Petőfi Népe, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-05 / 104. szám

Két zománckép £ary kubi emlékezete éve véaezték el a tőískolát. Stefániái Edit O öt-hat éve végezték el a főiskolát. Stefánián Edit szobrász, Kátai Mihály pedig festő, de mindketten túlléptek bizonyos mértékben műfajuk hagyományos határain. Elválaszthatatlan barátok, lelkes dicsérői és bírálói egymásnak. Ezen kívül még két külsődleges, ám nagyon fontos dolog is összekapcsolja őket: a zo­mánc és Kecskemét. A kettő majdnem ugyanaz. A főiskolások egy cso­portja, élükön Kátai Mihállyal, még Budapesten fe­dezte föl újra a tűzzománcban rejlő, de a középkor óta- majdnem feledésbe merült művészeti lehetősége­ket. Aztán később Stefániay Edit egy véletlen folytán kapcsolatba került a ZIM Kecskeméti Gyáregységé­vel, és azóta számukra Kecskemét az alkotás városa. A Művésztelep ösztönző légköre és a ZIM kitűnő égetőkemencéi, segítőkész mérnökei, technikusai miatt. Művészetük itt ért meg, ide gyökereznek első si­kereik. Az idén szerepelnek először az Országos Képzőművészeti Kiállításon zománcképeikkel. Stefániay Edit Keze keményen és gyöngéden alakítja az agyag­tömböt. A Szegedi Orvostudományi Egyetem homlok­zatdíszítésére kiírt pályázatra készíti domborművét, amelyen már így nyers formában is érződik az el­múlás és a vele szembeszálló ember küzdelmének drámai feszültsége. — Nem valami nőies munka, ugye? — néz föl a mintázóasztalról. — Tavaly 60 mázsa agyagot „moz­gattam meg”, amíg befejeztem egy térdíszítő kom­pozíciót. Stefániay Edit önarcképe. Kátai Mihály önarcképe. Szobája, mint egy másik világ, a hatalmas gipsz- negativokkal, agyaghalmokkal zsúfolt műterem után. Tenyérnyi, rézfóliába rajzolt képek, domborított vö­rösréztáblák sorakoznak a polcokon. Az ember és a természet iránti meghatott csodálatról beszélnek a reneszánsz nemesveretű nyelvén, a magyar népdalok friss szépségével, a modernizmus merész lendületével. A szerelmesek karjai lombként fonódnak össze, a növényindák az összefonódott karokat idézik. A port­rék tekintete nyílt, kristálytiszta. Rájuk nézel, és azt hiszed gyerekkorod óta ismered őket. Karcsú sólymok, sátorozó pávák, bolyhos baglyok röpködnek, sétálnak körülöttük, az élővilág harmóniájának követei. Mindez tengerzöld, éjkék, rőtarany zománctüzekben. — 5x5 méteres relief, vagy egy apró plakett: szá­momra ugyanaz. A mindannyiunk számára félelmes gondokkal, az anyaggal és az önmagámmal való küz­delem szenvedése, öröme. Kátai Mihály Az emberi lét és lélek legmélyebb, legkanyargó- sabb barlangjait kutatja. Született szkeptikus, a vi-' iákban örök ellentmondó. Gyakran és különös élve­zettel sátánkodik barátaival, az egészen hétköznapi témájú társalgást is azonnal izgalmas szellemi tor­nává, groteszk játékká varázsolja különös, abszúrd képzettársításaival. Mondanivalóját néha tudatosan ködösíti, misztikus csapdákat állít beszélgető part­nerei elé, és roppant kedvére van, ha beleesnek. De mindez csak szóban. Vásznain, zománctábláin is vadul örvénylenek a szenvedélyek, valamennyit nagy tépelődés szülte, de nem kínlódva, hanem a tehetség lüktető áradásával. Remekül rajzol és kom­ponál, intuitív látomásait a legmegfontoltabb tudatos­sággal és teljes magabiztossággal ábrázolja. Fölénye­sen uralkodik a technikán is, fortélyos ismerője a zo­máncok, fémek titkainak, az égetés és az oxidációs