Petőfi Népe, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-19 / 116. szám
1968. május 19, vasárnap S. oldal Mint a Türelmetlen igazgató — elégedett gépész gazdakör, külön kocsmáz- őket, nézze csak meg a fá- tak a napszámosok, külön sítási akció eredményét, a párholdasok. Így szana- Hát igen, igaza van, nincs Csinos ez a kis művelődési ház. Jó látni, milyen tiszta, hogy csillognak az ablakai, milyen csalogató- am beszélnek a rendezvényeket hirdető, kézzel festett plakátok. Félmillió forintért építtette újjá a tanács, merthát „Mégsem állapot az, ha csak ezerháromszázán vagyunk is Du- naszentbenedeken, hogy folyton Kalocsára szaladgáljunk, ha kulturáltan akarunk szórakozni, művelődni.” Ez Kelemen János bácsi véleménye, akinek olajos munkaruhája láttán, csupán az igazgató holléte felől érdeklődtem, de nagyon gyorsan rá kellett jönnöm, hogy a mélyhangú, lassú- beszédű ezermester mozigépész mennyire szívén viseli a falu műveltségének és jókedvének a sorsát. Nagyon bölcsen beszél erről a maga csöndes módján. — Marika az igazgatónő elégedetlen néha. Azt mondja: nem lehet elég színvonalas, tartalmas a program. Hát kérem, már az is nagy dolog, hogy ott együtt van a fiatalság, még ha csak táncolnak, tereferélnek is. Az én időmben külön volt katolikus meg református legényegylet, meg leánygyülekezet, meg Balázs Mária, amíg beszélgettünk, megfestett egy plakátot. (Pásztor Zoltán felvételei) Juchitanban megismerkedtem a börtönnel is. Szerencsére önként. A piactéren kószáltam és figyeltem a tarka forgatagot, amikor egyszercsak egy szép és szokatlanul öltözött lányt pillantottam meg a sokadalomban. A blúzán művészien egymásra hímzett rózsák voltak, az arcát pedig, akár egy renaissance- beli dámáét, széles csipkegallér keretezte. Jobbról és balról egy-egy ugyanolyan szép lány kísérte. Mintha egy más világból cseppentek volna ebbe a nagy nyüzsgésbe. Lesbe álltam, s láttam, amint eltűnnek egy sötét, bolthajtásos kapuban. Követtem őket. A kapu alá érve egy nagy vasrács tárult elém, előtte pedig fegyveres őr állt. Zavart üdvözléssel surrantam el a cerberus mellett anélkül, hogy feltartóztatott volna. Széles lépcső vezetett fel egy tá-. gas, árkádos udvarba, ahol sok ember ült, vagy látszólag feíjesen céltalanul ácsorgóit. A lány eltűnt egy teremben, amelynek bejárata fölött a tábla tudatta: Anyakönyvvezető. Amint az ajtórésen befelé leselkedtem, egyszercsak, Ez jó film, jó a kópia is szét ebben a kis községben. Mi lehetett ebből? Nincs nagyobb örömem, mint amikor vasárnaponként lekukucskálok a vetítőnyíláson, és látom, hogy itt vannak ünneplősen, nemcsak a filmet nézni, hanem a találkozás kedvéért. János bácsi nyygodt derűje után meglepő az igazgatónő, Balázs Mária, temperamentumos türelmetlensége. ő 19 éves, és mikor legyen türelmetlen, ha nem most. A tavaly érettségizett kalocsai népművelés-tagozatú gimnáziumi osztály tanulói közül a Homokmé- gyen tevékenykedő Walter Ilonával ketten választották hivatásul a népművelést. — Tudja, milyen nehéz összeszedni a gyerekeket? Alig sikerül megszervezni egy politikai vitakört, egy vetélkedőt, vagy egy filmvitát. De az nagyon jó bennük, hogy nem nézik, ki a tsz-tag, ki a diák, ki jár be gyárba Kalocsára. Jó barát mind a negyven, aki rendszeresen látogatja a klubot. Persze, hogy olvasnak, kevés nekik ez az 1900 kötetes könyvtár. Társadalmi munkára sem kell biztatni ■ mondja Kelemen János. nagy baj. Biztosan csak bennem van a hiba. Kellene egy igazi jó fej, akire mindenki hallgat. Annyi mindent kellene csinálnom, és csak nagyon kevés