Petőfi Népe, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-02 / 128. szám

Az olvasó népért

Dobozy Imre, az írószövetség főtitkára nyilatkozik

a társadalmi olvasómozgalomról

II>ODf\LO/i/t

Az ünnepi könyvhéttel csaknem egy Időben került

nyilvánosság elé az Írószövetség elgondolása a párt művelődési politikájával összhangban a magyar írók társadalmi mozgalmat kívánnak indítani, szervezni a jó könyvek terjedésének és fokozottabb visszhangjának elősegítésére. Erről a tervről, az „Olvasó népért” mozgalom szükségességéről és tennivalóiról kérdeztük az Írószövetség főtitkárát, Dobozy Imrét.

— Az Írószövetség legutóbbi közgyűlésén vetődött fel a gondolat — mondotta —, hogy az eddiginél közvetlenebb módon, hathatósabb eszközökkel is segíthetnénk az élő magyar irodalom és általában a rangos irodalom terjedését. Elhatároztuk: „Olvasó népért” elnevezésű társadalmi mozgalmat indítunk. Szándékunkat már most szeretnénk köztudottá tenni, hogy ősszel,

AZ ŰJ KÖZMÜVELÉSI ÉVAD INDULÁSAKOR,

késedelem nélkül munkához láthassunk. Ez a munka természetesen az elmúlt húsz év eredményeire épít.

Csupán jelzésképpen valamit ezekről is. 1938-ban a szépirodalmi művek átlag példányszáma nálunk 3300 körül volt, jelenleg 16 000-nél is magasabb. Világviszonylatban elismerést vívott ki, hogy élő költőink új köteteinek példányszáma — az átlagot véve — 4000 körül van. Klasszikusaink közül 1945 óta milliót meghaladó példányszámban jelent meg Petőfi, Arany, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móra és Móricz Zsigmond. Az irodalmi folyóiratok 10 000-ren felüli példányszáma is szellemi érdeklődésről, az irodalmi élet hatósugarának bővüléséről tanúskodik. Sokat segített a könyv megszerettetésében a két évtized alatt országos hálózattá erősödő könyvtári rendszer, amely a falvakat és az üzemeket is ellátja értékes olvasnivalóval. Mindezek alapján joggal beszéltünk kulturális foradalom- ról, nagy és növekvő eredményekről. Mégis el szeretnénk oszlatni az „olvasó nép” illúzióját, azt a tévhitet, hogy most már semmi teendőnk nincs, mindent a legnagyobb rendben tudhatunk.

— Szociológiai felmérésekre építhetünk, ezek tanulságait lehet kiindulópontnak tekintenünk. A számok pontossága nem vitathatatlan, jelentésükről, sok-sok részletről eltérhetnek a vélemények. A lényeges tendenciák azonban kétségtelenül kirajzolódnak az adatokból. Jelenleg az ország felnőtt lakosságának 25 százaléka olvas rendszeresen. (Ide értendők a nagyobb iskolás gyerekek is.) Alkalomszerűen vesz és olvas könyvet a lakosság 15—20 százaléka, a további 55—60 százaléka pedig egyáltalán nem könyvolvasó. A szellemi dolgozók többsége olvas, a parasztság többsége pedig távol marad a könyvtől, az irodalomtól. A munkások között sok a rendszeres olvasó, de még több az olyan munkás, aki időközönként sem fordít időt és pénzt könyvre.

Az egyik budapesti nagyüzem munkásságának olvasókedvét és lehetőségeit vizsgálva

EGY REPREZENTATÍV FELMÉRÉS

kimutatta, hogy 35,9 százaléka rendszeresen. 28,7 százaléka időnként olvas, 37,4 százaléka pedig nem érdeklődik és nem olvas. Sokkal kedvezőtlenebb a kép, ha a falusi lakosságot vizsgálják. Egy másik, ugyancsak nemrég készült felmérés szerint 1000 olyan falusi település van még Magyarországon, ahol — lakosonként számítva — évi 3 forintnál kevesebbet költöttek könyv- vásárlásra. Ez más szóval annyit jelent, hogy az ország 3271 községéből 1000 az olyan, ahol voltaképpen csak tankönyveket vesznek az emberek. Ezek a fehér foltok indítottak minket, írókat az újszerű és — reméljük — új lendületű társadalmi mozgalom bejelentésére.

