Petőfi Népe, 1968. április (23. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-21 / 93. szám

Gorkij a forradalom vezéréről

98 évvel ezelőtt született Lenin

Néhány nappal ezelőtt ünnepeltük a „forradalom viharmadara”, Makszim Gorkij születésének 100. évfordulóját. A nagy írót mély és őszinte barátság fűzte Vlagyimir Iljics Leninhez, a forradalom vezéréhez, akivel sok esetben találkozott, vitatkoztak, beszélgettek és számtalan levelet váltottak egymással. Most, Lenin születésének 98. évfordulója alkalmából Gorkijnak róla készített írásaiból mutatunk be egy részletet olvasóinknak.

Lenin, mint lenyűgözően erős akaratú ember, a legnagyobb mértékben rendelkezett azokkal a tulajdonságokkal, melyek a forradalmi értelmiség legjobbjait jellemzik: az önmegtagadással, amely gyakran önsanyargatásig, túlzásokig fokozódott, Leonyid And- rejev egyik hősének logikájáig, amely szerint: Az emberek rosszul élnek, tehát nekem is rosszul kell élnem.

A súlyos, éhinséges 1919-es évben Lenin restellte megenni azokat az élelmiszereket, amelyeket, vidékről kapott elvtársaktól, katonáktól és parasztoktól. Amikor a küldeményeket behozták kényelmetlen lakására, ő homlokát ráncolta, zavarba jött és sietett szétosztani a lisztet, cukrot, vajat a rossz táplálkozástól legyengült, vagy beteg elvtársaiknak. Egyszer meghívott ebédre és így szólt:

— Füstölt hallal fogom megkínálni. Asztrahányból küldték.

És szókratészi homlokát ráncolva, mindent látó szemével sandítva tette hozzá:

— Ide küldik, mint egy földesúmak! Hogyan lehetne erről leszoktatni őket. Ha visszautasltom. megsértődnek. Pedig körülöttem mindenki éhezik.

Nem voltak szenvedélyei, szeszes ital. dohányzás idegen volt tőle, reggeltől estig bonyolult, nehéz munka foglalta le, s így egyáltalán nem bírt gondoskodni önmagáról, de éles szemmel figyelte elvtársai életét. Volt úgy, hogy dolgozószobájában, asztalánál ült, gyorsan írt és anélkül, hogy tollát felemelte volna a papírról, mondta:

— Üdvözlöm. Hogy van? Mindjárt befejezem. Egy vidéki elvtársról van szó, elkeseredett, úgy látszik elfáradt. Lelket kell öntenem beléje. A hangulat nagyon fontos!

Egyszer Moszkvában, hogy nála jártam, megkérdezte:

— Ebédelt?

— Igen!

— Nem lódít?

— Tanúim vannak rá, hogy a Kreml éttermében ebédeltem.

— Hallom, ott pocsékul főznek.

— Nem pocsékul, de lehetne jobbam.

Nyomban részletesen kikérdezett: mi ott a rossz és hogyan lehetne jobban.

Zsörtölődni kezdett:

— Hogy van az, hogy ezek ott nem tudnak ügyes szakácsot találni? Az emberek a szó szoros értelmében ájulásig dolgoznak, ízletesen kellene nekik főzni, hogy többet egyenek. Tudom, kevés az élelmiszer és

rossz is, de ügyes szakács kell. — És idézte egy orvoskutató gondolatmenetét arról, hogy az ételek ízletes elkészítése mennyire befolyásolja tápértéküket Megkérdeztem:

— Hogy jut rá ideje, hogy még ilyesmiről Is gondoskodjék?

ö is megkérdezte: — Az ésszerű táplálkozásiról? — S e szavak hanglejtésével értésemre adta, hogy kérdésem nem helyénvaló...

ö túl keveset törődött önmagával ahhoz, hogy magáról beszélt volna másokkal: lelkének titkos viharairól úgy tudott hallgatni, mint senki más. Egyszer azonban Gorkiban valakinek a gyermekeit cirógatta és így szólt:

— Lám ezeknek már jobb életük lesz. mint nekünk; abból amit mi átéltünk, ők sokat nem fognak végigszenvedni. Az ő életük nem lesz ilyen kegyetlen.

És a távolba nézve, a dombokra, ahol szívósan tapadt meg egy falu, elgondolkozva tette hozzá:

— És én mégsem irigylem őket. A mi nemzedékünknek sikerült teljesítenie egy lenyűgöző, történelmi jelentőségű feladatot.

Ilyen volt Vlagyimir Iljics Lenin.

FODOR JÓZSEF:

Semmi se késő

Még itt jársz e földön, még semmi sem

Késő; egy nap jó emlékkel vigyen,

Hogy nem rosszul használtad itt időd;

Több vagy, mint mikor lábad idejött.