színváltozások bonyolult folyamatának. Kezdetben Csontváry ihlethette, újabb munkáin me­zopotámiai és más keleti művészetek jegyeivel színezi rendkívül egyéni karakterét. Egy óriási félkész vász­non az özönvíz hullámai gomolyognak, gyászos, el­süllyedt városok derengenek a mélyből. Ékszerektől roskadozó, szomorú királyokat, álomszép leányfejeket úsztatnak mámoros zománcszínei. _ Hogy ez túl borús? Aki ábrázolja a romlási, az l e is győzi. Egyébként nemcsak ez van. Készülök egy pályázatra, a szerszámgépgyártás történetét kell zo­máncban megfesteni Stefániay Edit és Kátai Mihály zo­máncmunkáiból a héten nyílt kiállítás a Budapesti Műsza­ki Egyetem kollé­giumában. A tárlat egész anyaga Kecs­keméten készült, na­gyon jó lenne itt­hon is látni. Szabó János _ IIMI11M «M 4 mikor az ötvenes évek közepén megismertem Búsi Vincét, alig tudtam róla valamit. Levele­zője, tudósítója volt a Szolnok megyei lapnak, s néha egy-egy irodalmi írással kopogtatott be a szerkesztő­ségbe. Szívesen közöltük tömör, markáns írásait, me­lyekből — úgy éreztük — az igazi népi levegő és egy­szerű líraiság áradt. Aztán egyszer meglátogattam munkahelyén, a mezőtúri tanácsházán, ahol valami kisebb beosztásban dolgozott. Hosszasan elbeszélget­tünk. S akkor döbbentem rá, hogy ebben a szikár em­berben végtelen nagy erő lakozik. Minden keserűség nélkül beszélt hányatott életéről, amikor még sógorával, Kamjén Istvánnal együtt ku­bikosként járták be az országot. Mennyi megpróbálta­tás jutott neki osztályrészül. Igaz — vallotta —, eze­ket jórészt maga kereste. Budapesten került közeleb­bi kapcsolatba a munkásmozgalommal, s 19'30-ban lett az illegális kommunista párt tagja. Attól kezdve még kevesebb megnyugvást, pihenést adott neki a sorsa. Hamarosan a párt földmunkás tagozatának egyik ve­zéralakja, akire állandóan figyel a hazai osztályel­nyomó gépezet. Mint összekötőnek gyakran kellett Kecskemétre is leutaznia. A feltűnés elkerülése végett, no meg pén­zük sem volt vonatjegyre — a legtöbbször biciklin tette meg az utat. Kecskeméten már várták elvtársai, barátai, akik részt vettek a vidéki kommunista moz­galom szervezésében. Egyszer Hegedűs Lászlóék la­kásán rajtuk is ütöttek. Akkor — az 1933-as lebukás­nál — 11 személyt tartóztattak le. Nagy szenzáció volt ez, sokat írtak róla a korabeli lapok. Azt mondta, ha jól összeszámoljuk, vagy öt eszten­dőt ült börtönben, sokszor összeverték, az egészségi állapota azóta sem tudta kiheverni azokat a keserves éveket. A gyomra tünkrement, a szíve sem olyan mint kéne. De azért semmit se bánt meg. Nem tudott vol­na másként cselekedni. Nagy szavak és pátosz nélkül beszélt. Sokszor mo­solygott is, tréfálkozott. Csak akkor komolyodott el, amikor arról kellett volna szólni, hogy mi történt az­után ... A felszabadulást követő évekről még szívesen beszélt. Mezőtúron — ezt viszont másoktól tudom — sokat tett az élet megindulása, a romok eltakarítása, a konszolidáció érdekében. Mint városi vezető, ha kel­lett, szenet foglalt le és osztott szét a lakosságnak. (Azt mondják, ő akkor is téli kabátban ült a fűtetlen kályha mellett.) Kilincselt, fáradozott. Azt hitte, eljött a régi harcok értelme, beérett gyümölcse. Fáradhatat­lanul dolgozott később is, amikor magasabb hivatalba került — bár nem óhajtotta —, éppen Kecskeméten, ahol öt esztendőt töltött el az 50-es években. S akkor