Petőfi Népe, 1968. április (23. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-14 / 88. szám
Mély sár a falun, sárpatak, sárfolyam. Nő a gond ágaival fölém. Görcsös, nehéz fa, magas fa. Nézek a kútra, kemencére, kocsmára, a felbukó Napra, e piros kakasra. Kutyát vernek: hörög, visít, ugat. Harmonikáznak a ludak. Lágyul az idő: disznók túrják a tavalyi gyepet. Sok disznó. Sok tyúk. Sok gyerek. Jönnek a tanítványaim. Köszönnek. Visszaköszönök. Köszönök előre is. Itt mindenki köszön mindenkinek. Mély sár, mély sár a falun, sárpatak, sárfolyam. Várnak a gyermekeim, huszonhaton. . Megyek magam. Tél volt, de micsoda téli Fákat zúzott a fagy. Elment ez is. Meggyógyul minden, ami él, talán az erdő is kiegyenesedik, ha tud. Elem, lakom, vizsgálom ezt a falut. Szeretem? Igen. Várnak a gyerekeim. Tiszta az ég, hűvös, fellegtelen. Hajnalra deres lesz minden, halottat markolsz a megfagyott ingben. Nő csak a gond, e görcsös nehéz fa, magas fa. Ráforrt az én kezem és szívem a vasra. Ténagy Sándor Ejfél Csak a szél hangoskodik, csak a némaság. Csillag-emelvényen a Hold túlkiabálja az éjszakát. Lépcsőház jog-csattogása, ajtó-vicsorgó neszek. Aztán megint a csönd. Kettéharaptam nyelvemet. azsl bácáí SüíTcal1’ fetT- Va&St&r F. Zoltán: csabaj szu magyar volt, aki kilencven esztendőnek történelmi távlatából szemlélte a világot. Pompás „emlékezőtehetsége” volt az öregnek, aki nem is késett ezt a ritka adottságot a történelmi hűség némi önkényes felhígításával bor-valutára átszámítva a tudományra éhes utókornak átadni. Magam is hűséges hallgatói közé tartoztam az öregnek és örömmel hallgattam csapongó képzeletének színes emlékvirágait. Sohsem szóltam bele a mondókájába, bármennyire elvetette is a súlykot. Kedvelt embere voltam is érte az öregnek és olcsóbb árakon „számította” meg a kis történeteit, mint másnak. Nem kerített nagy feneket az elbeszélésnek, csak úgy egyszerűen elébe állt az embernek. Mutatóujjával megbökte vedlett bárányból sapkája szélét és mindjárt avval kezdte; Hát ezt mög mán hallotta-e ifi- uram, hogy is volt ez, vagy amaz? És dióhéjban ösz- szefoglalta a története magvát. Az öreg ifiúrnak tisztelt minden hatvan év alatti, de már gyermekcipőből kinőtt nadrágos embert. Ha aztán az „ifiúr” kíváncsi volt a történetre, következett a dolog anyagi része. — Ha egy féllitert fizetne ifiuram, elmondanám! Ilyet még tudom nem hallott mőte kétágú! •— tette hozzá a portékát dicsérendő. Jóideje nem láttam már az öreget, mikor egy esti sétámon elém bukkant az egyik mellékutca homályából. Talán még rongyosabb volt, ha ezt a tényt egyáltalán fokozni lehet. Az arca sáppadt és csupa csont, meg bőr, az egész ember. Csalt a szem élt és ragyogott a régi töretlen fényben. — Mi van magával Gazsi bácsi? — kérdeztem némi aggódással. De az öreg legyintett és felém csippentett a szemével, mint akinek semmi kedve ilyen csekélységgel foglalkozni. — Hát azt hallotta-e mán ifiuram, — kérdezte és szeme elrévedt egy pillanatra, mintha a csendes al- konyattól akarna tanácsot kérni —, mikor a Sobritúl elnyertem a pízit? — Nem én Gazsi bácsi! — Nohát ezt hallgassa meg, ilyet még nem hallott életibe! N em sokára bent ültünk a nagy kocsma csendes sarkában és Gazsi bácsi előtt ott állt a pohos hasú butélia, aranyló homoki borocskával. Az öreg előbb tanácsot tartott a színültig töltött pohárral, aztán áhitatosan, egyetlen kortyintás nélkül leöntötte a torkán. Kitöltötte a második pohárral is és számba- vette az üvegben maradtat, aztán beszélni kezdett: Simonka György: Más szívével Ö, szegény ember, mi lesz veled ha más szívével folytatod megrongált életed? Milyen lesz temperamentumod, Othelló leszel? Don Juán? Fáj-e majd benned az a szív sírba tett szerelmed után? tudsz-e majd sírni ha már meghal minden reményed* mert ha nem tudsz mit ér a szív, mit ér az élet? (jcx'utu'Tyj Garabuczy Agnes: Gondolkodó. — Hát ez mög úgy volt tuggya, hogy éppen akkoriban obsitoltak a kato- náéktul. Mög is házasodtam még azon az őszön, oszt a magaméba költöztem. Ott volt akkoriban szép tanyás födém, a Kaparáshoz nem messze. De hogy ne cifrázzam a dolgot sokáig — tette hozzá a teli pohárra sandítva —, éppen azelőtt való napokban adtam el néhány szép tinót Cegléden. Hát, hogy oszt annak a szagát orrintották-e meg, vagy másért, elég az hozzá, hogy úgy mécs gy új tatkor nagy hujjongatás- sal bedobogott ám egy sereg betyár. Egy kis köpcös, nyalka bajszú volt a leghangosabb közöttük. Elállatta az utat mndenfelé, aztán csak berúgta maga előtt a pitvarajtót. — Hun a