Petőfi Népe, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-23 / 146. szám

T«S?Suha Andor:

gélén jó anyám felrakott a vonatra, utána felszállt ő maga is és elkísért egészen Vámosgyörkig. Ott a Ili. osztályú váróterem hűsében vártunk egy órácskát, azután befutott nagy sistergéssel, füstfelhővel, zakatolással a miskolci gyors. Remegett, dübörgőit minden, remegett az én szívem is. Anyám goyrsan felrakott rá, utánam nyomta a hatalmasnak tűnő picinyke bőröndömet. ö előzőleg megcsókolt és már kereste is szegény a vonatját visszafelé Gyöngyösre.

Első önálló utam volt a nagyvilágba. A bőrönd mellettem, jegyem a zsebkendőbe kötve, egy másik tiszta zsebkendőben három alma. A vonat robog, száguld és száguldanak a távírópóznák, a fák, engem pedig szép izgalom dideregtet.

Ügy volt, hogy Pesten a Keletiben várnak a rokonaim. Senki sem várt, de lehet, eltévesztettük egymást. Hosszú ácsorgás után kimentem az utcára, szakadt az eső. Egy újságárus bódénál megálltam, az árus néni rámszólt: *

— Állj beljebb, hiszen bőrig ázott

Ott maradtam nála, kicsi fedele alatt, késő estig. Akkor a néni ismét megszólalt:

— Most már zárom a bótot, fiami

Megkérdeztem tőle, hogy a Klotild utca merre van.

— Ott megy a 46-os, arra szállj, az elvisz a Nyugatiig!

Felszálltam a villamosra, felváltottam egyetlen árva ezüst pengőmet, mely az egész nyári zsebpénzem volt. A Nyugatinál a kalauz letessékelt. Nem voltam fáradt, csak álmos, de mentem. Az eső nem zavart, csupán csak az, hogy cipőben vagyok. Otthon ilyenkor — igaz, nappal — mezítláb szaladgáltunk a térdig érő meleg esővízben.

'T'ilán egy óra is eltelt, amikor a vízhez érkeztem.

■* Rámerészkedtem a hatalmas hídra, leraktam a bőröndömet, a korlátra támaszkodtam.

„Kicsi” — gondoltam. Vagy talán nem is gondoltam, csupán éreztem. És nagyon fájt. Otthon nagyobbnak képzeltem, szélesebbnek, vadabbnak, hömpölygőbbnek. És most itt folyik alattam csendben, szelíden és köny- nyedén átlátok a másik partra. „Ez volna a Duna?” Bámultam a vizet, csurgóit a könnyem és nem is lát* tam, hogy egy rendőr mellém állt, csak arra ocsúdtam:

— No, fiam, mit bámulsz? Hol laksz? Honnét jöttél?

— Gyöngyösön... Gyöngyösről... —■ dadogtam —, a Klotild utcába megyek N.-ékhez.

Elvezetett egy darabon és megmutatta az utat.

— Innét nem messzi már, ha ott jobbra fordulsz, megtalálod.

A rokonék azt mondták, hogy éjfél is elmúlt, amikor csengettem a kapun. A rokonom volt a házmester, amikor kijött és meglátott, megijedt, gyorsan felkapott, becipelt. Az ágyba dugtak. Még félálomban hallottam, hogy rajtam morfondíroznak. Másnap mindenki mosolygott és ígérgették, hogy vasárnap kimegyünk az Angol-parkba, de a Dunát azt már holnap is megnézhetjük, mert az nem kerül pénzbe.

— Nekem nem kell a Duna! Már láttam tegnap éjszaka, nem sokkal nagyobb mint nálunk otthon a Mérges-patak. — A hangom igen durcás lehetett, mert mindenki csodálkozva, megütközve nézett rám.

„Nézz csak, a kis vidéki fickót, miből lesz a cserebogár!” — mondták nekem a szemek, de nem törődtem a tekintetekkel és nem is voltam hajlandó belőlük olvasni tovább, végtére engem becsaptak. Becsaptak a felnőttek, becsaptak a tanárok, becsapott a földrajzkönyvem. A Duna... Igenis a Dunát egészen másnak, hatalmasabbnak, félelmetesebbnek hittem.

pánikba estem — először magamért. Bár a viz hüs volt, a felismerésre elpirultam.