történt, hogy valahol nem úgy szólt, ahogy kellett vol­na. A személyi kultusz évei voltak ezek. Az első szá­mú vezető személye szent és sérthetetlen, s ő bíráló szót mert ejteni róla. Ügy vélte, teheti, hiszen együtt voltak bebörtönözve valamikor, együtt szenvedtek ezért az ügyért... Így került egy kis jelentéktelen funkcióba; ismét a szülőváros. Mezőtúr adott menedéket. S örült, hogy ennyivel megúszta. * A z 1956-os ellenforradalmi események fegyverrel a kézben találják, a karhatalom, majd a mun­kásőrség soraiban védte a rendet, a pártot az elvakult támadókkal szemben. S közben író-tolla sem pihent, így figyeltek fel rá ismét. Végre neki tetsző, és egyé­niségét teljesen kibontakoztató munkát bíztak rá. A Földművelésügyi Minisztérium képes falusi lapja, a Jövendőnk szerkesztését végezte ezután évekig. S ami­kor ennek szerepét a Képes Űjsóg vette át, a lap fő­munkatársa, pártszervezetének titkára lett. * "Ej1 gy éve múlt. hogy elérte a 60. esztendőt, és nyugdíjba ment. De azóta is folyton dolgozott. Novellákat írt, regényterveket forgatott a fejében, a mai életet tükröző riportjai rendszeresen jelentek meg továbbra is a Képes Üjságban. — Amikor nyugdíjba vonulásakor elbúcsúztattuk a Szerkesztőség, a munkatársak nevében, másnap már be­jött. És azóta is rendszeresen bejárt a szerkesztőségi értekezletekre — meséli Antal Károly szerkesztő, a Ké­pes Újság jelenlegi párttitkára. — Teli volt mindig öt­letekkel, javaslatokkal. Annyi téma volt a zsebében, hogy másoknak is bőven jutott belőle. Ha valahol hibát tapasztalt, korholt és szidott bennünket, az eredmények láttán pedig együtt örült velünk. — Végtelenül szerény ember volt. Szinte csak vélet­lenül szereztünk tudomást arról is, hogy kitüntették a Szocialista Hazáért Érdemrenddel. A mozgalmi múltjá­val sem dicsekedett soha. Másoktól tudjuk, amit róla tudunk. — Ápilis 22-én, hétfőn még bent volt a szerkesztő­ségben egy értekezleten. Aztán kedden szólt a telefon. A felesége sírva tudatta: meghalt Vince. Nem akartuk elhinni. Bár tudtuk, hogy régóta beteg, többször volt gyomorvérzése, de mindig leküzdötte a gyengeségét. A fájdalmairól is összeszorított fogakkal hallgatott. Budapest, V. kerület, Ságvári tér 1.; magasföldszint 1. Jellegzetes régi pesti ház, sötét udvar, az udvarról nyíló lakás. Bent villany ég, mint mindig, ritkán szüremlik be ide a napfény. Előszoba, konyha, mellékhelyiség és efiy kétablakos szoba. Egyszerű bútorok; két ágy, heverő, szekrény, könyvespolc. S 7 bent egy alacsony, őszhajú asszony. '/ Egyedül. Azaz mégsem. Szomszédok nyitnak rá. hogv nincs-e szüksége valamire, segítenének a bajban —, ha lehet még itt segíteni. El-elcsuk- lik a hangja, és úgy beszéli el, hogy is történt. — Vasárnap még együtt voltunk kint a szabadban. Nagyon szeretett kirándulni. Szeretett kimenni a zöld­Egy kedves, derűs kiránduláson. be, a napfényre, levegőre. Hétfőn a parkban sétált, néz­te a sakkozókat Kedden reggel arra ébredtem, hogy nincs mellettem. Azt hittem megint a gyomrával van baj, de nem, azt mondta, zsibbad, úgy érzi, mintha meg akarna merevedni a teste. Lefektettem, futok az orvosért. Az megnyugtatott bennünket. Mondom talán kórházba kéne vinni. De Vince nagyon félt a kórháztól, most is tiltakozott Azért én gondoltam titokban elin­tézem. Ürügy is volt rá. Valami könnyű ételt kívánt, bevásárolni küldött. Először nem