Petőfi Népe, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-23 / 146. szám
A festő városa Bozsó János tárlatáról Nem hiszem, hogy a Bozsó János kecskeméti kiállításáról írt élménybeszámolónak a kritika lenne a leg- kifejezeőbb műfaja. Még csak nern is a festmények pontos megjelenítése. Tulaj dánképpen sétálni kellene az írást irányító gondolatoknak az 53 olajkép között, felszabadult. lelkes figyelemmel, fogékonyan a bőven sugárzó érzelmekre, készen az egyszerű, de gátlástalan örömre. Azaz, pontosan úgy, ahogy a festő bekóboról- hatta a helyszíneket, nagy kedvét lelve mindegyikben. A képzőművészeti kiállítások átlagánál sokkal zártabb u tematika — Kecskemét és közvetlen környéke — mégsem könnyű az összefog’talás. Annyira összetett, nem ritkán egészen anakronisztikus a város társadalmi problémarendszere, hogy — bér Bozsó János ennek csak igen közvetlen megnyilvánulásait ábrázolja (meg- murkált tájat, utcarészleteket) —, még egységes szem, lélet és formatár birtokában is, meglehetősen különböző műalkotásokat eredményezhet. A főként népművészeti kincsekkel zsúfolt műtermét és kedvesen garabonciásnak látott személyét magasztaló, nagyon vegyes értékű képtes riportokból nem hiányozhat Bozsó János neve mellől, hogy „az aranyho-» mok festője”. A szakmán belüli írások pedig különös előszeretettel emlegetik, hogy ilyen-amolyan rokonságban van Tornyaival, Kosztéval, Rudnayval, Holló Lászlóval és a többi alföldi festővel. Történetesen mindkét állítás igaz és nagyon szorosan összefügg. Bevallottan az alföldiekhez tartozik Eszközeiket — Budai Timót szerencsés megfogalmazásával élve — „némi eklektikus szabadossággal” olvasztja ösz- sze X maga egyéni reflexeivel. Ugyanis azt, hogy az aranyhomok festője, elsősorban eredetisége értelmezőjeként kell felfognunk. A magától értetődően felismerhető és már legrégebben jellegzetes Bozsó-képek azok a napfénytől csörgő vásznak, amelyeken mindent az egyszerű szépség és a könnyű kezű, lendületes ecsetjárás élvezete tölt be. Erős, de nagyon meleg fény-árnyék-küzdelmek, ötletszerű, de ragyogó ötletekre épülő elrendezés jellemzi ezeket a mostani tárlaton is nagy számban jelenlevő képeket. Talán a Katona József utca 1., a Bánó házbeli pincelejárat és az önvallomásnak is felfogható, szinte elektromos árammal átjárt Klapka utcai ház udvara a legsikerültebb közülük. Bozsó azonban nemcsak a teljes tüzű nyári nap piktora — éppen ez a tárlat egyik nagy meglepetése — hanem a tájé is. Nemcsak a városszélé és a tanyáé, hanem a belvárosé is. (Természetesen nem valami Váci utca környéki értelemben. A mi egyre modernebb, de mezővárosi múltját szerencsére nem feledtető városbelsőnkre gondolok.) Szürkés-liláskék és különböző sötétségű okkersárga tónus burkolja furcsa mélázó, de tiszta hangulatba ezeket a téli városképeket. Városháza, Üjkollé-i gium, Aranyhomok Szálló, Szentháromság-szobor és a templomok, több nézőpontból, több megfogalmazásban is. Középületfestés? Dehogy. A környezetének minden jelenségét szívébe záró ember csöndes vallomása. Éppúgy — illetve majdnem annyira — részei életének; éppúgy az ember és a teremtő munka nemes áttételű dicséretére késztetik, mint a Máriahegyi szőlő, vagy a Borbási tanya, vagy a Szarkási kúria. (Meg kell azonban jegyezni, hogy a nagyobb távlatok és az architektúra visszaadása többször nagyobb rajz- beli gondosságot kívánna, fegyelmezettebb kompozíciót Több' mindenben közeli festő-rokona, a minden alföldinél indulatosabb Kohán György, véletlenül sem pontatlan, sohasem enged az expresszivitását szabályzó szigorból.) A legtökéletesebbnek azokat a Bozsó-képeket érzem; amelyeken érzelmei olyan erősen uralkodnak, noha finom mértékkel, hogy