Petőfi Népe, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-02 / 128. szám
Szilvást Lajos: Afelarcm EMRW A férfi, aki szemben ült velem a vasúti kocsi fül- kéjében, kellemetlen volt. Bőrét arcának jobb felén, homloka teljétől a nyakáig, s gondolom, azon túl is, ahol már az ing takarta — forradások torzították el. Mintha leforrázták volna, s a forrázás okozta sebeken a többszöri plasztikai műtét se volt képes segíteni. Nem akartam megismerkedni vele, s annak is örültem, hogy csak a legritkábban pillant rám, és eltorzult jobb arcát nem mutatja. Hogy mégis megismerkedtünk, annak a kalauz volt az oka. Kérte a jegyeket, s megkérdezte, hová utazom. Megmondtam a falu nevét, ahová tartottam — a község bányászairól akartam riportot írni — s ekkor észrevettem, hogy a falunév hallatára útitársam is felfigyel. — Jobban tette volna — szólalt meg rekedtes hangon —, ha a gyorssal utazik... Valahogy így elegyedtünk beszédbe. Megtudtam tőle, hogy ugyanabba a faluba tart, ahová én megyek. Ott is lakik, ö az igazgató az általános iskolában... * A faluban — amikor az emberekkel beszélgettem — egyszer önkéntelenül szóvá tettem, hogy együtt utaztam a vonaton az iskolájuk igazgatójával. S akkor hallottam a történetet... A dolog úgy kezdődött, hogy a falu öreg iskolája 1941-ben már nagyon rozoga állapotban volt. Űj iskola kellett volna, de nem volt rá pénz. A falu emberei akarták az új iskolát, s amikor látták, hogy senki jnás nem segíthet szükségükön, csak ők maguk, az elöljáróság úgy cselekedett, ahogy cselekedhetett. Ami kevés pénzt az adóból félre tudtak rakni az iskolaépítésre, „forgatni” kezdték. A bíró értett az üzleteléshez s ha már — tőke híján — a maga javára nem űzhette, az elöljárók jóváhagyásával tette a falu javára. Aztán fát vásároltak az erdőn, felvágták, beszállították a városba. Amit nyertek rajta, kölcsönadtk a kocsmáros- nak, aki új vendéglőt akart építeni, s mi tagadás — jó kamatot kértek. így gyarapodott lassacskán az összeg. Idővel összejött az épületfa, az alapozáshoz a kő, a malterhez a homok... De teltek az évek. s 1943-ra még mindig csak az alapozási munkálatokkal készültek el. Pedig a tanító maga is együtt dolgozott — cipekedett, kubikolt, döngölt — a többi önkéntessel. Akarták az iskolát, s legerősebben maga a tanító akarta: nem saját magának — a gyerekeknek, akik egymás hegyén- hátán szorongtak a nyirkos, vén iskola két szűk helyiségében. . Az öreg iskolaházban lakott a feleségével, S az új iskola az öreg ház mellett épült. És egyre keservesebben épült, mert a faluban hónapról hónapra fogyott a férfiember. Vitték őket a frontra, katonának, s odahaza jobbára csak az öregek maradtak. 1943-at írtak akkor. S okan elvesztették már a türelmüket, de a tanító nem. Azt mondogatta az embereknek: húsz éve 'düledezik már az öreg iskola, hát ennyi idő után már igazán nem számít, hogy egy évvel korábban, vagy későbben épülnek fel a falak, s kerül tető a házra. És bar csigalassúsággal, mégis felnőttek a kőből, téglából rakott falak. Ekkor vitték el a frontra a falu ácsát. Acs nélkül pedig... Hiszen, ha pénzük lett volna! De nem volt már egy pengőjük se arra, hogy ácsot fogadjanak a városból, vagy máshonnan a környékről. Ettől fogva az emberek nem törődtek a felhúzott falakkal amelyekben vakon ásítoztak az ablakok és az ajtók nyílásai. Ott járt el a falu naponta^— a mezőre menet, meg a munkából jövet — a leendő iskola előtt, de mindenki csak bosszúsággal tudott ránézni a félbemaradt alkotmányra. ........... j ött a tél és a tanító ócska deszkákkal fedte be a falak tetejét, nehogy kárt tegyen bennük a téli fagy, az eső, a hó. S valaki ekkortájt azt mondta róla a kocsmában', hogy kezd megbolondulni. Az iskola miatt... 