akartam otthagyni, de erősködött, hát elmentem. Az SZTK-ban is jártam, de sokan voltak, siettem haza. Mire hazaértem, már nem élt. Az orvosok szívkoszorúér-elzáródást állapítottak meg. Ilonka néni sír. Aztán összeszedi magát. A férjéről beszél. A puritán emberről, aki szerkesztő létére is al­bérletben lakott, mert mindig elfelejtett kérni. Magá­nak soha sem kért, soha semmit. Csak másoknak, má­sokért harcolt, és verekedett is. ha kellett. — Amikor hozzámentem 1998-ban (az első felesége meghalt szegény) épp akkor szabadult Állandóan búj- kált, Pesten álnéven szerepelt. Ki is tiltották onnan, hazajött Mezőtúrra. Kérdezték tőlem sokan, miért pont ilyen embert választottéin? Azt mondtam, nekem azért kell, mert ilyen. Én is gyűlöltem azt a rendszert. Ku­bikos családból való vagyok, az apám, akárcsak Vince apja is, vörös katona volt. Ügy is neveltek. Ezért is ér­tettük meg egymást és tartottunk ki jóban, rosszban. Előveszi a díszes kötésű párttagsági könyvet, melyen arany betűkkel áll a felirat: „30 év a pártmunkában”. Nézegetem, feljegyzem a számát: 078 973. Az adatokat is. Anyja: Tóth Gy. Teréz, született: Mezőtúr, 1907. február 8. Párttagság kelte: 1930. ]AE eghatottan búcsúzom az özvegytől. Az előszoba asztalán részvéttáviratok. Egy a kecskeméti vá­rosi pártbizottságtól, s egy a kisun okától... Kedden, Mezőtúron a város főterén búcsúztatták. Méltó pompával, ahogy illik. Azt mondják volt kollégái, hogy az utóbbi hetekben folyton tervezgetett. Azt emlegette, szeretne hazatérni szülővárosába. Ott akart letelepedni végleg. — Majd lejöttök hozzám! — mondotta derűsen, s fel­ragyogott a szeme. Furcsa az élet és néha kegyetlen. Hamarabb teljesíti a kívánságokat és másként, mint ahogy kellene. F. TÓTH PÁL Kis helytörténet „...A Vadászi Társaság nótáriusa: Katona József...“ A Kecskeméti Levéltárban, több más, helyi érde­kessége vadászati emlék mellett, van egy bőrbe kö­tött, repedezett táblájú füzet, amely féltett kincse a gyűjteménynek. Fedőlapjának bal sarkában kis cím­ke: Katona József kézirata. A korabeli vadásztársaság naplója, melyet Katona József vezetett. Nem hosszú, terjedelmes írás ez, mindössze 19 ol­dal, értéke mégis felbecsülhetetlen. A munka szer- kesztése, és a könnyed hangvételű, derűs, ironikus, egy ilyen jellegű írás hangulatának teljesen meg­felelő szöveg is mesterkéz műve. Az első oldalon a vadásztársaság nejét, és a napló indításának dátumát találjuk: „A Vacsi Vadászi Társaság csötörtökölhetetlen PROTOCOLLUMA melly- ben találtatnak a vadászi Társaság Kezdete Folyta és mind azon nevezetes Vadászoknak kik ebbe bele irattattak jeles tetteik sőt még a neveik is; és hogy hány Nyúl fog elpusztulni; annak jövendőben való Feljegyzése és módja. Hihetetlen Forrásokból öszve szedte a Társaság Nótáriussá. 1824-ben. A Vadászi Társaság tudja a Guta hányadik esztendejében.” A következő, „Kezdet” című rész általában a va­dászatról, a vadásztársaságok keletkezéséről szól, a szerző elképzeléseinek megfelelően. Érdemes néhány részt kiragadnunk belőle: „Dicsőség a Vadászi Tár­saságnak melly minden Respublicáknál elsőbb, min­den Birodalmaknál régibb!” „... Az a legnagyobb furcsaság---- még nem is másnak, mint Vadásznak l ehetett azt kigondolni, hogy magát még az emberek felett is Elölülővé tegye. Próbáltak az Emberek a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents