet a véleménye. A szubjektív élmények leszűrése után annak elmondása, hogy milyen gondolatok ébrednek bennünk az évad lezárásakor.

A színház helye és szerepe

Ma, amikor a televízió és a film konkurrenciája az egész világon egy kicsit válságos helyzetbe hozta a színházakat, örömmel kell megállapítani, hogy a Kecskeméti Katona József Színház — mely tulajdonképpen az egész megye színháza — sok fővárosi társát is elhagyva ebben, nem küzd deficittel. Évről évre megállja a helyét, mint gazdasági egység is a megyei tanács költségvetésében, s ez már önmagában is nagy szó. Ez jórészt az állandó bérletes közönséget kialakító — zömmel társadalmi — szervező gárdának köszönhető, mely lehetővé teszi, hogy estéről estére megteljen a színház a legkülönbözőbb rétegekből verbuválódott, de most már végleg a színházhoz szoktatott emberekkel, öröm látni a népes buszokat, melyekből a környező falvakról, tanyákról, tsz-ekből érkezett közönség száll ki ünneplőbe öltözötten. A másik ilyen tényező a sok tájelőadás, mely nem kis terhet ró a színház kollektívájára. Amolyan népművelési missziónak is felfogható ez, kérdés csak az, nem von-e el túlságosan sok erőt a művészektől, s a szervező apparátustól? (Ennek alapos megvizsgálása szintén nem egy vázlatos áttekintésnek a feladata.)

Egyszóval jelentős munka, s nem kis áldozat van az eredmények, a nagyszerű látogatottsági arány mögött. (Hallom, hogy Kecskemét országosan is a legjobb e téren!) S bár igaz, hogy ma már a film és a tv a tömegek nevelője — amikor színvonalas a műsora —, de a színház szerepe sem lebecsülendő, s nem is csak a számokkal mérhető.

A mi színházunk arról az életerőről is tanúskodik, amely más vonatkozásban is megtalálható ezen a vidéken, s büszkék lehetünk rá, hogy szellemi értékeink közt is rangos helyet vív ki magának évről évre. A közvetlen élmény erejével neveli a közönséget, fejleszti ízlését, ítélőképességét, s teszi önmaga bírójává is egyúttal

A műsorterv megvalósul

Nézegetem a tavalyi évad kezdetén kiadott műsortervet. Azt hiszem, az ígért darabok zömét színpadra vitte a színház. Színre került az évad nagy ígérete,

Raffai Sarolta darabja, az Egy szál magam, mely a könyvsiker után méltán nyerte meg a színházba járó közönség tetszését is. A Fővárosi Operettszínház jóvoltából néhány estén át — teltház mellett — a budapesti közönség is meggyőződhetett megyei szerzőnk és az együttes kiváló munkájáról. Papp Károly Mózes című drámájáról elismeréssel emlékezett meg az országos sajtó is. Megfelelt a várakozásnak Arthur Millen A bűnbeesés után című drámájának kecskeméti előadása, a színpadra állított Aranyember, s Ben Jonson vígjátéka, a Volpone. A zenés vígjátékműfajban sikere volt A kaktusz virágának, s a fővárosi előadással is majdnem összemérhető My fair Lady-nek.

Már ez a felsorolás is mutatja, milyen sokféle igényt szeretne kielégíteni a prózai és operettegyüttest is foglalkoztató kecskeméti színház. Tegyük hozzá, hogy az esetek többségében sikerült is megfelelni e célkitűzésnek.

Hol az utánpótlás?

Aminél mégis hiányérzetünk volt, az rendszerint az operett, s a zenés műfaj általában. Kevés a jó zenés vígjáték, úgy kell „leporolni” a régieket, s ez sem jár mindig sikerrel. Azért a Mágnás Miska, a Rigó Jancsi és A mosoly országa előadásain mégis jól szórakozott a közönség. Vagy a muzsika, vagy a színészek játéka feledtette az idejétmúlt és néhol giccsesnek érzett szöveg s a szirupos történet fölötti bosszankodást.