— Két irányban is látunk tennivalókat. Először el szeretnénk juttatni a jó és legjobb irodalmat azokra a helyekre, s olyan községekbe, azokhoz az emberekhez, ahol és akik eddig kívül maradtak a betű áramlásán. De a már meghódított területen is van dolgunk; itt az ízlés formálásában, javításában lehetne újabb eredményekért vitába, akciókba bocsátkozni. Közismert ugyanis, hogy a már olvasó százezrek igénye tovább emelhető. Most az adatok — egyes rétegeknél — a romantikus-, kalandos-, lektűr-, félponyva vagy ponyva- és giccs-irodalom bizonyos túlsúlyát jelzik. Az értékes irodalom kizárólagossága még sokáig nem lehet reális

Philip M. Sherlock:

(Jamaica)

1302-ben született. Pedagógus. Előbb tanított, majd Könyvtáros, végül közoktatásügyi tisztviselő lett. Néger költő, és kitűnően ismeri a közép-amerikai néger folklórt.

Varázstánc

Éj-sötét, selyem-fehér. Gyolcs-fehér, éhen-sötét. Ródd a kört, míg messze ér. Hullj, húgom, jajongni kell, Hogy a Szellem jöjjön el, Húst és csontot vess neki, Légy alakja, teste légy,

Mig Őt rejti a sötét. Körbe-tánc, selyem-fehér, Bilincs hull, a Most tűnik, Régi bűbáj visszatér:

Afrika őserdeje,

Ázsia kíeértete.

Fordította: Bán Ervin

cél, viszont a lektűr mai túlsúlya sem tekinthető örvendetesnek és megnyugtatónak. Ezen — türelmesen, fokozatosan — változtatni intenzív munka, nagy feladat Az „Olvasó népért” mozgalom a feladatok kitűzésében és a módszerek megválasztásában abból indulhat ki, hogy a könyv iránt ma még közönyös emberek többsége nem — vagy nem elsősorban — anyagi okok miatt marad távol a szellemi fogyasztástól. Éppen ezért tartjuk szükségesnek a mozgalmi eszközök igény- bevételét. Ilyen vonatkozásban is van mire építeni A már említett könyvtárhálózat mellett a Könyvbarát Mozgalom — amelyet a Hazafias Népfront, a SZÖ- VOSZ és a Nőtanács is támogatott — sok eredményt ért el. Községi könyvtárak épültek, javult a könyvállomány, író-olvasó találkozókat, irodalmi esteket, matinékat rendeztek. Ezek a |

KEDVEZŐRE FORDULT FELTÉTELEK

teszik lehetővé, hogy most és a jövőben már a tartalmi, tehát az érték-szempontokra jobban ügyelő, szellemi igényeket érlelő mozgalmat bontakoztassunk ki. Ebben leginkább a könyvtárosok és a pedagógusok szakértelmére támaszkodhatunk.

— Az „Olvasó népért” mozgalom sokféle lehetősége közül — s hozzátenném: ezeknek minél szélesebb körű, minél nagyobb figyelmet ébresztő megvitatása lehetne a következő hónapok programja — csupán néhányat említenék. Nagy feladat jut mozgalmunkban a KISZ-nek. Szeretnénk, ha a KISZ nagyobb hatással volna az általános iskolából kikerülő, tovább nem tanuló fiatalokra.

