Petőfi Népe, 1968. április (23. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-14 / 88. szám
E heti vendégünk Dr. Ortutay Gyula akadémikus Két apró mozzanatot bevezetőben erről a találkozásról. Azoknak, akik jobban bíznak az önkéntelenül árulkodó jelekben, mint a kereken megfogalmazott mondatokban: Az ünnepség után rádióinterjút kértek Ortutay elvtárstól. Mig a kolléga a magnetofonnal bíbelődött, ő türelmesen várt. Maga elé húzta a hamutartót és a zsebébe nyúlt cigarettáért. De néhány papírlap akadt a kezébe. Felállt, kettétépte és bedobta a kályhába. — Megszoktam — felelt a kérdő tekinteteknek — gimnazista koromtól hogy jegyzet nélkül ne álljak közönség elé... Pedig nincs rá szüksége. A váratlan Interjút is jegyzet és előkészület nélkül mondta a mikrofonba. A másik: A Nagy Lajos-emlékünnepség 2 órakor kezdődött. Budapest—Apostag legfeljebb egy órányi út. Ortutay elvtárs déli 12-kor indult. — Bármi közbejöhet. Nem volna szép ennyi embert megvárakoztatni. A tudós pontossága, alapossága a mindennapos teendőkben is? Vagy épp ezek a jellemvonások teszik az embert tudóssá? Pedig természetessége, könnyedsége nem a tudósé, hanem a közéleti emberé. Ért az emberekhez? Bizonyára. De nem emiatt érzi úgy magát, akivel, beszél, mintha régtől fogva ismerősök volnának. Egyszerűen: nem megnyilatkozni akar, hanem meghallgatni. Őszintén kíváncsi arra, amit mondanak neki. A községi tanácsházán a helybeli és a járási vezetők várták. Két perc múlva nyoma sem volt semmiféle feszélyezettségnek. Mindenki beszélt, kérdezett, figyeit és közbeszólt. Negyedóra alatt szó esett az apostagi Nagy hajós-emlékekről, a várható és szükséges esőről, a homoki borokról, a tsz helyzetéről, a Fradiról, amely ma este valószínűleg kikap, és arról, hogy hogyan lehetne jobban élni. A művelődési házban ezalatt összegyűlt a közönség. Kovács László, a községi tanács vb-elnöke nyitotta meg az ünnepséget. — Köszöntőm Ortutay Gyula elvtársat, megyénk országgyűlési képviselőjét, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának alelnökét, Nagy Lajos kortarsát és barátját. S ismét megnyerte a hallgatóságot, amikor elhárította ezt a szerinte szerénytelen bemutatást: — „Kortárs és barát” — bármilyen kitüntető, túlzás. Nagy Lajos tisztelője voltam, büszke vagyok rá, hogy bizalmába fogadott, de több mint negyedszázad korkülönbség volt közöttünk. S e bevezető után érthető, ha félre lett téve az imént említett, jegyzet. (Annál is inkább, mert Ortutay elvtárs itt tudta meg, hogy a helytörténeti szakkör vezetője is előadást tart Nagy Lajosról, s nem akarta elvenni előle a szót.) Meleg hangon arról beszélt, hogy mit jelentett neki Nagy Lajos, hogyan segítette, tanította, pártfogolta őket, a fiatal írókat, tudósokat. S mennyire szerette szőkébb hazáját, Apostagot, noha szülőfalujáról írt három könyvét sokan éppen itt, rossznéven vették. De Nagy Lajos hitvallása az igazság volt. Meggyőződése: az író egyetlen feladata a valóságot ábrázolni. Az ünnepség után adott interjúban is ezekről a személyes vonatkozásokról érdeklődött a rádió riportere. Á két világháború közötti magyar irodalom egyik legnagyobbja volt számomra Nagy Lajos — mondta Ortutay elvtárs. — A modern magyar irodalom egyik legeredetibb egyénisége, aki a többi között már négy évtizeddel ezelőtt felfedezte a mai dokumentumregény módszereit. Rendkívüli érzéke volt a valóság iránt, tehetsége az apró tények mögötti valóság látta- tására. — Sokat jártam a háború alatt abba a kis könyvesboltba, amely akkoriban a csendes biztonságot jelentette neki. S később, a felszabadulás után szomszédos utcában laktunk. Ő mondta, hogy azok voltak életének legboldogabb percei, amikor összegyűltek nála a fiatalok. A feleségével, Szegedi