„Mekkora marha vagyok ... De hát az ember első gondolata mindig az önvédelem. Különben is ott voltunk százan és csak én ugrottam be. És csak őérette ugrottam be— okoskodtam, s amikor idáig jutottam, ismét féltem a víztől. A Hold fényében tisztán láttam, hogy mind a két parttól egyforma távolságra vagyok. Szívemet ismét a pánik szorította. Féltem, so- hasem jutok vissza a partra, itt végezem a hullámok között. Félelmemben ittam is egy vödörnyi vizet, köhögtem, fuldokoltam. Azután az eszem rákényszerített, hogy a hátamra feküdjek. Kisvártatva megnyugodtam, és kiúsztam. Ott lihegtem ismét mellette. Sírt szegény és remegett, fürdőtrikómat kicsavarta, s rátette a még meleg kövekre, száradni. A magáét is levetette, azzal dörzsölte szárazra didergő testemet, összebújtunk, melegítettük egymást.

Éjfél jóval elmúlt, amikor visszaérkeztünk Leányfaluba. Az ebédlő asztalán két tányér volt, rajta hideg vacsora. A többiek önzőén aludtak már, tán, hogy biztosra vették megmenekülésünket.

Ettünk valamit, Magda megcsókolt.

— Köszönöm, köszönöm neked — mondta leheletfinom halkan és bement a lányok hálótermébe.

Testem-lelkem fáradt volt, agyam helyén űr. Bevonszoltam magam az ágyra. A fáradtságtól teljesen el- ernyedtem, lebegtem a semmiben, úgy éreztem — a vízben.

„Lám, milyen fordított az élet. Valaha csalódtam, később semmibe vettem a Dunát és tulajdonképpen a lány ennek köszönheti életét. Mert tán, ha ismerem a vizet, sohase ugrok utána... És aljas vagyok, a nyomorúság vámszedője...” — tértek vissza a gondolataim.

T^agynehezen elaludtam. Másnap, amikor felébred- 1 ’ tem, Magda már mindenkinek mindent elmondhatott, mert engem hangosan és szótlanul is, de mindenki ünnepelt. Magda szerelmes volt és én már nem is tudom, hogy mit éreztem akkor.

*

gondolom, némi víz lefolyhatott a Dunán, mire 24 éves lettem. Akkor hajóval mentünk Pestről Leányfalura. Fenséges élvezet nyáron, kora hajnalban a hús vízen utazni. Ettünk, ittunk, danáztunk, udvaroltunk a lányoknak. Ilyenkor mindig akadnak lányok, akadt tangóharmonika, de még jótorkú ember is. Aztán, hogy megérkeztünk és már jó szögben érték hátunkat a Nap sugarai, bejártunk a hús vízbe megmártani magunkat.

Magda nem tudott úszni, és elvitte a víz. Minek elmondanom, hogyan húztam ki? Annyian leírtak, elmondtak már hasonló eseteket.

Utána mentem, utolértem és csak vitt, vitt bennünket a víz. A lány görcsösen kapaszkodott a hajamba, a torkomba. Szívemet pánik szorította, még inkább, mikor láttam, hogy nemcsak lefelé, de a víz közepe felé is sodródunk. Többször hallottam, hogy a fuldoklókat fejbe kell verni, ha elájulnak, könnyebb velük bánni. De én nem tudtam megtenni. Magda szép fekete lány volt, igaz, teljes önkívületi állapotban, őrületre torzult arccal, eszelős szemekkel, de lány és így is sajnáltam őt. Suttogtam hát a fülébe, hogy „ne félj, ne félj". Később, lehet, hogy hangom hatására, lehet, hogy csak magától, de érezhetően megnyugodott. Már nem fojtogatott és nem rúgkapált. Nagynehezen kievic- kéltünk, partot értünk, lihegve ültünk a köveken. A lány haja csapzott volt, ajka lila, bőre zöld, fürdődressze szakadozott és szép lányos mellén teljesen félrecsúszott. Haját kezemmel hátrafésültem. Dresszét féltőn visszaigazította a helyére.

