Petőfi Népe, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-05 / 104. szám
YFasámap már virra” datkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön felfelé, árnyékot vetnek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zördül szekér az udvaron, nem rengeti meg az avasfedelű házakat a vontató pufogása és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre. Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes cstattogás. Tisztán repültek bele a csendbe a fejszekoppanások. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a koppanásokra, hiszen olyan közönséges dolog, hogy fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karikalábú, kajlakalapú parasztember zaklatottan csavargóit a faluban. Sietve rakta egymás mellé nagy, vastagszárú csizmáit, kezét a bekecs zsebében tartotta, mintha hideg lett volna. Szembetalálkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a hosszú derekú fiatalemberrel, aki a szövetkezetben a brigádvezetője volt. A brigadéros ünneplőben feszített, mint aki lakodalomba készül. Messziről ráköszönt az öregre: , — Szép jóreggelt, Béla bátyám! Hát maga hová siet? — A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig a reggelit rég elköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalember a kezét nyújtotta. — Na hát, az a .tegnapi langyos eső sokat ért, ügye? — kérdezte a brigádvezető a gazda örömével. — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít vaalmit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppanásokat. A brigádvezetőnek is feltűnt az egyhangú, szakadatlan fejszecsattogás. — Már egy órája hallom. Nem tudja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félvállról mondta: , — Nálam, fiam, nálam i:: De tovább nem tudott beszélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a Kanász-koptatónál. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hiszen minden fának az a sorsa, hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggel teljesült be, még mindig fenségesén terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját. A fák meg szoktak borzongani, ha törzsüket a fejsze bántja —, de ez keményen tűrte az ütéseket, mintha még mindig nem vette volna észre a lábánál igyekvő ember szándékát. Alit a Kanász-kaptatón, szíve tele volt borzongással, s amíg nézte az óriási nyárfát, a kezét se merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt, hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy óránál is több ideje, hogy a törzset egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél, Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dolgozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: már nem szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos, kisebb fákra telepedtek. S oha nem volt babonás ember, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott. A nem szűnő fejszecsattoBabilon tornya körül eggyé lenni; de mikor egyik vagy másik meszet kért, akármelly harmadik se akarta azt érteni, mert mindenik jobb szeretett volna venni, mint adni. Csak vadásztól telhetett az ki, hogy Társaságot alkosson. Előállott a nagy Nimrót, s’ nyakába akasztván a vadász tarisznyát kedvességet mutatott, hogy kedvességet nyerjen. Látta az ember, hogy jobb lőni (ha szinte bakot is) mint lövettettni Társainak gyarló örök-emlékezetek’ rovássára. Igaz mondással (melly most is minden vadásznak tulajdona) magát legjobbanak hitesse el, s’ valamint akkor a még nem egészen vadász Emberi csapat neki hitt, igy nem hisz most senki a vadásznak. Erről lehet Nimrót onokáját felismerni; ez az a természet, meliyben mikor valaki önnön hibáján tépelődik is, mással még is hibátlanságot akar el hitetni.” „...Csoda e’ hát, hogy Nimrót tarisznyája többre ment Babilon tornyánál, s’ a mit a mind eggyik Pallémek lenni kívánó Ember véghez nem vihetett azt a mind eggyig terhet hordozni kívánó Vadász véghez vitte. Csupa hihetetlen igaz mondásokkal kecsegtetvén egymást, nevetni többször öszvé jöttek és - - - - készen volt a Vadászi Társaság...” A következőkben a társaság eredményeiről tájékoztat bennünket a napló. Nem minden vadászatot jegyzett fel a nótárius, hanem feltehetően mindenki számon tartotta egyéni eredményét, amit év végén összeadtak, és néhányszavas kommentár kíséretében ezt az adatot irta be Katona József: Pl.: ......1821-ikb en mintegy 60 nyul, 3 róka... 1822-ikben nem mehetvén ki vad bajai végett a társaság... Verbunk Társaság által 16 nyúl egyéb semmi... 1823-ik-ban pedig ... 