legnyilvánvalóbb előnyei — briliáns ecsetkezelése és ösztönös színérzéke — átjárják a festmény összes többi elemét is. Ezek — csupán röviden kommentálva a címeket: — A lüktető hullámzású kisméretű Cigánysor, a markáns, mégis lágy borúval átitatott Alföld, az elhagyott présházzal, kivénhedt fekete fákkal panaszos öreg szőlő, a narancssárga fénycsíkjaival egészen bravúros Késő délután a Klapka utcában, a tárgyával különösen költői összhangban álló, őszi levélszínű Régi ispotály, végül pedig a romantikus, de kisé még talán Csontváry Athéni sétakocsizásával is rímelő hangulatú, holdfényes kép a Bánó-házróL A Katona József Múzeum lehetőségeihez képest ki-: tűnő a tárlat rendezése, de kár, hogy nem készítettek katalógust. Nagyon örvendetes viszont, hogy ez már a második önálló kiállítás az idén. Reméljük, jövőre sem marad abba a sor, mert nagyon fontosak ugyan az áttekintést nyújtó csoportkiállítások, de igazi képződ művészeti élményt elsősorban az egyéni tárlat ad. — S6. * A strip-tease és az impresszionizmus J.-E. Vidals Jelentés Kínáról ROBOG az autó a körúton. A kereszteződésben a lámpa pirosra vált. A forgalom megáll. Micsoda képtelenség ez! Hiszen a vörös a forradalom színe! Ne a megállás, hanem ellenkezőleg, az előrehaladás jele legyen!... Íme, ilyen gyermeteg és nevetséges követelésekig jutottak el a kínai vörösgárdisták abban a példátlan és számunkra valójában mindmáig felfoghatatlan mozgalomban, amelyet hivatalosan alig két éve, 1966 nyarán hirdetett meg Mao Ce-tung csoportja. Hogyan jutott el idáig a Kínai Kommunista Párt jelenlegi vezetősége? Mi köze mindannak a kultúrához, ami az utóbbi két esztendőben ebben a hatalmas országban lezajlott?... Erről szól Jean-Emile Vidal francia szerző könyve, amely az eredetiben a drámai Hová tart Kína? — címet viseli. A könyv tavaly jelent meg Franciaországban és a Kossuth Kiadó dicséretes gyorsasággal, néhány hónap múlva nálunk is megjelentette. Garody nemrégiben megjelent művével együtt ez a két könyv hozzásegíti a magyar olvasót, hogy amennyire lehetséges, tisztábban lássa a kínai politika mai bonyolult és ellentmondásos folyamatait. Szabad legyen itt néhány részletet idézni. Nem csak azért, hogy megmutassuk Vidal művének legérdekesebb fejezeteit, hanem azért, hogy a lehetőségek adta szűk keretek között is segítsünk az olvasónak tájékozódni. „... Ha a szubjektivizmus és a szebtásság ellen harcolva nem számolunk le egyúttal a sablonoKkal is, a szubjektivizmus és a szektásság menedékre találhat bennük... A méreg átterjedhet az egész pártra és fékezheti a forradalmat. E méreg elterjedése pusztulásba döntheti az országot és a népet... Előfordul, hogy a sablonok hirdetői nemcsak vég nélkül fecsegnek, hanem ugyanakkor szigorú képet is vágnak, hogy megfélemlítsék az embereket. Ez veszedelmes méreg. A megfélemlítésnek ez a módszere senkivel szemben sem célravezető, ugyanis az ilyen taktika az ellenséggel szemben teljesen hatástalan, elvtársainkkal szemben pedig csak káros ...” Az a kínai forradalmár, aki ezeket leírta, akinek szavai elítélik mindazt, amit ma Kínában írnak és mondanak, s akinek szavait a vörösgárdisták késedelem nélkül revizionistának minősítenék — Mao Ce- tung volt. 1942-ben mondta ezeket a szavakat — írja VIdal — a vezető káderek egyik gyűlésén. Mao Ce-tung ma vezetője, motorja, ihletője annak a szellemnek, és mozgalomnak, amely a könyvek milVáci Mihály: MERRE VANNAK Ki nem talál ellenfelére, az szánalmasabb, mint akit a szerelem nem vett ölére, s erős barát nem bátorít. Ki nem lel ellenséget, annak sorsában nincs égtáj, irány, nem tudja végül — merre vannak társai, — haza sem talál. Annak lelke fonnyadt vitorla, szárny, — s nem lel emelő