Amikor Magda lelke nagynehezen visszatért a túlvilágról, fekete szemében a hála és a szerelem parázslóit. A Nap melegítőén szárított bennünket, vérünk'ritmusa visszatért. A lány kezemet simogatta, fejét ölembe hajtotta.

ésöbb, amikor felültünk, már a Hold is mezítelenül úszott a sötétkék égen, a csillagok, szerelmünk egyedüli tanúi is megértőén hunyorogtak.

— Bemegyek, úszom egyet — mondtam, s megérez- tem, hogy Magda fél. Ebből tudtam, hogy én viszont férfi vagyok és bátor.

— Ne... Ne kísértsd az istent — kérlelt, de már bent úsztam, s akkor hirtelen eszembe jutott a régi kép, a csalódás a Dunában. Eszembe jutottak a köny- nye’im, aztán váratlanul délutáni harcunk a démonokkal, a szirénekkel. Először Magdáért, aztán, amikot

Goór Imre: Bánat

Salvatore Quasimodo

Alkotóereje teljében, váratlanul, egy költészeti díjkiosztó Ünnepségen ragadta el a halál a múlt pénteken, Nápolyban; 67 éves korában.

Salvatore Quasimodo már fiatalon jelentős költővé érett,

új irányzatot teremtett, számos követője volt, költészete azonban a fasizmussal szembeni nemzeti ellenállás idején teljesedett ki. Műveiben a humanitás, az emberi méltóság, az egyéniség védelmében szállt síkra. Korunk nagy társadalmi kérdései foglalkoztatták és felemelte szavát, az új háború ellen. 1959-ben kapta meg a Nobel-díjat.

Itt közölt versével emlékének áldozunk.

Szeptemberi éjszaka

„Timor mortis conturbat me?",

Idegen éjszakában dob mély öble dobban a vérrögökre. Hollók zuhannak a hóba, hangtalan ólom találta őket el. És testem hirtelen sugáregyenes narancsfára hág fel a Jóni-tenger fölött. Hát, végül, itt vagy, nemcsak egy jel sürget, mikor a szellem leteszi a fegyvert. Veled kell figyelnem a végső gondolatokra, melyek fölöttem függnek gát boltív alatt.

Hol ez a hely, ó föld alatti árnyak?

A halál egyenlő önmagával: ajtó nyílik, valaki énekel a képernyőn, ágyak közt, bódulat sátra alatt. S az értelemben párbeszéd kezdődik a túlvilággal, csigavonalban szótagok csavarodnak, békével beborítnak — árnyékban a kanyar, egy igen vagy egy talán, ennyi szakad fel.

Nem tartozom gyónással a földnek, még neked sem halál, ha tárt ajtódon át az élet képernyőjéből kiléptem.

Képes Géza fordítása

Dr. Sólymos Edével

A tudósokat általában olyannak képzelik az emberek, amilyen ma már alig létezik: vékony, fehér kezek, csillogó szemüveg, vállig érő haj és ami elmaradhatatlan tartozéka ennek a portrénak: a jegyzetekkel megpakolt íróasztal. Mondom, ma már alig van ilyen tudós. Nem ilyen dr. Sólymos Ede kandidátus, a Bajai Tiirr István Múzeum igazgatója sem.

Erős, barna keze van, szemüveget csak ritkán visel és jóízűen nevet egy-egy tréfán, komikus helyzeten. Sokan ismerik, s aki ismeri, szereti is a közvetlen, barátkozó természetű embert.

Szobája modem bútorokkal van berendezve. Olvasólámpájának állványa halat mintáz: egy kövér ponty.

— Hogyan lett múzeoló- gus?

— Teljesen véletlen. Tengerész akartam lenni. Ez nemcsak olyan gyerekes romantika volt, hiszen mindent elintéztem már, vártam a behívót a hajóra, de közbejött a háború. Aztán egyetemre jelentkeztem — mondja, s magg is jóízűt derül a váratlan fordulaton. Így került a fedélzet helyett az Eötvös Lóránd Tudományegyetem néprajz szalmára. Miért éppen a néprajzot választotta2.