63 nyul, 1 Farkas és semmi Róka, — és igy ezen években summa summarum hozzá tévén a tavalyit 67 Nyúl, 8 Róka, 1 Farkas maradtak a vadászat mezején.. Az eredmények közé van beékelve a vadásztársaság tagjainak nevét megörökítő rész. Nem sima névsor ez; hanem mindenki megkapta legjellemzőbb tulajdonságát ismertetőjelnek. N $ tünk meg néhány nevet: ......A maga lőtt Nyulját, ha már éppen Kutyáitól el n em veheti, azoknak önként oda adó Fórián György.» gások szilánkok módjára egytől-egyik beletaláltak s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt. Apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt az ő születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mértéktelenséget, mert minden valamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született. Így hát lassacskán a nyárfa a legközelebbi hozzátartozója lett, gazdája úgy ’tekintett rá, mint édes testvérére. Igazán jó testvérek maradtak mindvégig. Szép csendben megöregedtek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak. Szitás Béla nagy nyárfája volt az első, amelyik őszszel elhullajtotta a lombját. Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-halasztotta az időt, egyszer már meg is fogta a baltát, de aztán a sutba hajította. Tovább mégsem várhatott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyancsak mozdulatlan volt. Langyos szél fújdogált, ő meg levette a kalapját, hadd frissítse a levegő mozgása horpadt halántékát. Tette volna vissza a helyére a kalapot, de félúton megállt a keze. Ügy látta, hogy a nyárfa alsó ágai közelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lasssan megindult az egész roppant korona. Csendesen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyorsabban söpörték végig az eget, suhogó hang vegyült a szélbe, majd recsegés robaja futotta be a falu utcáit. Megint csend lett. És világosabb. A hatalmas tavaszi ég nagyobbra nőtt egy darabbal. Szitás Béla visszatette a fejére a kalapját. Másnapra is derült maradt az idő. Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagylegelő között, azon a nyílegyenes dűlőúton nyolcvan nyárfahusángot állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt valamit napközben. Délután jött a hosszú derekú brigádvezető, nézegette a kölyökfák katonás sorát. — Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az Isten is ehhez fog igazodni! — lelkendezett. Szitás Béla csendesen melléje állt, egy izmos sn- hángot szorongatott. Mogorván megkérdezte: — Ezt haza vihetem? Otthon is kell a fa.;; — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsi. M ivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya —, uzsonnaidőben fogott a falatozáshoz. Egy tavalyi szárkupacra ült, az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, s amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászból, minduntalan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított. Evés után komótosan elballagott a kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból, erre állította a suhángot, amelyet már neki ajándékoztak. Vakondtúrások" feketéllettek körülötte. Lapátjával gondosan összeszedte a porhanyós humuszt, ezt szórta a fa gyökeréhez. A többi földet vigyázva rakosgatta vissza a gödörbe, mintha lélegző élet maradt volna a hantok alatt. — Ez nő majd a legnagyobbra — morogta elégedetten, amikor végzett, s ki tudja miért, megemelte a kalapját. A hideg gyororú Szilágyi János...' Az álláson semmimódon csendesen lenni nem tudó Tóth Imre.:. A két csővel két vadat önnön maga csodálkozására le- durrantó Tóth Antal... A vadat csalhatatlanul megtaláló de ritkáin ölő Fegyvert Vég Péter... Sőt még az is megtörtént, hogy Nyulat lőtt a Vadászi Társaságnak megjózanodott tarisznyájú Nótárius Katona József.:.” Néhány üres oldal után pedig, a füzet utolsó lapján, valószínű, hogy könnyen fellapozható legyen, a „Vadászi Esküvés Formájá”-t találjuk, mely megérdemli, hogy teljes egészében közöljük; „Én, Nimrót onokája esküszöm vadászi igaz hitemre, s’ jónak hitt Fegyveremre, hogy én félre tévén a más hasznát, mindég magam kivánok vadlövő lenni. A Farkastól meg nem ijedek, a Rókát pusztítom, és a Nyulat szi- ’ vesen megeszem. Az Elálláson se nem lármázok, se nem futkosok, és ha a Nyulat meg nem lőhetem, elhagyom szaladni. És ha én ezen Esküvésemet meg nem tartom, úgy ez a Pohár bor, mellyet most markomban tartok, úgy járjon velem, mint Jónás a czet- hallal. És ha én ezen esküvésemet, mellyel magamat ezen Társaság Tagjává kötelezem, meg nem tartom, úgy a Vadászatnak mind az öt szerencsétlenségei (mi- néműek: az előre való szerencse kívánás, a puska por megereszkedése, a csötörtök. a Nem lövés, és a meg- sebesedett Nyúlnak Rókalikba való Szaladása) zavarjanak meg engem. És ha én ezen esküvésemhez, s* e’ nagy Társasághoz hiv nem leszek, úgy a sült Nyúl Szeldelő Tálamról szaladjon el, s a betsinált Fogoly repüljön ki levéből; s a felett törje ki ablakomat is. Pusztulás a ragadozó állatoknak!.:. Ügy