Boriska írónővel együtt örültek a vendégeknek, hiszen azelőtt sohasem voltak olyan módban, hogy ezt megtehették volna. Nagy Lajos már hatvan esztendő körül j&rt akkoriban, sok megpróbáltatással a háta mögött, s keserűen látta azokat a hibákat is, amiket a személyi levonsz okozott. De a fiatalok között gyakran felengedett, részt vett a vitákban és az évődő játékokban, amiket József Attilával, vagy Karinthyval, Kosztolányival is annyira szeretett. Szegedi Boriska férjének csaknem harminc vaskos füzetben vezetett naplóját végrendeletben Ortutay elvtársra hagyta. Számíthatunk-e a kiadására? _ Az anyag óriási, a rendszerezés szerintem több é vet vesz igénybe. Egyelőre átadtam a Petőfi Múzeumnak. Bizonyos vagyok benne, hogy azok a sűrűn teleírt oldalak még felbecsülhetetlen értékeket re)fenek. Végül: milyen érzés az egykori barát emlékének itt, a szülőhelyen tisztelegni? — Meghatottan vállaltam a feladatot, hogy éppen itt beszéljek róla. S arra gondoltam: maga Nagy Lajos mennyire örülne, hogy ennyire fejlődő, egészen mássá változó falu ez, mint amit ő a Kiskunhalomban megírt. Mester László A Kiskunság új száma A Kiskunság kötetnyi terjedelmű új száma jubileumát ülő Kecskemétet köszönti. írásainak zöm ennek megfelelően a 600 éves várossal foglalkozik Ám nem a megszokott értelemben vett ünnepi írások ezek. A múltról szólva új adatokat tárnak fel, a jelent bemutatva — az eredmények említése mellett — problémákkal viaskodnak. Azt a jóleső érzést keltik, hogy Kecskeméten a várost alapító s nehéz Időkben fenntartó elődök méltó utódai élnek: városukat szerető, érte felelősséget érző, gondolkodó emberek. Tanulmányok egész sora mutatja be a város múltjának egy-egy részletét. Balanyl Béla gazdagon dokumentált dolgozata, amely a „három város”, Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd török hódoltság alatti életéről szól, elsősorban a történészeket érdekelheti; Szabó Kálmáné amely több mint ezer pásztornév vizsgálatával a XVII—XVÍII. századi kecskeméti pásztorok nemzetiségi megoszlását kutatja, rajtuk kívül a nyelvészeknek is mond újat. Juhász István a kecskeméti Szentháromság-szoborral kapcsolatban nemcsak egy jeles barokk műalkotás eredetét tisztázza, hanem a várost pusztító régi járványokról is képet fest. Két érdekes lrodalomörténetl tanulmány, Bognár Andrásé és Kiss Istváné sok szempontból hasonló eredményhez vezet. Egyikük a Bánk bán nyelvének és mondanivalójának, másikuk Mátyási József költeményeinek elemzésével bizonyítja, hogy Katona is, Mátyási is mennyire „kecskeméti” volt: nyelvével, felfogásával, ízlésével — ha más-más színvonalon is — milyen szorosan kapcsolódott városa népéhez, paraszti-polgári társadalmához. A harmadik irodalomtörténeti tanulmány, Péter Lászlóé, amely Móricz Barbárok című novellájának forrásait nyomozva a múlt századi Kecskemét környéki betyárvilágot támasztja fel, külön érdekességet nyer egyrészt attól, hogy közben érinti Jancsó Miklós nagyszerű filmjének, a Szegénylegényeknek forrásvidékét is, másrészt meg attól, hogy figyelemre méltó megállapításokat tesz a folklór és a művészet kapcsolatáról. A múltat idéző írások közül mégis azok a legizgalmasabbak, amelyek a pillantást a jelenig vezetik. Ilyen Bencze Lászlóé, aki a mai kecskeméti városkép csúnyácskának, szinte szégyellni valónak tartott részleteiben fedezi és mutatja fel meggyőző, magával ragadó lelkesedéssel a sajátos szépséget, a megőrizni és szellemében követni érdemes múltat. „Hol az építészek sora — kérdezi Bencze —, akik ebből indítanak —- Bartókként, Kodályként — magyar architektúrái nyelvet, s jutnak el oly városházához általa, mely igazán illene a tájba, város szívébe, történelembe, s nem applikált díszei de fundamentuma, szerkesztése, monumentalitása, arányai, s