Nem a kecskeméti színház tehet róla, hogy ebben a műfajban hiányzik leginkább az utánpótlás. Meggondolandó, hogy ilyen körülmények között érdemes-e erőltetni a sok operettbemutatót? (Persze ez is összefügg a rentabilitással, ilyenkor állnak sorban a jegyekért!) Talán meg lehetne elégedni egy-egy vígjáték zenés vátozatával, követve néhány pesti színház — például a József Attila Színház — példáját

Ehhez a gondolathoz kötődik általában a rangos fővárosi színházakra való figyelés kérdése. Nem utánzásként, de nagy hasznát venné színházunk — különösen a műsorterv összeállításánál, ha jobban támaszkodna egy-egy hasonló, nem nagy apparátussal működő, de a rendezésében, az új darabok felkutatásában példát mutató színházra. Például a Thália vagy a József Attila Színházra! Miért ne lehetne átültetni kecskeméti színpadra a FÖTten már befutott és sikert aratott magyar drámákat, vagy külföldi zenés vígjátékokat? 'Mert szép dolog a kísérletezés, de a néző néha úgy érezte, mintha az ő rovására történt volna egy-egy mű „házi’' drama- tizálása, vagy felújítása.

Érvényesülés és színvonal

Az utánpótlás akadozása, amit a darabválasztás lehetőségeinél már említettem, sajnos, más területen is megmutatkozik. Vonatkozik ez különösen az operettműfajban a színészutánpótlásra is. Országosan is gond ez, hiszen a főiskolán nincs ilyen képzés. Szinte a csodával határos, hogy Kecskeméten eddig még — a színészek és rendezők, díszletezők és zenészek, a színházi segítőtársak — nagy lelkesedése árán a legtöbbször mégis sikerült egy-egy jeles produkciót összehozni ebben a műfajban.

Kiss J, Zoltán jugoszláviai útinaplójából.

De talán nem veszik zokon a színház nélkülözhetetlen munkaerői, a kisebb szerepekre szerződtetett kezdő színészek és statiszták, ha kimondjuk, nem mindig élveztük, amikor rangosabb szerepekben láttuk őket. Tudjuk, hogy „szegény ember vízzel főz”, s vidéki színház, pláne tájoló színház, nem játszhat minden darabot élvonalbeli színészekkel Nálunk azonban igen gyakoriak, szinte rendszeresek az engedmények. Ugyanakkor ismertebb színészeink egy része alig kapott szerepet az évadban. A kulisszák mögé nem tudunk belátni, nem ismerjük a szereposztások indítékait, de őszintén sajnáljuk, amikor csalódni kell amikor X vagy Y nem tudott megbirkózni az erejét és tehetségét meghaladó feladattal. Természetesen helyes törekvés, hogy egy- egy tehetségesebb statisztából fiatal színészből igyekeznek nívósabb játékra is alkalmas művészt faragni De a határt ebben sem lehet átlépni a színvonal csökkenése nélkül

A színházon kívül

Végül, de nem utolsósorban szólni kellene arról a nemes és áldozatos munkáról, melyet a színház művészei közül igen sokan szívesen vállaltak és végeztek, mint igazi népművelők, az alkalmi kulturális feladatok és fellépések elvállalásával A falu és tanyajáró művészek minden elismerést megérdemelnek. Talán a város, a megyeszékhely is néha nagyobb áldozatokat hozhatna értük. — Például a letelepedni szándékozók gyorsabb lakáshoz juttatásával — S úgy is, hogy jobban bevonja őket a közéletbe. Adjunk társadalmi rangot az itt élő művészeinknek, mint ahogy van erre példa a fővárosban.

Színház és a közönség találkozása így lesz még tartalmasabb és élményszerűbb. Azon túl hogy a színész igazi hazája a színpad, s a jó szerepek teszik igazán naggyá őket.

Ilyen jó szerepeket, vonzó és érdekes feladatokat osszanak rájuk az új évadban minél gyakrabban. Hogy még több elismerő vélemény hangozhasson el a darabok szünetében, s a színházi előadások után városokban és falvakban szerte a megyében.

í\ TÖTH PÁL,

1 f