Petőfi Népe, 1968. április (23. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-28 / 99. szám

Régi irodalom — új olvasó

Jelzések érkeznek: irodalmunk klasszikusai kiszorulnak az olvasók érdeklődéséből. Ahelyett, hogy a könyv hódításával egy ütemben új rétegek és nemzedékek szívét-értelmét gazdagítanák, korábban kiküzdött hatásukban is gyengülni látszanak. Benjámin László Petőfi, Komlós Aladár, Ady költészetének hátterébe szorulásáról közöl figyelemre méltó tapasztalatokat Nem volna nehéz további példákat említeni, hogy a múlt értékei felé manapság nem fordul a közönség azzal a figyelemmel, ami pedig indokolt és méltó is volna. Rendelkezésre állnak számszerű adatok. Az ismeretterjesztő társulat jelentéséből statisztikai pontosssággal derül ki, mennyire megcsappant az érdeklődés a századunk előtt járó idő magyar lírája és prózairodalma iránt.

Vajon nem természetes-e a közönség választása, a kortárs művészet és a közvetlen előzmények előtérbe állítása? Jogos-e az aggodalom, amit ez a jelenség kivált? De további kérdések is adódnak: valóban csak az olvasói ízlés alakulása figyelhető meg a klasszikusok térvesztésében? Játszanak-e szerepet más tényezők? S főleg: mit tehetne a könyvkiadás, az ismeret- terjesztés, a tömegszórakoztató és nevelő apparátus azért, hogy a közönség elé állítsa a magyar irodalmi múlt kallódó, vagy félreszorult értékeit.

Elvileg aligha vitathatja valaki, hogy a szocialista kultúra magába fogadja és gazdagsága egyik fontos tényezőjeként tiszteli, fejlődésében hasznosítani kívánja ezeket az értékeket, őrzi a folyamatosságot, amiben a kritikának és az elfogadásnak, a különbözésnek és az azonosságnak időben változó arányait igyekszik kialakítani. Nem árt azonban újra elmondani, a közgondolkodás alakulása szorosan összefügg azzal, milyen helyet kapnak klasszikusaink a nemzeti kultúra emelkedő-formálódó épületében. Az önismeret és a rá épülő öntudat, a félrevetni valót megtagadó, de a tiszteletre méltó példát emelő és ápoló nemzeti büszkeség aligha mondhat le a művészet, az irodalom forrásairól. Ha például valaki ismerkedni akar a régi magyarság életével, a nemzeti emlékezet költői rangú al- katásait hívhatja segítségül. Nagy versek és korfestő regények közelebb viszik céljához: a mai nemzedékek életével, terveivel, gondjaival elszakíthatatlan szálakon összefüggő régebbi korok felméréséhez. Illúziók és torzítások nélküli kép kialakításához.

Ilyen igénye, persze, csak annak van, aki a maga és családja, szűkebb környezete és az országos közösség mindennapjait a történelem összefüggéseiben látja. Aki tud és akar népben, nemzetben gondolkodni, aki keresi és megtalálja tennivalóit a jövő felelős alapozásában, az egymást váltó nemzedékek láncában. Sok ilyen ember él Magyarországon, és számuk egyre nő. Rájuk gondolunk, amikor irodalmunk klasz- szikus értékeinek nagyobb megbecsülést és céltudatosabb propagálását említjük. Nem élettől elragaszkodó értéktisztelet emelt szót ebben az ügyben. A cél éppen az volna, hogy az iskolában szinte elkerülhetetlenül tananyaggá lett szerzők és művek aktuális érdekű, a mai ember kíváncsiságát, fantáziáját, érzelmi- gondolati követelményeit kielégítő szellemi tápanyaggá váljanak. Történelmi szemléletre, lelki nemességre, emelkedett ízlésre, a műformák és a nyelv szépségére tanítsanak. Nem a kötelező olvasmányok kényszerűségével, nem is a társalgási ismeretanyag megszerzésének felszínes buzgalmával, hanem belső igényből, a szellemi világhódítás szenvedélyével.

Ma az a helyzet, hogy az ilyen szintű és érdeklődésű olvasók zöme sem merít a XX. század előtti magyar irodalom kincseskútjából. A hasonlatot folytatva, túlzás nélkül írhatjuk: alig történik mostanában erőfeszítés, hogy ez a kút és környéke vonzóvá váljék.