— A cél az, hogy az olvasási kedv fellendülésében mutatkozó hatást érjen el az irodalmi ismeretterjesztés, az új könyvek és szerzőik népszerűsítése. Kívánatos, hogy a könyvkiadók és a terjesztők jobban vegyék figyelembe az egyes rétegek —

ELSŐSORBAN MEGHÓDÍTÁSRA VÄRÖ RÉTEGEK

igényeit, lehetőségeit. A falusi olvasók megnyerésére

például olcsó és nagyon nagy gonddal válogatott tö- megkiadvány-sorozatra lenne szükség. Általában pedig: egy-egy jelentős újdonság esetében összpontosítani kellene az erőket, hogy ilyen könyvek megjelenésének a premier közfigyelem ébresztő rangját adhassuk. A soksok vita és előkészületi stádiumban levő részlet helyett még egyet szeretnék hangsúlyozni — mondotta befejezésül Dobozy Imre:

— Nem akarunk kampányt csinálni. Evekre, esetleg évtizedekre hatékony módszerek kialakítását vállaljuk és érezzük dolgunknak. Szilárd alapról indulunk és javuló feltételekkel számolhatunk. Ezért kereshetjük körültekintő türelemmel a legjobb megoldásokat, annak érdekében, hogy hazánk valóban az olvasó nép országa legyen.

. (a. m

SIMONYI IMRE:

SZOMSZÉDOLÁS

És esténként majd összegyűlünk újra

Egy szül citera szól majd

az eperfás udvaron

— az egyetlen udvaron ■ __

— az egyetlen eperfa alatt

r— egyetlen citera, • It,

!Ahogy az eperfa gallya három portára

ahogy a citeraszó három határra

— szomszédolás! szomszédolás! — tizenhárom portáról hatvanhárom határból

így gyülekezünk kedveseivé

— ölelőn mint az eperfa gallya

— keményen mint a citeraszó

És meséltek majd újra kedvesek hogy így volt meg úgy volt hogy nagy hó huUott azóta bizony

jég csapkodott

farkascsordák martok Tifffj |Hy| rögeszmék

meg hogy olykor a nap t* kisütött

— egyszóval hogy így volt meg úgy veit telkeim

Mert esténként majd összegyűlünk újra — De akkor már egyetlen dallamot tudjatok

egyetlen dallamot

mely önmagára hasonlít csapóéi

egy kevésbeszédü szót

de az aztán fedje is a fogalmat

egy puszta számot

de az érvényes legyen

egy asszonyt valahol

akihez menni érdemei

és ott maradni

a hazáról azt ", *

hogy tető alá került s magunkról csak annyit hogy beléköltöztünk végró

S hírt tudjatok egy olyan nagyvilágról amely akár hófúvás idején felkerekedni volna hajlamos s bekopogtatni a messzi szomszédság a megszelídült rokonság nevében,

Ncqx&ár

Versírás és költészet

Becsey Tóth György:

Napfénymorzsák

Kanálban méz leves gyümölcs Szirom sziporkák csönd anyák Falánk a rét eresz süvölt Sikolt sikoltják csöng a nád

Kert végében Ide-oda lebben Szárnyas szoknya Melegek a fák Tűzláng támad Soha hevesebben Nem lobbant fel Galagonya-ág

Kérész hlntáz hullám hátán Eljár este faluba a szél Ringó sásról hull ám rám tán Esti árny és suba-puha éj

EGÉSZSÉGES, sőt törvényszerű jelenségnek tartom, hogy évenként több tízezer vers jelenik meg lapjainkban, a folyóiratokban a Horgászattól a Vigílián, Látóhatáron át egészen a Nagyvilág-ig. A versírás ilyen tömegeket még soha nem mozgatott meg, ilyen méretű költői verseny nem bontakozott még ki nálunk. Különösen érvényes ez a megállapítás, ha hozzátesz- szük, hogy nemcsak azok írnak, akiknek nyomtatásban is megjelennek verseik. ír az egész ország, öregek, fiatalok, férfiak, nők, vasutasok, tsz-elnökök, mérnökök, segédmunkások, nyugdíjasok és gimnazisták, pártmunkások és tanárok, traktoristák, bedolgozók, orvosok, tanácselnökök, boltosok, színészek. Szóval mindenki. Ilyen lírai dagály még nem volt, ennyi verset még soha nem küldtek szerkesztőségekbe. Úgyszólván a versek ritmusára kattog az ország szíve. Mi ennek az oka?

