Petőfi Népe, 1968. április (23. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-28 / 99. szám
Raffai Sarolta: SZÉLCSEND Kaput zárok. Este van, újra este. A szerkezet olajos acélnyelve kattan egyet, cuppan is. Vége hát. Magamban hordom én az éjszakát, hová indulnék? Az udvar felett felhőbe, fénybe bújtatott jelek; valami álnok, sokszínű csodát mímelő fodrok, fátylak húznak át, de itt lent szélcsend — mi lehetne más? Mindig ugyanaz. Rebben az akác, de csak egy percre — s már nem is igaz. Ügy sorjáznak a szabvány-levelek, amint az egyszer elrendeltetett, kocsányon függve őrlik a mai nedveket: lenni, el nem hullani. Hová indulnék? Rég nincs úttalan, nincs ismeretlen, minden adva van számokban, rendben, önmagámban is. Valahogyan titkosan, szervezetten a bejárható út a lábfejekben, a belátható távolság vakon de bennem, s gyáván eltakargatom a bizonyságot. Elbírnám? S hogyan? A feljáróhoz lépek hangtalan, lehetőséggel súlyos-terhesen és mert láthatnak — mégis könnyedén. Így nézünk szembe. Fentről fényeken átfutó fodrok, fátylak, lentről én. 53fZX22G*53LMZ2 ¥ Uj költői sorozat papírkéssel „tálalva“ A KÖLTÉSZET idei napján egyszerre jelent meg két külföldi költő — a szerb Vaskó Popa és a Stockholmban élő, 1966-ban Nobel-díjjal kitüntetett német Nelly Sachs — verseskötete, egyforma köntösben, terjedelemben és árral. (Az utóbbi igen mérsékelt, főleg ha figyelembe vesszük a gyomai Kner-nyomda ezúttal is megnyilvánuló remeklését.) Az uniformizált külső a sorozatokra jellemző, amelyek a hazai könyvkiadásban is bőséggel áradnak, a szóban forgó két kötet mégis szokatlanul újat igér: a világon jelenleg élő, korszerű hangú költők nagyszerű vonulatát. A sorozat — remélhetőleg valóban azzá teljesedik —, új panorámát tár fel a költészet birodalmában. S még egy, a könyvkiadásban régi kedves hagyományt elevenít fel a két kötet, miszennt az olvasásra történő előkészítés nem a könyvkötő műhelyben, hanem az olvasó asztalán fejeződik be: az ívek ugyanis nincsenek felvágva. Ez az olvasóra vár; mintha különös gyümölcsöt bontanánk ki papírbörtönéből. Mintha elősegítené annak a bensőséges kapcsolatnak a kialakulását, amely nélkülözhetetlen a költő és az olvasó között. Bár csak röviden, de illik szót ejteni arról is: mi jellemzi az egymástól földrajzilag távol élő, valójában nem kevés rokonságot mutató két költő munkásságát Vaskó Popa lírája világviszonylatban is merőben új: verseiben egyetlen hasonlat, sőt metafora nincs, nem Ismeri a közel-távoli fogalmaknak a modem versépítésben unos-untalan alkalmazott társítáKorács László rajza sapkáján, olyan volt, mint a kérlelhetetlen végzet. Üjabb szavára a katonák rögzítették a zárat. Majd vezényszóra lábhoz eresztették fegyverüket. A tiszt torkán mintha akadozott volna a szó, amint vezényelt. Szinte meghatotta a fiú megszólalása. — Nos? Tíz napja folyton ezt a kérdést intézi hozzá, és-* tíz napja mindig ezt a választ kapja: „Nemé' Órákon át: „Nos?” és órákon át: „Nem!” Tíz napon át: „Nos?” és tíz napon át: „Nem!” És most ez a váratlan: „Várj!” A tiszt azt parancsolja, hogy verje agyon az apját. Nyilván szenvedélyévé vált, hogy szeme láttára ölesse egymással a foglyokat, és fölényes mosollyal gyönyörködjék az öldöklésben. Korábban az apától követelte, hogy verje agyon a fiát, az öreg azonban megtagadta és szemközt köpte. Azóta esett a választás a fiúra. „Megkímélem az életedet” mondta a tiszt. És most ezt kérdi tőle: — Nos? A fiú motyog valamit mgaában. — Tudod, mit ígértem — emlékezteti