Ha nem gondoltál rá, tedd ezután,

Szörnyű, későn bánkódni volt hibán —

S még nem késő. Míg fürgén mozgasz itt,

Hát tedd rendbe, barátom, dolgaid;

Mert száll az élet, fogy a fürgeség,

Még minden itt: éld, küzdve, tűrve még,

És itt még annyi nagyra alkalom,

Jaj, ha fecsérled, nincsen irgalom.

Mulasztás kínja jön csak, bűntudat,

Hogy megmutasd, ki vagy, ez itt útad;

Talán csak ez: hát álld, mint állhatod,

Okulva, míg rejtélyét itt lakod,

A nyüzsgő mindent, ami itt van, éld,

Mi kínt — s benned a lázt, a szenvedélyt S mit hoznak bőven kis és nagy csaták,

Ám másnak tett, neked tárgy e világ,

S amit megérsz, mi sújt vagy lelkesít,

Mert miért élsz valóban: verseid.

Versbe rótt élet: hát ezt jól csináld,

Erőid fogd, vezesd avagy ziláld,

Fő, hogy jól írd meg, mi izzik, betölt,

Tartam: az élet, — tartalom: a föld,

S e szörnyű-szép létben mi megragad —

S mely mindennél több még: mit hordsz magad. De mondj ki mindent, míg időd van itt;

Más szánt, épít, te írd meg álmaid,

Almoknak nyelvén egy nagyobb valót,

Mit írsz, jól: él — (ki él, holnap halott) — Versbe-mentett élet. Csak jól csináld, így hívd porondra az időt, halált.

Hetven esztendeje született Fodor József Kossuth-díjas költő, számos ismert verses kötet (Országutak énekei: Szertelen ünnep) és tanulmány-, portrékötet (A történelem sodrában; Emlékek a hőskorszakból) szerzője.

tmjinr

Goór Imre: A város hétköznapjai.

Szabó Pál:

■fiiért hívják ezt a meglehetősen magas, a síkság,T1 ból kiemelkedő dombot Halál-dombnak? Valaha, a századforduló előtt, negyvenötig a káptalan birtoka volt ez a hely, valami nyolcszáz vagy ezer holddal, úgy hívták, hogy Begécs. Itt volt a tanya, a gulyás lakása. Egy szalontai nagy vásáron eladott a gulyás pár darab marhát, utána hazajött a családjához, este lefeküdtek. Reggelre őt is, családját is agyonverték a pénzéért. Nyilvánvalóan egy pásztor vagy környékbeli paraszt, a másik pásztort, a másik parasztot, így lett a domb dalban, emlékezetben Halál-domb.

Kőműves koromban itt dolgoztunk egyszer Kornics- csal, Dékánnyal, két jó barátommal egy nyáron. Makai Antal bátyám volt a gazda, intéző, meg midnen, hiszen a papok nagyon megbíztak azon időben az ugrai magyarban. Szép, derült este, az új hold csorgóra áll az esthajnalon, szalonnasütés, majd izzó zsarát, rágyújtás, és Antal bátyám felesége egy csupor aludttejet ád, hogy együk meg. S Kornics Jóska megfogja kétmarékkal a csupor derekát, mintha csak a gazdáné szép lányának a dereka volna, és táncol, hopszol a fazékkal a. gyepen.

De ez is már régmúlt. Itt olyan nagyon sok a múlt. Ellenben ez az épület merőben új, a bevégzés előtt áll, és olyan jó innen széjjel nézni, a kis emelet ablakából !

Az új rendezésű gazdaságban hatvan kilométer hosszú úthálózat készül a tavak között. Persze, nem makadám, nem kövezett, erre nincsen szükség. A szintnél jóval magasabb út, ha földút is. jól gondozva tökéletesen megteszi a szolgálatot. Hiszen könnyebb és gyorsabb utazási esik motoros csónakkal, de inkább bárkajárattal. Ez a Halál-dombi egység nemcsak haRéazlet a szerző „Szülőföldem, Biharország” című most megjelent kötetéből,

lászati, gondozási, Ivadékápolási üzem, hanem fontos és jól kiépített állomása, központja, őrhelye a kacsatenyésztésnek is. Ami túlsúlyban, és jövedelemben ugyanannyit jelent, mint maga a haltenyésztés. Tehát ez a 3363 holdas terület holdanként 16—18 mázsa húst ad! S dolgozik vele 32 műszaki, 12 irodai, 8 kisegítő, 130 évi alkalmazott, meg 111 hónapos, 6—7 hónapra szerződött időszaki munkás. Évi munkabér 5 410 000 forint.