Pedig arra nem számíthatunk, hogy a kultúra zsúfolódó választási lehetőségei közepette, a kínálat nem is mindig szerény változatai mellett, a sokféle hatást befogadó közönség spontán fordulattal, önmagától keresni kezdi ezt a kutat. Ehhez okos szóra, jó tanácsokra, átgondolt és tárgyához méltó színvonalú propagandára volna szükség. A tévé, a rádió, a képes regényekkel operáló újságok és magazinok, a film és a lektűr vonzásában élő olvasónak szüksége van útbaigazításra, tájékozódását könnyítő, irodalmi-szellemi térképlapok felrajzolására.

Néhány évvel ezelőtt az új magyar irodalom népszerűségének kivívására fogtak össze az érdekeltek. A vállalkozás sikere nem maradt el, ami elsősorban persze a jó műveknek, és csak másodsorban a jópropagandának köszönhető. Mégis igaz: a TIT, a rádió, a televízió, a sajtó, a könyvtárosok fáradozása nélkül nemigen lehetett volna elérni az új magyar regény 20 000-es átlagpéldányszámát. Van tehát lehetőség az érdeklődés irányítására, a vásárló- és olvasóközvélemény befolyásolására. Helyes volt a 60-as évek elején az élő próza és líra bemutatására összpontosítani az erőt. Nem volna helyes azonban a változott körülmények, az elért eredmények fölött szemet huny- niok, s változatlanul hagyni az irodalmi ismeretterjesztés programját. A tervekben és a kivitelben is nagyobb súlyt és helyet kíván a XIX. század és a korábbi századok magyar költészete, prózája, emlékirat-irodalma. Ennek az irodalomnak a népszerűsítése megköveteli a módszerek finomítását, az anyag megfelelő válogatását és csoportosítását. Nem könnyű hidat építeni egy táskarádióval, gyorsvonaton utazó fiatalember és Balassi Bálint, vagy Berzsenyi Dániel költészete között.

Szerencsére nem kell elődök nélkül áttörésre vállalkozni, aminthogy a probléma: a régi irodalom és új olvasó között eleven kapcsolatot teremteni, ugyancsak ismert a korábbi évtizedekből. Az irodalmi hagyomány feltárásának és széles körű népszerűsítésének igénye a két világháború közötti időben írói program is volt. Móricz Zsigmond például antológiát állított össze. Gyűjteményét a fiataloknak és a kevés pénzű érdeklődőknek szánta. így lett a 320 oldalas, 1 pengőért kapható Magvető című válogatás tízezrek nevelőd je, gyönyörködtetője. Móricz példája és módszere ma is követhető. Antológia összeállítása olyan írásokkal, versekkel, amelyek alkalmasak a figyelemébresztésre. Móricz úgy vett át részleteket például Anonymus Ges- tájából, „mintha az ember felolvas egy munkát a közönségnek, s kihagyja, ami fölöslegesnek tűnik fel előtte”. Móricznak és írótársainak egy megkövesedet- ten konzervatív irodalomszemlélet béklyóit kellett annak idején tördelnie. A mai szerkesztőnek sokkal könnyebb a dolga. Soha még annyi erőfeszítés nem történt a régi századok költészetének és drámairodalmának feltárására, kiadására, mint az elmúlt két évtizedben. Nagyszerű tudományos szöveggyűjtemények, monográfiák, kritikai kidások sorakoznak a szakemberek polcain. Méltatlanul elfeledett, vagy mellőzött szerzők és irányzatok foglalták el méltó helyüket az irodalomtörténetben. Mindez nemcsak megkönnyíti, hanem meg is követeli most már a klasszikus irodalom népszerű bemutatását, helyének és hatásának biztosítását a nemzeti műveltségben és az irodalmi közgondolkodásban.

JÓ lenne kiadni új, mai Magvetőt. Ez a könyv eljuthatna azokhoz, akik még nem rendszeres olvasók, de akiket elsősorban éppen a nemzeti klasszikusok nyerhetnének meg a betűnek.