sikerül. János bácsi int, hogy ne higgyem, amit hallok. Nagyon szereti Marikát a művelődési ház törzsgárdája, ami egyébként egy ekkora községben éppen nem kicsi. És azokra az állítólag alig-alig sikerült rendezvényekre tapasztalt népművelők is büszkék lehetnének. És hogy nem csinálna eleget a fiatal igazgatónő? Csak éppen naponta 8—10 órát foglalkozik a kultúr- ház ügyeivel. Tervez, szervez, vitát vezet, könyvel és könyvet kölcsönöz, táncdalt énekel. Mellesleg tanul és előfelvételi nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Szakiskola népdaltanszakára, esti tagozatra. János bácsi bólogat, Marika tiltakozik, én mindkettőjüknek hiszek. Az okosan mérlegelő elégedettségnek, a lázasan buzgólko- dó türelmetlenségnek is. Mert nem létezhetnek egymás nélkül Sz. J. „Tudjátok, hogy neveztem én el magamban a mi újságírásunkat? — kérdezte jó pár évvel ezelőtt a kiskőrösi járási pártbizottság egyik vezetője, és így folytatta: — Lesz — sajtónak! Mindig csak arról írtok, ez lesz, az lesz, így lesz, úgy lesz. aztán ennyiben is hagyjátok. Ügy lett-e. az lett-e? — ennek ritkán néztek utána ...” Sok igazság volt a túlzó véleményben. Az is bizonyítja ezt, hogy máig sem felejtettem el. Csakugyan... Itt van például a kecskeméti Kelemen László utcai vízvezeték ügye. Megírtuk, hogy még 1967-ben megépül. így van-e? Kérdezzük meg az ottani tanácstagot, Láng Bélát, a kiskecskeméti általános iskola igazgatóját. Iskolai hangulat fogad a kerítés menti dús lombokon belül. A sima keményre megdolgozott udvaron kergetőznek, tótágast állnak a gyerkőcök. Szünet van. Fiatal tanító néni irányít az épület távolabbi sarka mögé: arra találom Láng Bélát. A szögleten túl meglepő kép fogad. Vagy két tucat szürke méh- kaptár egyike mellett drótsisakos férfi guggol. A drótháló sisak alól azonban szelíd kék szemű, fehér hajjal övezett, fürkésző arc bukkan elő, — Méhészkedik is, tanító úr? — kérdezem a kézfogás után. — Nem én. a feleségem a méhész... Kisgyerek korában megtanulta már... Nyolc hónapja kórházban fekszik, így a „segédnek” kell helytállni — mondja szerényen az igazgató, de hozzáteszi. — Én is nagyon szeretem a méheket... Nehéz, nehéz..« Aztán — mint ahogy az ember rendszerint kitér baráti beszélgetésekkor a számára legfontosabbra — egyszercsak elnehezül a hangja. — Június 30-ávai nyugdíjba megyek. i. Sajnos, sajnos. Pedig azt hittem, „végtelen” lesz az én életpályám is. mint az édesapámé j,«. Ötvenkét évig záció a raboknak. Otthagyták a munkájukat és pillanatokon belül egy sereg gyilkos gyűrűjében álltam. Mert gyilkosok voltak valamennyien — ez kiderült a beszélgetésünk folyamán — csak imitt-amott hígította nemes társaságukat egy nyavalyás tolvaj. Életemben még sosem találkoztam ilyen kedves gyilkosokkal. Legtöbbjük úgy nézett ki, mintha egy légynek sem tudna ártani. És valóban. Kedvező benyomásaimat az elbeszéléseik csak megerősítették. Kiderült, hogy valameny- nyien ártatlanok, s csak az emberek gonoszsága folytán kerültek rács mögé. Tíz-tdzenöt-húsz évre ítélt báránykák voltak mind. Csak akkor ingott meg egy kissé a hitem a történeteik teljes hitelességében, amikor utánagondoltam: ... ennyi bírói tévedés egy rakáson...!? Valami azonban feltűnt: tettük elkövetésekor mindegyik részeg volt. Egy szörnyű fantom hajszolta ide ezeket a szerencsétleneket — a latin-amerikai népek isten-ostora: az alkohol. (Folytatjuk) Radnóti László I — kicsit elkésve —, megérkezett a vőlegény is, aki aztán elmesélte, hogy meg akar nősülni, méghozzá az új metódus szerint. Űj metódus? Hát az meg mi? Nos, a hagyományos