szelet, lapos tájakon megy botolva, s nem sújtja égbe meredek. Nem tudja az, kitől forduljon, és ki felé fordítsa arcát. Hogy valakit szeretni tudjon, jj a szívet haragok szoktatják. lióit hordta a zúzdába. Voltak köztük régi és mai kínai művek, modern és klasszikus külföldiek fordításai. A megsemmisített könyvek helyébe a Mao Cetünk írásait tartalmazó brosúrák özöne került. De ezek a brosúrák nem Mao Ce-tung összes művei. A híres vörös könyvecske csupán idézetek gyűjteménye, amelyet minden kínainak meg kell szereznie és nleg kell tanulnia, ha nem akarja, hogy ellenforradalmárnak tekintsék, összefüggésükből kiszakított mondatokat tartalmaz, amelyeket úgy állítottak össze, hogy a kívánt szükségleteket kielégítsék. MÁR RÉGÖTA előkészítették a terepet, hogy a nemzeti és egyetemes kultúrával szembeni nihilizmus megszülethessen és megnyilvánulhasson. Ama hosszú viták során, amelyeket 1960-ban és 1961-ben rendeztek az egyetemeken és a középiskolákban, a humanizmust burzsoá fogalomként könyvelték el. Aminthogy burzsoá és revizionista lett Balzac, Tolsztoj, Beethoven, Liszt, Mozart, Bartók, Shakespeare. Részletezés helyett álljanak itt Csiang Csing asszonynál, Mao Ce-tung feleségének, az egykori színésznőnek, a művészet és irodalom ma fennen ünnepelt tekintélyének szavai: „A kapitalizmus megért már néhány száz évet és mégis csak igen korlátozott számban rendelkezik klasszikusokkal. Némely művét úgynevezett klasz- szikus műnek minősítették ugyan, de ezek sivárak és élettelenek, nem vonzzanak többé és emiatt teljesen dekadensek. Vannak más olyan művek, amelyek szinte elárasztják a népet, megmérgezik és megbénítják a tömegeket. Ilyen műveket hoz létre a twist, a dzsessz, a strip-tease, az impresszinoizmus, a szimbolizmus, az absztrakcionizmus, a fauvizmus, a modernizmus stb., stb., fel sem lehet sorolni mindet.” Micsoda zűrzavar! Shakespeare és a vetkőző lányok! Mindkettő ma burzsoá művészet Kínában. Emlékszem — írja Vidal — egy filmre Sangháj felszabadításáról. Premier plánban nyílegyenes lövészárkot láttunk, amelyben a felszabadító hadsereg patyolattiszta katonái kápráztatóan mosolyogtak a nézőkre, miközben nem messze tőlük robbangattak a bombák. A katonák és a robbanás füstje között szintén nyílegyenes vonalba ültetett sokszínű virágok pompáztak a napfényben. Tökéletes kifejezése volt ez „a realizmus és a forradalmi romantika egyesítésének”, amely ma mint „esztétikai elem” uralkodik. Lényege a vulgarizálás, meg az a kötelező séma, hogy az eleve bukásra ítélt ellenséggel valamiféle forradalmi felsőbbrendű ember áll szemben. A cikkek és könyvek százait Szentelték Lei Feng- nek, „a Mao Ce-tung-korszak ifjú emberének”, aki nem is ember többé, hanem mint maga írta, „Mao Ce-tung egy kis csavarja a forradalom gépezetében”. Kínában ma ezt szavalják: „Te azelőtt mezítláb jártál, azután vászonpapucsba bújtál, majd gumicipőbe; most már cipőben szeretnél parádézni, s holnap talán bőrcsizmában. Hát hová jutunk így?” EZEK CSAK kiragadott példák. Vidal okos könyvében csupán illusztrál velük, de mindvégig nagyon felelősségteljesen gondolkozik. Ezt mutatják könyvének utolsó mondatai: Kína barátainak fáj látni ma, hogy primitív és veszélyes koncepciók hogyan fojtják el e bátor és okos nép szellemét. Fájón kérdezik maguktól, milyen zátonyok felé vezeti a „nagy kormányos" a kínai forradalmat, s hogy Kína zászlaja nem épp most „változtatja-e meg a színét”. A kínai nép meg fogja találni az erőt e súlyos válság leküzdésére. De mikor? Milyen megpróbáltatásokon fog addig keresztülmenni, milyen károkat szenved a nemzetközi forradalmi mozgalom? M. L. .TSMtiti&izsiestt ■üatessw mmnuazKÁzsi Bozsó János: Vázlat a Jókai utcáról.