rendje által volna úgy magyar, ahogyan német egy öreg német város Rat- hausa, ahogyan holland és olasz egy holland és olasz városoké” Ilyen építészek bizony nem sorakoznak, de a BenczétŐl is idézett példa, a népi hagyományból modern művészetet teremtő zenészeké átvezeti az olvasót a Kodály Zoltán emlékét idéző Írásokhoz. Ezek sem egyszerű tisztelgések a város nagy szülötte előtt. Azt vizsgálják, Kodály példája a maga területén ki-kit mire kötelez. S közülük épp a legtürelmetlenebb hangú, Varga Mihályé győz meg inkább, hogy Kecskeméten a kultúra iránti igényben igyekeznek a kodályi tanításhoz Igazodni. Zoltán Zoltán egészen más témájú írását ezért említeném ezen a helyen, mert abban is a jövőt meghatározó módon kapcsolódik össze a múlt és a jelen, ő a magyar városfejlődés kecskeméti útját vizsgálja, ebben talál más mezővárosok számára is hasznosítható példát, útmutató tanulságot. Érdekes, eleven cikkek színes mozaikként rajzolják elénk az ünnepi számban a mai Kecskemét képét is, s elgondolkodtatnak a mai Kecskemét problémáiról. Olvashatunk az üzemi fiatalok neveléséről és a város parkjairól, a kecskeméti kutatóintézetekben folyó munkáról: kísérletekről a világhírű eredményekről — és Vígh Tamás néhány éve felállított, azóta is állandó vitatémát jelentő Katona-szobráról, Raffai Sarolta színdarabjának országos figyelmet keltő kecskeméti bemutatójáról és Hajnal Józsefről, a város köztiszteletben álló veterán írójáról. A szépirodalomnak ebben a számban kevesebb hely jutott, mint az előzőkben, különösen a szám terjedelméhez viszonyítva. Azzal azonban, hogy a verseket, novellákat az ismertetés végére hagytam, semmiképpen sem akartam értékelni. Sőt: az az érzésem, hogy Buda Ferenc megrázó erejű költeménye, a Roham, a legnagyszerűbb írás mindazok közül amelyek eddig a Kiskunságban megjelentek. Különös formájának, szigorú rendjének, mégis rapszodikus érzelmi viharának elemzésére nem vállaikozhatom. Legyen elég annyi, hogy csak felsőfokú jelző illetheti, hozzátéve, hogy ennek a jelzőnek esztétikumra és etikumra, emberi tartalomra és művészi kifejezésre egyaránt kell vonatkoznia. S talán az sem tűnik túlzásnak, hogy Szabó János novellája (Feküdj a halott helyére!) is az eddigi Kiskunságok legjava szépprózai terméséhez tartozik. Életkedv, őröm táplálja a humorát: hit az igazság győzelmében, hit az emberben. Fel kell figyelni az olvasónak Gál Sándor, Goór Imre és Hatvani Dániel szép költeményeire is, s szívesen említenék még dicsérő szóval több verset és novellát, mert szinte mindben van sajátos érték: egyéni szín, mesterségbeli tudás vagy felcsillanó tehetség. Kiemelném még a szám tartalmából a nem kifejem zetten kecskeméti témájú tanulmányok közül Pozs- gai Imréét. Ez a technikai munkamegosztás emberi; egyéniséget érintő problémáival foglalkozik igen gondolatébresztő módon. Ez a téma alighanem egvre Időszerűbbé válik, több vonatkozásban felveti a Válaszúton a civilizáció című, magyarul nemrég meg. jelent csehszlovák tanulmánykötet is. Akárcsak az előző számban, most is igen érdekes írásokat tartalmaz a Horizont rovat. Radó Gyula ezúttal Romain Garyval készített érdekes interjút. Szekér Endre a Jugoszláviában megjelenő magyar folyóiratról, a Hídról írt igen tartalmasán. Befejezésül azt szeretném írni: remélem, hogy a Kiskunságnak ez a száma jelentős lépés lesz Kecskemét kulturális életének önállósodásában. Ügy gondolom azonban, az önállósodás szó némi magyarázatra szorul. Világért sem valamiféle kulturális önellátást értek rajta, elzárkózást az országtól, a nagyvilágtól. De azt az igényt igen, hogy szűkebb hazánk embere a mag életét, problémáit, múltját és jelenét a tudomány és a művészet színvonalán érthesse meg, élhesse