Dersi Tamás

Nagy Sándorral

Nagy Sándort, a keceli általános iskola igazgatóját kedvelik az újságírók. Nem csupán emberi sze- retetreméltósága, a belőle áradó egyéni rokonszenv miatt, hanem azért is, mert a sajtó embereit soha nem engedi el üres kézzel. Mindig van számunkra „kenyér” — községi, vagy megyei problémák foglalkoztatják, valahányszor elmegyünk hozzá.

Ezúttal a gyönyörű keceli iskola igazgatói szobájában kerestük fel. Ritka alkalom itt a vele való találkozás, hiszen megyei gondjai gyakran szólítják egy-egy községbe, városba. Tizennégy év óta tagja a megyei tanácsnak Nagy Sándor és csaknem ugyanennyi ideje a művelődésügyi állandó bizottság elnöke. Mindezeket a funkciókat úgy látja el, hogy egy 44 tagú tantestületet igazgat és 1140 keceli iskolás és óvodás sorsát viseli szívén. És nem is akárhogyan: ebbe az iskolába érdemes eljönni, ha az iskolásélet örömeit és eredményeit akarja látni az ember.

Az igazgatói szoba falait azok az ország-világ előtt jól ismert batikolt kézimunkák díszítik, amelyeket a jónevű kézimunka szakkör tagjai készítenek. Kedves, hangulatos, amolyan „szívvel teli” iskola ez, ahol a leckén túl az emberré válás sok egyéb módjával is törődnek a nevelők. Utaljunk a tizenhatféle szakkörre? Vagy a „tudományos szobá”-ra, amelyben a kis kémikusok végeznek komoly kísérteteket az igazgató vezetésével? És még sok másról lehetne beszélni.

Nagy Sándor már nem fiatal ember, a nyugdíig két éve van hátra. Megkérdezem: csinálja-e tovább?

Kitérő a válasz:

— Nagyon szeretem a zenét, de eddig nem jutott rá időm. A sok megoldatlan kérdés viszont marasztal: csináljuk meg, fejezzük be a munkát. Csakhogy: mindig újak jönnek.

Az elmúlt tizennégy év felől érdeklődöm: milyen gondok jellemezték és melyek a soron következő feladatok a művelődésügyi állandó bizottság előtt?

— Másfél évtized alatt megyénkben nagyon sok változás történt, mind az iskoláztatásban, mind a népművelésben. Az ötvenes évek közepén, bár a falusi iskolák rendkívül elhanyagolt állapotban voltak, a községi tanácsok inkább a művelődési otthonok építését szorgalmazták. Hiszen valóban szükség is volt a kibontakozó közösségi élet számára ilyen központokra. De ez az oka annak, hogy számos községben ma szűk az iskola, művelődési otthona azonban van a községnek.

— És mégis: az iskolaépítkezésekre így is sokat költött az állam. Erre az időre esik a tanyai iskola- hálózat nagyarányú bővítése. A múlt rendszertől örökségül maradt épületek már nem állták a versenyt az idővel. Sok millió forintot fordított megyénk erre a célra, az állandó bizottság javaslatára. Persze, itt megint csak nem lehetett egyformán eleget tenni a szükségletnek. Kiskunhalason például ezidőben 23 tanterem épült a tanyán, ugyanakkor lemaradt a városi iskolák fejlesztése. Ezt a lemaradást mostanában kezdik pótolni,

— Milyen gondok megoldásán fáradozik mostanában az állandó bizottság?

Mosolyog:

— Nehéz erre röviden válaszolni. Mindenekelőtt az iskolák szakosítását szeretnénk jelentősen előbbre vinni. Ez persze összefügg a körzetesítéssel. Sok még a tanyai iskolánk és az állami erőforrás kevés ahhoz, hogy belátható időn belül kollégiumokat, hétközi otthonokat építsünk helyettük. Több helyi segítségre volna szükség. Erre már nem egy példa van, többek között a tiszakécskei hétközi otthon.

— Ügy tudjuk, más tanyai problémák is foglalkoztatják az állandó bizottságot.

— Igen, éppen a tanyai gondok megoldásának segítésére külön albizottságot hoztunk létre. Megyénk lakosságának 38 százaléka lakik tanyán. Sürgetjük és segítjük a tanyai klubok szervezését, a vándormozikat, a művelődési autókat minél több tanyai iskolába és minél gyakrabban, a televízió működtetéséhez pedig több aggregátor beszerzését javasoljuk. És a könyvtárakat a tanyai iskolákba! Még sok-sok a teendő a falusi, tanyai és városi népművelésben!