— Kalocsán érettségiztem 1944-ben. Előtte évekig az iskola népi tánccsoportjában „dolgoztam” s itt szerettem meg a népművészetet. Amikor szakosították az egyetemi oktatást, felvettem a múzeológus szakot is. Foglalkoztam ősrégészettel, s még el sem végeztem az egyetemet, ide, a bajai múzeumhoz neveztek ki. Előbb munkatárs voltam, majd 1950-ben rámbízták az igazgatói feladatokat is.

Dr. Sólymos Edét különösen érdekli a halászat. Szakdolgozatát is erről a témáról írta: a Velencei-tó halászata. Ma már szakembernek, tekintélynek számít ebben, különösen azóta, hogy megjelent vaskos könyve: A dunai halászat. Tíz évig gyűjtötte hozzá az anyagot. 1950-ben ugyanis megbízást kapott a Bajától Mohácsig terjedő folyószakasz halászatának megírásához.

— Fogalmam sem volt, mi lesz ebből. Aztán úgy belemerültem, olyan szenvedéllyel csináltam, hogy egy 600 oldalas kéziratot állítottam össze. Ez volt a kandidátusi értekezésem is. Közben persze bejártam a Dunát, beszélgettemt a halászokkal, ismerkedtem módszereikkel, a szokásokkal. Rendkívül érdekes megfigyeléseket sikerült összeszednem. Adódtak persze mulatságos kalandjaim is. A Duna felső szakaszán egy kis faluban halászokkal beszélgettem, kérdezgettem őket. Egyszercsak azt vettem észre, hogy nem én faggatom őket, hanem engem szorítottak sarokba... — meséli a múzeumigazgató és kacag a történeten. Aztán arról beszélgetünk, hogy hányféle halászlét ismer. Szerinte annyi van, ahány halász. Néhány hónappal ezelőtt a rádióban legalább húszat elsorolt, ismertetve mindegyiknek a sajátosságát.

— Tudom, hogy nemcsak a halászat, a vízi emberek életmódja érdekli. Mivel foglalkozik még?

■— Körülbelül 250 munkám jelent meg. Többnyire tudományos cikkek ezek, de van közöttük egyéb jellegű is. A Múzeumi Évkönyvben, 1957-ben jelent meg például a Jelky András a hiteles adatok tükrében című munkám, majd Székesfehérváron a Velencei halászat, Gyulán a Körösi halászat című tanulmányom. Tavaly a bajai erdővágókról és a bajaszentistváni téglásokról írtam. Legutóbb Teles Edéről, a szobrászról írtam rövid ismertetőt.

Itt kerül szóba a Teles-hagyaték problémája. A nagy szobrász öccse ma is él Budapesten. Felajánlotta a bajai múzeumnak, hogy átadja a hagyatékot, ha állandó kiállítást tudnak belőle nyitni. Erre sajnos nincs lehetőség — nincs terem. Ugyanez a helyzet a Nagy István- kiállítással is. Baján nagyon sok Nagy István kép található, de — ha lenne helyisége a múzeumnak — a Nemzeti Galériától is kapnának festményeket. Régóta gond a múzeum épületében elhelyezett intézmények kérdése. Nem lehetne felszabadítani a jelenleg irodáknak használt szobákat? Ha sikerülne megoldani, a bajai lenne a megye leggazdagabb múzeuma. Azt hiszem megérné.

Végül a szokásos 7„zárókérdést” teszem fel dr. Sólymos Edének: — Mit olvasunk tőle legközelebb? — mosolyog és óvatosan válaszol: — Türr István életrajzán dolgozom. Meggyőződésem, tapasztalatom, hogy nem nagyon sokat tudnak róla.

— Sajnálja-e, hogy nem lett tengerész?

— Most már nem. Itt is van elég felfedezni való, c. tudománynak is vannak még „lakatlan szigetei”.

GÁL SÁNDOR