ut rendkívül komplikált és nehézkes volt, ami ezenkívül rengeteg pénzbe is került, és nem egyszer a szigorú szülők elutasításával végződött. Ráadásul még az a kínos szokás is része volt a szertartásinak, hogy a nászéjszaka után a jelenlevő vendégeknek meg kellett mutatni a lepedőt. Azonban a temperamenlu- mus tehuanáknál ez legtöbbször objektív nehézségekbe ütközött s csak orrvérzéssel volt elintézhető, Üjabban a fiatalok körében egy sokkal olcsóbb és egyszerűbb házassági mód honosodott meg: úgy lopják el a menyasszonyt. Természetesen, a lány beleegyezésével. Egyszerűen csak eltűnnek a fiatalok egy kis időre, és azután a szülőket már kész tények elé állítják. így a résen át látott renaissance kisasszony is már néhány hete a fiú felesége volt, és az esküvőt csak most, utólag pótolták. Amíg beszélgettünk, a párkányra könyököltünk és az udvaron idillikus kép tárult elém. Jó néhány ember helyezkedett el szép kényelmesen az árnyékban. Egyesek azzal voltak elfoglalva, hogy szalmából tarka falvédőt és kosarakat fontak. Mások a visongó gyerekekkel játszottak vagy a teli kosarakkal a rácson éppen most beengedett asszonyaikat ölelgették. A vőlegény felvilágosított: ez a börtön. Egészen rokonszenves dolognak találtam, hogy a börtön közvetlenül az anyakönyvvezető hivatala mellett áll. így szegény gonosztevőknek mégis állandóan lehetőségük van tisztességes és boldog embereket látni, másrészt a házasulandók számára is memento ez a rácsos intézmény, hogy lépteiket és tetteiket mindig jól fontolják meg... Mint már említettem, a börtön egyáltalán nem volt ijesztő látvány. Megkértem a mogorva őrt a vasajtónál. hogy engedjen be. Egy vérfagyásztó mosoly, s a következő percben már mögöttem csattant a zár. Idegen látogató a börtönben! Ez volt aztán a szénfriss lélegzet... tanított Nagymajtényban..: Én 32 éve dolgozom ebben az iskolában, azelőtt 13 évet töltöttem az alsómonostori I. sz. iskolában ... Gyönyörű a mi hivatásunk. Az ember úgy érzi, sosem öregszik meg... Hiszen minden ősszel új ifjúság köszönti a padokból... — Hajához nyúl. — Hatvannyolc éves vagyok. 1919- ben kaptam meg a vörös diplomát — fiatalon álltam a Vörös Hadseregbe —, Szatmárban ... Jövőre az aranydiploma következik.™ Nem is tudom, milyen is lesz az: nyugdíjban.De ez az élet rendje... — Elmosolyodik: — A kislányom most végez Baján, ő követ a katedrán ... Másik lányom is pedagógus... Tizenegyen voltunk testvérek, hárman lettünk tanítók ... Három sógorom is az .. De szívesen dolgoznék még... — Ennyi idő után azért igazán megérdemelt már a pihenés — enyhítek érzésein, s kapok az alkalmon. — Munka így is lesz, hiszen a tanácstagság ... — Hát igen. — az a szerencse — az emberekkel nem szakad meg a nexus... Megszerettem ezt a népet. Megértő, emberséges... Tanítványaim szülei is tanítványaim voltak ... Amit megéltünk, együtt éltük meg, ami itt új, változás, együtt hoztuk létre... Mi volt itt 32 évvel ezelőtt? Tanyavilág, szétszórt település... Ma? ... Mező Imre utca, Rába. Hemád, Kelemen László és Duna utca — öt új utca, villaszerű házakkal... Mennyi is? — Számol magában. — Több mint száz. Mikor az ember leszáll a buszról, úgy köszöntik a napsütésben, mintha friss lélegzetet venne... Tiszták, szépek, egészségesek. öt-hat év alatt, a maguk erejéből építették a választóim, tanítványaim ... A legutóbbi egy-két tanácsi ciklus idején. Győzelmek, együtt — Igazgató úr mióta tanácstag? — Most az ötödik ciklust élem ... Vannak emlékek, szép közös sikerek... A Mező Imre út kikövezése a Kiskőrösi útig. Közös harcunk, munkánk eredménye a Kelemen László utcai vízvezeték is... Nem szólok közbe, nem mondom, hogy éppen ezért jöttem elsősorban. Csak csendes örömet érzek magamban. Tehát megvalósult. Hallgatom, ahogy a választók. tanítványok szorgalmát dicséri. — Tessék elképzelni, milyen munka volt. Decemberben. 