Megkérdezem Nagy Sándort: ilyen dús elfoglaltság mellett mennyi időt tölt pihenéssel? Válasz: — általában, ha otthon van falujában, este 10—11-ig tartózkodik az iskolában.

Balogh József

iPonciOM

Mladen Olyacsa:

Apa és fia

Alkonyattájt vitték őket a vesztőhelyre. A tízfőnyi csoport halálraítéltet, köztük a kezüknél fogva összedrótozott apát és fiát. Az apának a bal, a fiúnak a jobb keze volt szabad. A halálbamenők közt rozsdás sodrony feszült. Komoran, lehorgasztott fővel, megtörtén állt apja mellett a fiú.

— Nos, meggondoltad magad? — kérdezte az usztasa tiszt.

— Nem! — csattant fel élesen a fiú hangja.

Az usztasa rávillantotta tekintetét.

Feje reszketett, nyakizmai sajogtak a fájdalomtól és mégis igyekezett elszántnak látszani a fiú.

A tiszt felállította a rajt, húsz méternyire a tömegsír hosszában, és „csőre töltsl”-öt vezényelt. Csattogtak a zárak.

A fiú szeme a gödörre tévedt — a sárosán tátongó, nagy vermet nyilván közös sírhelyül szánták. Megremegett. Lesütötte a szemét. Nem bírta tovább nézni a sír sárga földjét.

Az apa arcáról lerítt, hogy sokat gyötörhették a börtönben. Olyan ember benyomását keltette, aki képtelen eszmélni. Vagy talán észlelni is.

A katonák parancsra készen markolták a fegyvert. Már csak a „tüzet nyiss!"-ra vártak. Némelyek türelmetlenül, némelyek közönyösen, némelyek unalommal, némelyek szeméből viszont mintha részvét is sütött volna.

— Nos, meggondoltad? — kérdezte a tiszt ismét.

— Nem! — mondta a fiú.

— Vesztedre — mondta kaján mosollyal a tiszt.

A fiú szemében gyűlölet villant: a kutya nézi így a farkast, hogyha találkoznak véletlenül.

A halálraítéltek sora közvetlenül a verem szélén

állt, háttal a frissen ásott sírnak. Csupa elgyötört, rongyos alak. A cafatokban lógó gúnya arra vallott, hogy kemény, éles kínzóeszközökkel, talán vasrudakkal puhították őket a vallatások során. Alig álltak a lábukon. Sapkásán, kucsmásan, fedetlen fővel, amint támolyogva álltak a sorban, majd olyan volt a kép, mint mikor düledező palánkot lát az ember egy csatakos árok partján.

Az apa fejében fekete báránybőr kucsma, a fiúéban világos színű sapka. Az apa sűrű, sötét, hegyes bajuszt viselt, a fiú álián épp hogy csak ütközött a pelyhedző, gyér szakáll.

Vezényszó harsant a rajnyi katona mögül:

— Célba!

Majd rövid magyarázat, hogy a kivégzést a sor bal szárnyáról kezdjék.

— Hárman lőttök egyre! — mondta az usztasa közömbösen. És mintha aggálya lett volna afelől, hogy megértették, hozzáfűzte: — Balról jobbra!

WJjabb vezényszóra eldördültek a lövések. Fekete füst gomolygott a puskacsövek végén.

Az első három áldozat elzuhant. Magával rántották a negyediket is. Az élőt. Mintha csak megbotlott volna, felállt: Méltatlankodással az arcán, hogy nem egyszerre terítették le a társaival. A fiú volt.

— Nos? — kérdezte a tiszt.

— Nem! — mondta a fiú.

— Csőre töltsl — harsant a vezényszó. És aztán;

— Célba!

A fiú felpillantott: három cső meredt rá.

— Várj!

A tiszt meghagyta — további vezényszóig emeljék a fegyvert az elítélt feje fölé. És mintha különös gondja lett volna arra, hogy a fiú életben maradjon, elismételte, amit mondott. Sőt, mintha őrülni látszott volna a váratlanul beállt fordulatnak. Mosoly bujkált lányosán csinos, sápadt arcán. De amint bokáig érő zöld köpenyben állt. a villogó bádog XJ-betüvel a piszkos