gazda? — rikoltott be a házba. ■kJ agam is jómagabírású embör voltam még ak- koriban — düllesztette ki keszeg mellét az öreg —, aki nem Igen ijedt meg a maga ámyékátul, de még a másétul se. Hát hiába is akaszkodott nyakamba ríva az asszony, csak elébe toppantam a betyárnak. — Mi az hé?!! — kajátottam rá. — Nem tudsz bö- csületöt, ha betöszöd más házához a lábad? No nem azért volt híres betyár, hogy mögijedt volna, azt mán mög köll neki hagyni. Még csak a pillája se rebben, csak a keze csúszott lejjebb egy gondolattal az öve felé, ahun a mordályait tartotta. Az asszony elkezdett rémségesen sikongatni, amikor möglátta a betyár mozdulatát. — Sobrl Jóska vagyok én öcséml — szólt csöndes szóval a betyár. — Ha hallottál rúllam, tudhatod, hogy nem szoktam hijjába beszélni, inni, önnivaló köll nekünk, mög az állatoknak! Hát lögyön izibe! Hát lőtt is a parancsszóra, oszt nemsokára ott ültünk magunk is a terített asztal mellett a hatszál betyárral. Mert velük köllött ám önni, későbbet mög inni is, ami mán nem is volt olyan nehéz —, tette hozzá Gazsi bácsi, huncutul felém csippentve a szemével. No oszt ahogy végeztek az övéssel, csak előszödtek tíz kis fadarabkát, amék közül egy fekete volt Ezeket a fadarabkát beleszórta a betyár a sipkájába, oszt összerázta, aztán leborította az asztalra. A sipka mellé kitett egy forintot, oszt elkajátotta magát: — Mindönki tögyön be egy forintot! Te is öcsém! —* rivalt rám, mikor látta, hogy húzódozok. No mit volt mit tenni, elő kellett keresni a „strim- filist” a vacokbul, akárhogy lázadozott is bennem a harag. El akarják szönni a pízem — mérgelődtem magamba —, de csak nem mertem szólni egy szót se. EJ út fogyott is a pízem, mint a parancsolat, ami® ■ tűi oszt magam is nekiszilajodtam a jádzásnak. Későbbet mán marokszámra mértük a pénzt. Oszt mikor vagy háromszor senki se találta el a feketét, egész halommal állt az asztalon az ezüst. Utána mögest egy marokkal köllött tönni a halomhoz. Osztán mikor rám került a húzás sora, hát csak kirántottam a feketét a sipka alul. Felhördültek a betyárok, neköm mög csak végig borsókázott a hátamon a hideg. Még a szömöm is lehunytam, úgy vártam a halált, de nem történt semmi, csak a betyár turkálta türelmetlenül felém a ha-j lom pénzt. — Három marok az új! — kiáltotta Sobri, oszt a legényei az utolsó pízüket kaparászták össze, hogy kilegyen a három marokkal. — Uristenöm, csak azt add, hogy mög ne nyerjem újra! — imádkoztam magamban. Mög se mertem nézni, hogy milyet húztam, csak letöttem magam elé a fadarabkát. Csak akkor néztem rá, mikor a betyár káromkodva lökte elém az ezüsthalmot. — A szerdásomat hozzátok ide, hé!!! — kiáltotta hátra az egyik nem játszó surbankó legénykének. Hozta is a jámbor görnyedve a betyár tarisznyád Ját, ami színültig volt ezüsttel. De csak kétszer telt belőle, aztán az enyém lett az is mindenestül. — No aki lelked van — kiálltotta a betyár, fokosál mérgesen felkapva —, istentelen nagy a szerencséd. — Én, én visszaadnám! — dadogtam, de Sobri büsz^ kén felvágta a fejét. — Hát mi vagyok én? — Kapcabetyár? — villan tot-' ta rám a szömit. — Ha elnyerted, a tied! — aztán odafordult az egyik legényihez. — Jani,'mi van a lovalu kai? — Olyanok, mint a duda! — pattant előre, akit kér- dözött. — No akkor möhetünk! — adta ki a parancsot Sobri, oszt csak úgy egyhelybül felvetette magát a hóka lovára. — Aggyon isten jójcakát! — vetette oda. — Köszönjük a vendéglátást! Tán látta rajtam, hogy re- mög belül az egész belső részem, még mielőtt kinyar* galt volna, odaszólt hozzám: — Nem köll félni semmitül öcsém! Jóindulattal va-: gyök irántad! — avval ki a portárul, utána a többieknek, belenyargalt a pusztába. Harmadnap hallottam egy vándorló olajkárostul, hogy a tétleni uraság kasznárját megölték, oszt elraboltak tízezer forintot. — Hát az a píz, amit én nyertem a betyároktul — folytatta az öreg hatásos kis szünet után —, az a píz éppen tízezer forint volt. Még másnap bevittem a körösi komiszárushoz, oszt nem is maradt mög belőle egyéb más, csak ez a tarisznya, — bökte meg Gazsi bácsi a nyakában lógó vedlett, rongyos tarisznyát. Szaval után diadalmasan nézett rám és felkapta a poharát. Huncutul belekacsintott a fakó homoki nedűvel telt pohárba, aztán egyetlen nyelés nélkül kiszopta a vérét. — No istennek ajánlom az ifiurat! — bökte meg búcsúzóul a sapkáját, miután kiszorította a fiaskóból az utolsó csepp bort is. • \M annak hitetlen emberek, akik azt mondják, hogy " nem volt Gazsi bácsinak soha életében felesége se, nem hogy tanyás földje.