az usztasa hangosan, hogy minden halálraítélt hallja. _ Nem bírom — nyögi ki a fiú és kétségbeesett p illantást vet az apjára. Az mozdulatlanul áll, mint a megkövült átok. — Vár). — Meggondoltad? — Ide azt a taglót — mondja a fiú. — Ha agyonvered, életben maradsz. _ Ide a taglót — mondja a fiú ismét, magára parancsolt nyugalommal, hogy ki ne törjön belőle a sikoltás. A z usztasa leoldatja kezéről a drótot. Egy katona odaviszi a taglót. A fiú szorosra zárja vértelen ajkát. Az apa csak nézi. Komoran. Megvetéssel teli szemekkel. A fiú azonban nem igyekszik megindokolni arca egyetlen vonásának rezdülésével sem a döntéséU Arca szenvtelen. Sőt, mintha nem i$ sajnálná immár.* „hiszen verte az anyámat, iszákos volt... megváltja az életemet... hiszen miatta estem csapdába.. A tiszt vállon fogja és előbbre húzza. Az öreg egyedül maradt. Szeme, ki tudja, miért könnybe lábadt. Egy nagy könnycsepp legördül a járomcsontján, s a felső ajak ívén belevesz a sűrű borostába. — Markold meg a taglót! — szól rá a tiszt a fiúra, és elmosolyodik. Mindig ezek a legkéjesebb pillanatok számára, amikor az áldozat erőben és akaratban hirtelen megtörik. Megalázkodik, végső elveszettségében. — Két kézre! A katonák unalommal nézik a jelenetet. TelindvUnak, vagy talán boldogtalannak is csak egy fiatalabb katona látszik. — Két kézre! — Jó — mondja a fiú. Ereje azonban nemigen van hozzá. Reszket a keze. Egész testében remeg. Miközben a lengő taglót figyeli, félszemét a tiszt az öregen felejti: az mozdulatlan, halálával megbékélten áll, mint a tapasztalt ember, aki nem is várt mást az élettől. És amikor magasba lendül, a taglón két tekintet találkozik egymással: az öregé, meg a tisztté. Az öregé csupa megadás, a tiszté kaján öröm, fi ermesztő csend támad — o fiú a tiszt felé lendíti hirtelen a taglót. Az első ütés után az usztasa talpon marad, csak a feje csuklik le, és meg- tántorodik. Halott fényű szemmel a fiúra szörnyed, s aztán lerogy — kalimpáló lába barázdákat húz a sárba. A fiú még két ütést mér rá, s azután, hogy közéjük dobja a taglót, odaszól kimerült hangon a katonáknak: — Lőjetek! Ekkor ráveti döbbent tekintetét az apa is, s ajka fájdalmas mosolyra húzódik. Dudás Kálmán fordítása sát, nincs asszociációs rendszere, csak a jelentések áradnak pőrén, szinte gyermeki dadogással, s ame- lyek iszonyú mélységek fölött gyújtanak világosságot. ENNEK a költészetnek megnevezhető témája egyáltalán nincs; az ember és a lét viszonyát variálja vég nélkül, boncolja a szavak hidegen, könyörtelenül metsző késével. Ez a „szerszám” a lehető legdísztelenebb; értéke a gyakorlati alkalmazásban összpontosul. Semmi barokk cikomya, semmi romantikus lélek-vájkálás. Oly fukarul bánik a szavakkal, hogy az már döbbenetes; sűrített csillogásuk így nem halványul, sokkal inkább hatványozódik. Popa nem alanyi, hanem dologi költő. „Látok, nem álmodom!” — vallja kötetnyitó versében, mintegy mottóként. „A történelem-előtti varázsló rokona, az ős-költőé” — írja róla magyar tol- mácsolója, Weöres Sándor. Amíg Vaskó Popa már pályája kezdetén az eredetiség teljes fegyverzetében áll elénk, s fejlődése jórészt csak annyi, hogy későbbi szakaszában még inkább lemezteleníti a lét lényegi dolgait, addig Nelly Sachs hirtelenül meredek felívelése csak 50 éves kora után kezdődik — a költői pályafutásban oly ritka késői előretörés, sőt egyáltalán: jelentkezés önmagában is szenzációt keltő. Sachs esetében majdnem tragikus feltűnésről van szó; zsidó származásánál fogva a nácizmus