át.) Mert nagyszerű dolog ugyan a világ egyre inkább meg-' valósuló kulturális egysége, de ez az uniformizálódás veszélyével is fenyeget, Nem figyelhetünk-e fel máris, az élet legkülönbözőbb területein végigsöprő, az irodalomban és a művészetekben is jelentkező divatokra? Ezek ürességétől csak akkor menekülhetünk, ha Irodalomban, művészetben, tudományban az egyetemes távlat mellett keressük a helyi körülményektől: hagyományoktól, szokásoktól, életmódtól meghatározott, hozzánk közel eső valóságot is; ha a XX. század emberének életét a magunk helyén igyekszünk élni, saját körülményeinkben törekszünk megérteni. A Kiskunság szerkesztője, munkatársai és bizonyára olvasói is olyan vállalkozás részesei, amely egy életteli, a helyi valóságban gyökerező, de a nagyvilág felé kitáruló kultúrát igyekszik teremteni. Orosz László A RECENZOR az olasz Puszták népé-nek nevezi Carlo Levi művét, amelynek eredeti címe, az Itáliában nyilván szólásmondásként szereplő „Cristo si é fermato a Eboli” (Krisztus Eboliban rekedt), képletessége miatt a magyar olvasó számára nem sejteti oly hűen a tartalmát, mint a nekünk kifejezőbb, tehát találó „Ahol a madár se jár”. A fenti meghatározás összehasonlítást is követel. Nos: annyiban lehet párhuzamot vonni a világirodalom értékrendi mércéjét megütő, s mindmáig legjobb magyar művészi szociográfiai alkotás és Levl műve közt, amennyiben mindkettő szinte egyazon időből egy-egy zárt világ életét tárja fel. Illyés Gyula a harmincas évek uradalmi cselédeiről fest megdöbbentő képet a Puszták népé-ben, Levi a dél-olaszországl hegyvidék egy.két falujának az ugyanebben az időben élt lakóiról teszi ugyanezt. Alkotásaik indítéka és módszere azonban más és más. Illyés a falukutatók szenvedélyével és mindenre kiterjedő figyelmével gyűjtötte össsze, majd rendszerezte, s magas művészi fokon örökítette meg élményanyagát —, Levi pedig úgy jutott hozzá, hogy néhány évig őmaga is kénytelen volt ott élni, ahol valóban a madár se jár. Kényszerű ottlétének oka: száműzetés MUSSOLINI fasiszta kormány száműzte Grassanó- ból Gaglianóba (mint írja: „Bilincs volt a kezemen, az állam két kifejezetien arcú, megtermett képviselője kísért,...”); hogy politikai okokból, azt csupán sejteti. S úgy írja meg az isten háta mögötti, terméketlen Carlo Levi: a madár se jár földű, maláriás falu parasztságának és kiváltságosainak életét, hogy közben a saját sanyarú sorsát is megismerteti az olvasóval. Az utóbbit tekintve tehát úgy vehetjük, hogy egy száműzött regényéről van szó — s a könyv elején valóbn ez a műfaji meghatározás: Regény. S mivel ennek, valamint társadalomrajznak is egyaránt kitűnő, a kettősség növeli értékét. Máskülönben, hogy Carlo Levi mélyreható alapossággal megismerhette Gaglianó lakóit, annak köszönheti, ( s köszönhetjük mi, olvasók is), hogy mint jól képzett orvost, gyakran hívták a betegekhez. Ráadásul festő is, ami az emberek, a falukép, s a környező táj „színeinek” sokrétűbb megfigyeléséhez segítette hozzá. írói tehetségéről pedig, egyebek közt, érzékletes stílusa, mondanivalójának művészi sűrítése, a különböző időszakokban játszódó események leleményes összekötése árulkodik. Bizonyos — főleg politikai — szemléletbeli korlátáit nem számítva, Levi-től tehát a szakmabeliek, a toll munkási is tanulhatnak jó néhány mesterfogást. S a bármilyen rendű olvasók megismerhetik művéből Olaszország déli részének azt a zárt világát, amelyből ma sem tűnt még el a maffia, a középkori banditizmus. EGYÉBKÉNT az Európa Könyvkiadó által közreadott „Ahol madár se jár” iránti érdeklődést mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy néhány hónapja csaknem 26 ezer példányban immár második kiadásban került a magyar könyvpiacra. Tarján István