Olyan a viszony az emberek között ebben a gazdaságban, mintha az egész egyetlen nagy család volna. Ha van is néha egy kis egymás közötti zökkenő — mintha csakúgy, a családban történt volna. Nincsen kanál csörrenés nélkül.

Fiatal, 19 éves halászlegény, most végzi a harmadik gimnáziumot, és a havi fizetése 1450 forint. Felnőtt, de még fiatal halász, brigádvezető, fizetése 1600 forint havonta. Idősebb, régebbi halász, aki mint napszámos kezdte, de most üzemegységvezető, fizetése 2300 forint.

M

eg aztán persze, a prémium, a tenyésztési évad

végén.

Az üzemi lakótelep teljesen modem; új lakások, kultúrház, fürdő, fürdőszobák, vízvezeték, villanyvilágítás, üzemi konyha.

Ott, ahol a századforduló tájékán még csak egy kondásház volt, és disznókutricák! Ott, ahol gyermekkoromban libát őriztünk a Kórózugnál —, most: 17 lakásos lakótelep, klub, üzemi konyha és törpevízmű ...

S csak úgy „mellékesen” 130 000 kéve nádat és gyékényt vágnak le, az egyikből nádpalló lesz, exportra is kitűnő, a gyékényből meg a háziipari szövetkezetek készítenek értékes árukat. Azonkívül megkezdték a csipkebogyó termesztését. Eddig 300 000 tövet ültettek el, s minden tő egyre-másra két kilót terem évenként. A citromnál is dúsabb C-vitamin forrás.

Maga a halgazdaság teljesen gépesítve, még a halászat is elektromos eljárással folyik.

Qe ami nagyon érdekes, megnyugtató: minél mo- dernebb, korszerűbb ez a gazdálkodás, annál inkább szükség van az ember értelmére, szorgalmára, és két kezére.

Itt állok most fenn, a. Halál-domb új épületének emeletén, s a végtelenbe ívelő égtájak szinte benyúlnak ide, hozzám, az ablakon át. Csodálatos égtájak ezek, mintha ennek a pompás, szakaszokra osztott tengernek, sehol nem lenne határa, partja s vége. A szigetekkel tarkított, tengernek tűnő vizekben millió és millió húron szél zenél a végtelen ég hulló, egyre hulló kékje. Odább betonládákon álló sziget, rajta alakzatok, tetők, s körülötte, rajta fehértollú kacsák temérdeke. Mintha a forró nyárban hófúvás kavarogna. Mindenfelé nádasok, gyékényesek. A madarak országa ez, annyi itten közel távol, s még távolabb a madár! Gólyák ezrei sütkéreznek, lábolnak csapatban a nádas melletti tocsogókban, aztán gémek, bakcsók, kócsagok, libák, vadkacsák, mintha csak eljöttek volna ide, megszelídült rokonaik rengetegébe, látogatására. Búvárok, szarkák, bíbicek, sirályok, vöcskök és a nádas ezer más lakója. Nádiverebek, veresbegy, és fent, a magasban pacsirták.

A madarak országa ez. Meg a vizeké, meg a füzeké, halaké. És az embereké, akik éppen most is motoros, bárkán jönnek erre. Igen, emberek okos országa ez, ahol igen nagy a haszon, és ésszel élik ezt a hasznot. Itt se bú, se kár. Az is jó, ha rekkenő a nyári forróság, de az is, ha záporozva szakad az eső És az se rossz, ha télidőn csákányozni kell a jégen a lékeket.

S télben, nyárban, bármikor, ha puska dörren, á madarak el se akarják hinnni, hogy jó lesz vigyázni, hé! Persze, nem minden fajtának, csak annak, amelyiket ennyi vagy annyi ideig szabad prédára ítélt a kalendárium.

A falukép teljes megváltoztatásával eleinte féltettem a gólyákat, hogy a kényelmes, és biztonságos szabad kéményre épített fészek helyett ezután hova rakják fészküket? És íme, én ennyi gólyát egy csapatban soha nem láttam. Pedig nem elmenőre gyülekeznek. Hol fészkeltek ezek? Hol költöttek? Ki tudja? Annyi biztos, hogy itt aztán van élelem a számukra". Békák, csíborok milliói, ázalagok, moszatok.

Cg a napmelegtől, a kopár szik sarja” — kedves jó bátyánk, Arany János így írt valaha e tájról. De ki írja meg ezt, ami van? Hol a költő, aki ír, hol a szem, aki lát? S a szervező, aki országosan bevégezheti ezt a nagy munkát, ami itt kezdődött? És aminek az elvégzése, szinte a tenyerén kínálja önmagát? Meglesz, megvan nyilván, csak a kellő alkalomra vár.