üldözöttjeként csak az utolsó pillanatban, 1940-ben, s csak a svéd király közbenjárására sikerült elmenekülnie a barna karmokból. S EKKOR, a népeket, de különösen a saját fajtád ját sújtó hányattatás, halál-suhogás ébresztette rá igazi küldetésére: az emberiséget fel kell emelni, mielőtt végképp elsöpörnék a szenvedés hullámai. Ennek a prófétai megváltó hitnek, törekvésnek adott hangot az azóta sorra megjelenő köteteiben. A zsidó sorsból fakadó e-század-beli élményeket egyetemes emberivé növeli — dísztelenül, tárgyszerűen, szinte biblikus komolysággal. Tragikusan „nehéz költő”; verseinek szépségei nem a felszíni hatásokban tündökölnek, hanem rejtetten, csaknem szemérmesen megbújva az elmosódó képek mögött. Nem tudni, a sorozat további köteteiben kik kapnak helyet — nem ártana, ha az Európa Könyvkiadó a borító „fülén” erről is tudósítana —, mindenesetre az első két kötet a legmagasabb igényeket csigázta fel. Bizonyos, hogy a modern költészet kedvelői közül sokat válnak majd a sorozat gyűjtőivé. (Vaskó Popa; Ostromlott derű; Nelly Sachs: Izzó rejtvények.) H. D. Kis helytörténet Az első demokratikus lap a felszabadult Kecskeméten A KECSKEMÉTI HÍRLAP, a felszabadulás után elsőként megjelenő helyi sajtóorgánum eddig elkerülte az érdeklődők figyelmét. A „Megyénk felszabadulása” című, 1965-ben kiadott bibliográfia- és dokumentum- gyűjtemény sem említi. Az első szám december 6-án került az olvasókhoz. A Részvény-nyomda betűivel nyomtatták. A kétoldalas kiadvány se a szerkesztő, se a kibocsátó testület nevét nem közli. A főhelyen Várady József polgármester felhívását találjuk. Részletesen ismerteti a magyar és szovjet hatóságok rendelkezéseit. Ezek a közbiztonság javítását, az élet normalizálását szolgálták. Rövid hírekben tudósít a lap a hadihelyzetről, a fasiszták sorozatos vereségeiről. Riportban számol be a színházban, november 30-án tartott magyar—orosz estről. Főképpen Beregi Oszkár és Karácsonyi Kálmán kapott sok tapsot. (Beregi itt vészelte át a nyilas rémuralom végnapjait. A neves színész néhány éve Hollywodban halt meg. Karácsonyi Kálmán pedig jelenleg a Béke téri iskola igazgatója). A rombolásról, a pusztulásról szóló híradások mellett egyre gyakrabban kapnak helyet az élet megindulását jelző tudósítások. December 14-én gördült ki először innen Szegedre személyvonat. A villanytelep munkásai már november 7-én áramot szolgáltattak. Apró események a körülmények alakulása révén jelképpé, szimbólummá növekedhetnek. Milyen boldog örömmel, meglepetéssel tekintgettek december 14-én a járókelők a Nagytemplom órájára. A hatalmas mutatók újra megkezdték körsétájukat: az óra ismét átvette a hivatását. Az utolsó, december 17-én közzéadott számban, Vas Zoltán „Miért szenvedünk” című írásában a háború okait elemzi. Megdöbbentő híreket közölnek a sopronkőhidai vérengzésekről. Olvasható, hogy december közepéig 29 071 lakos váltotta ki személyi igazolványát. (Másfél hónappal azelőtt még ezren sem tartózkodtak a „hírős városban”.) Jut már hely a kultúrának, a sportnak is. Jobbér- zésűek erőteljesen követelték: nevezzenek el utcát Ady Endréről, a forradalom viharmadaráról. A Hor- thy-rendszer helyi iletékesei, a művelődésügy irányítói rossz magyarnak, gyenge költőnek tartották. Egy másik felhívás a KTE labdarúgóit toborozza. BIZONYÁRA élnek még olyan nyomdászok, újságírók, akik részt vettek az első, demokratikus időszaki lap előállításában. Ok valóban nagy idők, nagy események tanúi. írják meg emlékezéseiket. Heltai Vániia.