segéllyen Fegyverem és Egészségem, mint ahogy ezen esküvésem, — ki iszom ...” Eddig a napló. Elfogódottan tartottam kezemben a kis könyvecskét, és néztem a jellegzetes sorokat. Elgondolkodtam azon, hogy a kéz, mely a Bánk bán halhatatlan sorait papírra vetette, időnként izgatottan vadászpuskát szorongatott, és „igaz vadásztörténeteket" is feljegyzett. Lexikonok - hibákkal AZ EMBEREK fokozódó tudásszomja, szellemi igényessége fejeződik ki abban, hogy az utóbbi időben egyik lexikon a másik után jelenik meg. Ez örvendetes. Az viszont már kevésbé, hogy nem egy esetben a felületesség, az elnagyoltság látszik rajtuk. Megírták már gyakran és néhol rettenetes szigorúsággal ezeket a hibákat. Mi csupán a megyénkkel kapcsolatosak egyné- melylkére szeretnénk felhívni a figyelmet az alábbiakban. Gyakran szerepelnek ellentétes adatok a különféle lexikonokban. Íme néhány: Az Irodalmi Lexikonban azt olvashatjuk, hogy kecskeméti Vég Mihály a város bírája volt, ám az Életrajzi Lexikon szerint „életéről biztos adatok nincsenek”. Ugyan ebben a kötetben Katona József Dérynét feleségül kérte, de azt is írják, hogy „Déryné iránti elfojtott szerelme” befolyásolta életét. Egyik adat a Katona József címszónál, a másik a Déryné címszónál található. Göböl Gáspár kecskeméti költő születési helye az Irodalmi Lexikon szerint Szentkirályszabadja, az Életrajzi Lexikonban pedig Csopak. A legtöbb hiba az évszámokkal van. Az egyszerűség kedvéért tekintsünk el a továbbiakban a lexikon megjelölésétől, akit érdekel, utánanézhet könnyen (a Művészeti, lrodami, Életrajzi, Űj Magyar Lexikonban). Braun Soma egyik helyen 1943-ban halt meg, másutt 1944-ben. Az „Apuleius-tanulmányok” című művét 1913-ban, illetőleg 1919-ben írta. Braun Somának ugyancsak kijutott a felületes szerkesztésből, mert az egyik 1935-ben írt művét Társadalom-elmélettannak is, Társadalom-lélektannak is nevezik. Az egyik lexikonban a neve után az áll, hogy: irodalomtörténész, történész, műfordító, a másikban meg; tanár, szociológus, szociáldemokrata propagandista. Kell ennél több az olvasó megzavarására? DÉKÁNI ÁRPÁD született 1861-ben is, meg 1865- ben is. És meghalt 1931-ben is, 1935-ben is. Egyik lexikonunk szerint Iványi-Grünwald Béla 1907-ben a Kecskeméti Művésztelep vezetője lett, s ugyanez a lexikon azt állítja, hogy a kecskeméti Müvésztelepet 1912-ben alapították. Hogy még nagyobb legyen a zavar, az Üj Magyar Lexikon szerint 1911-ben vette át a Művésztelep vezetését. Frey Lajos, a híres bajai építész a budai alagút építését 1869-ben fejezte be az egyik lexikon szerint, a másik szerint 1996-ban. Ez nyilvánvaló sajtóhiba. De Kada Elek egyik műve 1894-ben is, 1895-ben is megjelent első alkalommal. Bulcsu Károly költő 1853-ban, s 1854-ben költözött Halasra. Ugyanígy Horváth Cyrill kecskeméti születésű író-filozófus 1849-ben, s 1850-ben költözött Pestre. Erdélyi Zoltán kecskeméti születésű költő könyve, az Epizódok, 1895-ben és 1896-'ban jelent meg. Katona Józsefről már szóltunk. Hadd írjunk le vele kapcsolatban még egy ellentmondó adatot; 1815-ben tesz ügyvédi vizsgát az egyik lexikonban, s 1816-ban a másik szerint. Berkes Ferenc Kecskeméten kormányzótanácsi biztos (rövidebben: kormánybiztos) volt, nem pedig kormányzótanácsi megbízott, amint az Életrajzi Lexikon írja. És nem 1890-ben, hanem 1893-ban született. És Kiskunfélegyházán. Ezt ugyanis a lexikon elhallgatja. Továbbá: Berkes Ferenc nem volt 1915-ig Szegeden újságíró, nem is lehetett, mert 1914 augusztusában bevonult Kecskemétre katonának. Az adatok egy részét, ahol tudtam, helyesbítettem. De a legtöbb esetben nincs módja az embernek önálló kutatásokat végezni. Még kevésbé várható el ez általában az olvasóktól, hiszen lexikont nem azért veszünk, hogy magunknak kelljen búvárkodnunk, ha adatra van szükségünk. Gondosabb korrektori munkát a jövőben és a szerkesztők is alaposabban egyeztessék a munkatársak cikkeit. ÖRÖMMEL számolok be viszont arról, hogy a legújabban megjelent Életrajzi Lexikonba bekerült néhány olyan név, amit az Irodalmi Lexikonban joggal hiányoltunk: Hornyik János, Donáth György, Buday Dezső, Bibó István, Fodor János, örülünk annak is, hogy ebben a lexikonban már Kelemen László Kecskeméten született. (Az Irodalmi Lexikon szerint Pesten.) Varga Mihály Polner Zoltán: Futamok A Maroson nagy, meleg csöndek úsznak: kaszált mezők, kazlak és kék egek. A szél gyöngyszín moraj a víz felett, amíg a földek lassan elalusznak. □ Fekete kosok törik magasban az égi aklot. Szarvuk sötétlő ágán szikrázó csillag csattog. □ Madara® csillagnyoma dldergett a tájon. Az égigérő kertek mélyén füstölt a köd, füzesben a szél térdig gázolt s sárkányfogú kukoricások ittak a folyón. Gerencsér Miklós: •• Öreg testvérek Konez István