40 centis fagyott földet felcsákányozni, aztán megásni a 135—140 cm mély árkot. Ki-ki a neki kimért darabon ... Február végén, március elején már készen is volt a vízvezeték ... Most azért teszek egy közbevetést. — Emlékszem, nagy vita volt, hogy melyik utca kerüljön sorra ... — Igen, egész nagy költséggel mentünk a tanácshoz, hogy két utcába kérjünk vízvezetéket. Fehér Sándor vb-elnökhelyettes megérttette velünk, hogy csak egyikre futja most az erőből. Döntsük el mi. melyik legyen az. Mindjárt rögtönöztünk egy gyűlést a kistanácsteremben, és a választók határoztak: legyen a Kelemen László utca. ígéretet kaptunk azonban, hogy a Duna utca meg ebben az évben lesz soros. Ezért is nyugodtak meg a választók ... Meglepetéssel láttam azonban az áprilisi tanácsülés alkalmával, hogy a Duna utca vízvezetékét csak 1970-re tervezték be. Felszólaltam: ha megígértük, teljesítsük is. A társadalmi munkát most is adjuk. Ne másítsuk meg a szavunkat... A napokban újból megyek a tanácshoz, választ kérek... Látogatók, hivatalos papír Beszélgetésünk félbeszakad. A városi tanács műszaki osztályától jött két hivatalos látogató. — ötezer forint van 1.3 Mit javítsunk belőle? — ötezer? Megint kevesebb? 1966-ban még 9 ezer volt, tavaly is 8 ezer. Ilyen külterületi iskolára több is kellene... Persze, csak évődő so- pénkodásról van szó. Megérti azt Láng Béla. hogy erről a vendégek nem tehetnek. Kimennek, megnézik a tantermeket, felmérik, mibe kerül a meszelés, olajozás, meg egy kis aj tó-ablak javítás... Mikor a látogatók elmennek, a „kívánságokkal” folytatjuk. — Azt szeretném még megérni, hogy napközis óvodát kapjunk. Ezer választóm van, túlnyomórészt üzemi munkások. Az asz- szonyok is dolgoznak legtöbb családnál, hiszen sokba kerültek az új házak, bútorok. A gyerekeket szeretnék biztos helyen tudni munkaidő alatt... Lenne átalakítható épület is; az Iván-féle ház. de mondták a vb-nél, hogy inkább majd újat... Jó lenne minél előbb, mert „fogynak” a gyerekek az iskolából. Az utóbbi években 40—50- nel csökkent a régebbi 150—160-as átlaglétszám... Adják városi iskolákba a gyerekeket..,. Meg volna még egy nagy probléma... Zsebéből hivatalos írást vesz ki. Láttam, nemrég adta át a postás. Elolvassa. Bírósági, gyámhatósági ügy. Mi is írtunk a Vostyár- családról. a részeges apáról, anyáról... — Börtönre ítélték az anyát is ... A hat kiskorú gyereket állami gondozásba veszik ... Ezért utálok tiszta szívemből minden italboltot — mondja haraggal. — Ezért tiltakoztam már sokszor, hogy itt,- az iskola közelében legyen ez az italbolt is — int a kocsma irányába. Rendelet is tiltja, és mégis fenntartják, bár 300 méteren jóval belül van... Mert itt a másik család, a Fazekaséké. Ott is az ital...' Míg a kapun kikísér. ismét megállunk pár szóra. Egy barna fiatalasszonyj Orbán Lászlóné nézett be az igazgatóhoz. Fényes, fekete szemű apróságot vezet kézen fogva. Erősen kidomborodó ruhája sejteti, útban a következő... — Látja, ők a hetedik gyereket várják, nagy a család, de rriégsem a kocsma a szülők „gondűzője”. A férj a kettes telepen dolgozik. 23 éve. Tisztelik, becsülik a gyárban, s itt a körzetben... De tetszik látni: jönnek, születnek a gyerekek, nagyon keltene a naoközis óvoda __ __ m ondja búcsúzóul is, a kapuban. Tóth István