„Az ember mihelyt tűrhető életkörülmények közé kerül, mihelyt ráér, rögtön játszani, szórakozni akar... A művészet is egyik öröme az öntudatnak és az érzékeknek... A legtisztább gazdagság, a legveszélytelenebb mámor. A művészet a teljes ember megnyilatkozása. A költészet is az. Igaz mivoltában senkitől sem lehet tehát idegen. Alkatrésze is mindannyiunk életének...” így vall erről Szabó Lőrinc 1941-ben írott, A költészet dicsérete című cikkében. Sorai ma különösen aktuálisak. Az emberek valóban jó életkörülmények között élnek, s meg lehet-e őket róni azért, mert játszanak, mert „költősdit” játszanak, mert verseket írnak?

ERRŐL SZŐ SEM lehet. Hiszen — mennyire igaz — a versírás is a legveszélytelenebb mámor. Ezt a mámort azonban nem adják ingyen. Egy darabig ugyanis lehet veszélytelenül játszani a szavakkal, a költészet ópiumát eleinte kockázat nélkül szippantgathatjuk. Tizennyolc éves korában még mindenki ír verseket. Költő viszont abból lesz, aki nem tudja abbahagyni. És még valami kell hozzá: rá kell jönni, hogy a játék komolyra fordult, olyan szenvedéllyé vált, ami elveszi a nyugalmat, éjfélkor fölráz az ágyból, hajszol tereken, városokon át, ábrándokat ébreszt, hogy összetörje azokat stb. vagyis: „Aki dudás akar lenni pokolra kell annak menni...”

Ez a pokoljárás akkor kezdődik, amikor a rímfaragó rádöbben arra, hogy a vers nem csupán a ritmustól, az összecsengő szó tagoktól vers, sőt hogy a vers

nem azonos a költeménnyel. Amikor ráébred arra, hogy a költemény a szavak meztelen rabszolgái által a gondolat és az érzés kristálytömbjeiből verejtékkel épített piramis. Költő abból lesz, aki ezt fölismerve erőt érez magában az „építkezéshez” s azt valóban véghez is viszi, de úgy, hogy alkotásából nem a verejtékszag, hanem a nagyszerűség természetessége sugárzik.

Kevesen jutnak el eddig. Ez a „piramisépítés” rendkívül csalóka valami. Nem egyszer előfordult már, hogy a szilárdnak, páratlannak hitt költői életmű alkotójával együtt összeomlott.

TÉRJÜNK VISSZA azonban oda, amikor még nem annyira komoly a játék. Amikor önmaga, vagy közvetlen környezete szórakoztatására ír valaki verseket. A játék azonban csak látszólagos, mert mögötte megérzi az illető, megsejti a csúcsokat — ha megsejti. Aki észreveszi a meredélyeket, legtöbbször lemarad a küzdelemből. mások pedig játszanak tovább. Ezt a játékot, az ártalmatlan mámornak ezt a kergetését nem szabad összeráncolt szemöldökkel figyelni. Nem szabad legyin- teni sem rá. A mostani verstúltermelés egyfajta szellemi igény, kulturális magaslat kifejezője. Sok ember képesnek érzi magát arra, hogy verseket írjon, igényli ezt a magasabb rendű szórakozást.

Nemrégiben Baján jártam, fiatal költőkkel beszélgettem, illetve olyan fiúkkal, lányokkal, akik verseket írnak. Könnyű lett volna nagyképűen és tudálékosan kioktatni őket arról, mi a modern költészet, milyen a jó vers. Ezt azonban ők is tudják. Könnyű lett volna néhány szóval az egyszerű rímfaragók közé utasítani őket, de akkor nem lett volna igazam. Ezek a fiatal fiúk, lányok tudnak jó verseket írni, a hétköznapok látszólag szimpla vonulatában is megérzik a költészetet, de még nem „pokoljárók”, s azt, hogy közülük ki fog a jó verseken túl költeményeket írni nem lehet megjósolni.

A BAJAIAK nem egyedüliek a megyében az országban. Lírai nagyhatalom vagyunk. Tízezrek állnak a rajthoz, s hogy ki jut el a célig, az azon múlik kinek milyen a szellemi erőnléte, érzelmi és gondolati töltése és utánpótlása. A játék azonban nagyszerű. Felemelő és örvendetes, mint minden játék.

* i Gál Sándor