1944-ben, a nyár elején elkezdődtek a bombázások és a járási főszolgabíró elrendelte, minden ház udvarán légoltalmi bunkert kell ásni, ennyi és ennyi centi mélyre és ilyen meg ilyen vastag földréteggel a tete- ién Az emberek megásták a bunkereket, de továbbra is az udvaron állva bámulták, hogy szállnak nagy kötelékekben észak felé az ezüstfehér repülőgépek százai, kondenzcsíkot húzva maguk után. 1^ ésöbb — ekkor már a Kárpátokban folytak á „ harcok ■— katonaság is került a faluba, messziről való katonák, s köztük egy, akinek civilben ács volt a mestersége. A tanító kapva-kapott ezen az alkalmon. Ma már senki se emlékszik rá, hogyan ütötték nyélbe az üzletet, annyi mindenesetre tény, hogy egyik nap az ács féltucat másik katonával nekiesett a kopasz falak mentén felhalmozott épületfának. A szekercék gerendákat faragtak a fatörzsekből, a gerendákat erős kezek emelték a magasba, s alig másfél hónap múltán kész volt a tetőszerkezet. Már hozzáfogtak ahhoz is, hogy felszereljék a léceket, amelyre majd a cserepeket rakják, de ekkor egyik napról a másikra elvezényelték a faluból a katonákat... Télre a tanító összekunyerált tucatnyi ponyvát a gazdáktól, s ezekkel takarta be a tetőszerkezetet, nehogy megrongálja a gerendákat, léceket a téli csapadék. Elkeseredett, hogy most már talán sohase készül el az épület. De aztán tovább reménykedett. Hiszen csak mihamarabb lenne vége a háborúnak! Hazajönnének a legények, a falubeli férfiak... Egyszerre meglódult a front s nem telt el több “ idő két hétnél, már a szomszéd falut verette a tüzérség. A visszavonuló fasiszták a tanító falujában akarták megvetni a lábukat. De ehhez már nem volt erejük. Három maradék páncéltörő ágyújukat egy vörös csillagos repülőgép lőtte ki, még a határban, s ők kézi fegyverekkel szorultak be a falu házai közé. A tanító prepa kora óta nem beszélt németül, s ekkor is csak annyit értett meg a vezénylő fasiszta hadnagy ordításából, hogy valamit fel kell gyújtani. Utána látta, hogy a szürkészöld egyenruhás katonák ágakra csavart kóccsutakokat mártanak meg egy hordóban, meggyújtják a csóvát és odatartják a legközelebbi ház eresze alá. Az egyik fasiszta az iskola felé futott, s kezében füstölve lángolt a gyújtó csóva ... A tanító eddig a feleségével együtt, a bunkerban volt. De most... A felesége sikított, ő azonban nem törődött vele. És nem törődött azzal sem, hogy néhány száz méterrel odébb már közelharc folyik a fasiszták és az előrenyomuló szovjet zászlóalj között, s a falu házai előtt puskagolyók és géppisztolylövedékek röpködnek ijesztő sivítással. ö csak annyit látott, hogy a fasiszta a fel sem épült iskola felé fut, odaér, s a csontvázként sárgálló tetőszerkezet sarkához tartja a csóvát. A gerenda száraz maradt a télen, s amikor elérte a láng, egyszerre végigfutott rajta a tűz, s belekapott a cserepező lécekbe is. A fasiszta már tovább rohant. Valahol az utca közepén érte egy golyó. Elejtette a csóvát és maga is rábukott. De ezt csak mások látták, a tanító nem. ö ekkor nem gondolkozott, csak az izmai dolgoztak. Felemelte a létrát, amely az öreg iskolaház padlására vezetett, és odacipelte az új épülethez. Felkapaszkodott a létra fokain s más eszköz híján, a puszta kézzel pofozta, verte a lángokat. Még feljebb lépett. S mintha a kétségbeesés megsokszorozta volna erejét, egyetlen rántással letépett három égő lécet a gerendáról, lehajította a földre s még magasabbra kapaszkodott. A gerenda! Ha a gerendán nem bírja eloltani a tüzet, pár perc múlva már fecskendővel is hiába ostromolják a lángokat... De mivel, mivel oltsa?! Se egy fejsze, se egy lapát idefönt! A falu utcáján már tankok robogtak, távolabb gépfegyverek kelepeitek, s néhány verejtékes szovjet katona pillanatnyi csodálkozással nézett fel az emberre, aki a magasban az égő gerendával győzködött. Aztán tovább futottak a katonák, mert nekik rohamozniuk kellett, így szólt a parancsuk... Neki a tüzet kellett lebímia, bármi áron. Mert ha nem... esztendőket öltek bele ebbe a fel se cserepe- zett iskolába! S ekkor, egy kétségbeesett lendülettel, ráborult az égő gerendára. Átölelte, rászorította magát... Érezte, hogy a lángok belekapnak ruhájába s iszonyatos fájdalom perzselte arcát, nyakát, karját, beborította a füst, de a láng elfulladt a teste alatt. Másfél óra múlva szabad volt a falu, s még aznap délután, egy viharvert teherautó robogott az eszméletlen tanítóval a legközelebbi szovjet hadikórház felé... * A z iskola áll, Tetején már megsötétedett az egy- kor piros cserép, amit a gerendákon húzódó lécekre raktak. Délben indult vissza a vonatom. Tizenegy óra után pár perccel értem az iskola elé. A tavaszi levegő utat kért magának: nyitva volt az iskola minden ablaka, s az egyik tanteremből vékony gyerekhangok énekeltek ki. Lopva benéztem az ablakon. Az igazgató ott állt a katedrán és éppen feleltetett. Csak félszemével figyelte a gyerekeket, mert arcának jobb felét az ablak felé fordította, azzal a megszokott tartással, amit már a vonaton felfedeztem nála. Pedig — ezt a falu embereitől tudom — sem ők, sem a gyerekek nem látják, hogy forradások torzítják el az igazgató fél arcát. Polner Zoltdn: Fekete sziréna Meghitt családi béke: fiam játszik feleségem tanul erős sűrű fekete gőzölög csészémben (és szól a sziréna vijjogva sötéten felöltözünk a pince nyirkos az egész gyerekkor üvöltő sziréna a robbanások! a robbanások!) összeverődik a csésze és a kanál és mindig a legnyugodtabb órákban! ^ ----------l ä5qjö^ö3cä Kissé tartottam ettől a találkozástól, mert egyik kitűnő művészettörténészünk szerint Diószegi Balázs „zárkózott, befelé élő ember ... aki nem szeret és nem is szokott magáról beszélni”. Hogy zárkózott lenne? Nem hiszem. Tárulkozhat-e ki festő jobban, mint ha végigvezeti az érdeklődőt képei előtt, és az eredeti élményt szinte újraélve izgatott, türelmes szavakkal kalauzolja be a maga világába. Erre nincs ugyan feltétlenül szükség, mert Diószegi Balázs mondanivalója, stílusa annyira világos és egyértelmű, hogy — mint minden igazi festő esetében — elég csak a látványban elmélyedni. Mégis nagyon jó ez a rögtönzött tárlatvezetés, mert így valósággal az ujjaimban is érzem ecsetének széles, határozott mozdulatait. Meg eloszlat egy félreértést is. — Nem szoktam tiltakozni, bárhogy bírálják a képeimet, de az határozottan bosszant, hogy nem egyszer mondtak már pesszimistának a színeim miatt. Az, hogy a fekete és általában a sötét tónus olyan gyakori nálam, nem azért van, mintha örökösen gyászolnék. Ellenkezőleg. Nézzen meg egy kun községet valami nagy ünnepen. A kalapok, mellények, csizmák, fejkendők méltóságteljes feketéjét. És a ferdevágású szemeket, a lányok haját... Én is kunnak vallom magam, Kun- szentmiklőson születtem, és erre a vidékre vágyakoztam vissza azóta, hogy 1938-ban befejeztem a főiskolát Rudnay Gyula keze alatt. Csaknem két évtizedig Debrecenben, Szentendrén, Miskolcon, Újvidéken, Nyíregyházán tanítottam. Nem ború tehát a sötét tónusom, hanem a szülőföldemtől kapott indíttatás szerint én ezzel ünneplem az életet. Ezzel is... (— Meg a bizonyosságot sugárzó, egyszerű szerkesztéssel — mondogatom magamban, újra végigtekintve a képeken — meg az elmozdíthatatlan erejű alakok drámai feszültségével, meg a sötétekből nagy hévvel kilobogó kénsárga, mélyvörös, villámkék tüzekkel, és mindenek fölött az ember, a munka, a természet iránti odaadó, komoly figyelemmel. Ballagó öregasszonyok, hetyke kun legények, messzenéző pásztorok, árnyékba borult önarcképek, boglyákkal dagadozó tájak, parasztházakba, cigánysátrakba pillantó enteriőrök: mind erről beszélnek.) Diószegi Balázs 1957. óta rajztanár a kiskunhalasi Szűcs József Általános Iskolában, de hét éve már, hogy mint szakfelügyelőnek voltaképpen a megye ösz- szes általános iskolása tanítványa. Legalább ezer gyermekrajzot, batikolást, kollázst őriz, és ahogy boldogan sorra megmutatja őket, (Ugye nem sértő pozíciójára, hogy le merem írni?) szinte maga is gyermekké válik. — Állítom, hogy minden gyerek tehetséges, csak türelem, szív, lelemény kell hozzá, hogy bebizonyíthassuk. Á tehetséget nem képzőművészeti szempontból értem elsősorban, hanem mint természetes intelligenciát, a gátlásoktól, beszűküléstől még mentes fogékonyságot. Ezt kellene nekünk, pedagógusoknak, mindenképpen megőriznünk bennük, és ebben éppen a rajztanároknak sokkal fontosabb szerepe lehetne, mintsem a közhiedelem tartja. És a „zárkózott, befelé élő ember" beszel, beszél lelkesen, hosszan a tanítás öröméről. Közben párhuzamosan esztétikai, művészettörténeti kiselőadásokat, különféle rajzóratípusokat — saját gyűjtése — hallgatunk le magnetofonról. Órán, szaktanári értekezleteken, alkalmazza őket. minden kollégának kölcsönadja, aki okulni akar belőlük. Az elfásult, közönyös pedagógusokról mérhetetlen haraggal szól, de nem fogy ki a művésznek is kitűnő tanárok, például a keceli Balogh- né Boross Ilona és kecskeméti Kalmár Sándorné dicséretéből. Már örülök, hogy mégsem kérdeztem meg tőle. hogy 6, aki a 40-es évek óta állandóan szerepel rangos tárlatokon, miért nem függetlenítette magát, és nem ér- zí-e, hogy az iskola visszafogja a művész kezét. De kérdezetten is válaszol. — Ha csak festő lennék, akkor is tanítanék. Festek tehát tanítok. Szabó János
