Petőfi Népe, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-10 / 59. szám
Arthur Millernek ez a gyorsan a világhír csúcsaira emelkedett műve a negyedik, melyet a szerzőtől a kecskeméti színpadon az utóbbi években műsorra tűztek. A darab bejárta a világot. Maga a kecskeméti bemutató műsorfüzete is hírt ad a nemzetközi diadalát főbb állomásairól, az amerikai előadásról, a ba- seli, a párizsi és a spanyol bemutatóról. A darabot haÁRTHUR MILLER: Bűnbeesés után A Kecskeméti Katona József Színház bemutatója helyeslik ennek a jelentős műnek a műsorra tűzését, úgy, ahogy történt: mégpedig idejében, tehát nem néhány éves késéssel. A mű valóban rászolgált az elismerésre, bár hozzá kell tennünk, hogy nyugamindvégig gondolkodó, szinte társalgó partnere az írónak. Miller mindjárt a arányban rejti magában az egyedit és az általánost: Miller életének közvetlen mű első jelenetében úgy for- tapasztalatát és a családi dúl a nézőtér felé, személyesen a nézők felé — mintha külön-külön mindenik egy-egy rég látott barátja élet általánosítható morámódon viselkedni, mert morális ellenállóképességét neki is, mint hasonló társainak az amerikai politikai élet mindent elsöprő ti polgári bírálóinak egy lenne. Barát, akinek a leirésze bizonyos megfontolásoktól vezettetve kifogást emelt e különös belső monológ, e sajátos hangvételű kében föl lehet eleveníteni a közelmúlt sorsfordulóit, nivaló, az ember viszonya aki rezonál az író érzéseire, gondolataira és akinek dráma egyes mozzanatai az állásfoglalására, jótanális állásfoglalását. Sajnos baloldalellenessége tépázta, törte meg. Érzékenységét a megfélemlítés, a politikai zsarolás alaposan eltompította. Talán nem kell különösebben hangsúlyozni az elmondottak alapján, milyen — és a mi szemünkben a dráma gyengéjének tekinthető ez a vonása — az általános társadalmi mondaellen. Túlságosan privátízűnek minősítette, majdcsára számot tart maga az író. A közvetlen sorsvállaa közösséghez, társaihoz, elvbarátaihoz csak a mű első részében kap hangot. nem a pletyka színvonalát lásnak ez a kényszere, ez A vívódió, töprengő Quentin (Forgács Tibor.) talmas sikerrel, lassan már egy éve játssza a budapesti Nemzeti Színház. Érthető, ha a kecskeméti.—előadást íéT nagy érd' előzte'ö&eg. A drámaszöve- get kiadóink még nem publikálták, az egybehangzóan elismerő fővárosi kritikák ismeretében bizonyára igen sokan vannak az irodalom barátai között, akik súroló önvallomásnak tüntette fel, különösen a kétrészes dráma második felét. Ami pedig az első felét illeti, eléggé tartózkodóan reagáltak a kritikusok olyan mozzanatokra, melyek Miller kapcsolataira utalnak az amerikai baloldallal. Nem sok szót vesztegettek — talán éppen azért, hogy ne hívják fel rá a figyelmet — arra a körülményre, milyen mélyen bej^ne él még ha csak vágyak, álmok formájában is az amerikai értelmiség egyes rétegeiben a vonzódás, a kétkedéssel vegyes és gyakran eléggé tisztázatlan szimpátia, a szocializmus eszmeköre iránt. ’•^Színes és izgalmas vallomást mond Miller és kísérletet tesz arra is, hogy a lélektani analízis módszereit társítsa a modem drámai megjelenítés eszközeivel. Az emlékezet egymás után feltáruló rekeszeiből sorakoztatja a néző elé azokat a mozzanatokat, emberi alakokat, tényeket, mondatfoszlányokat, melyek cselekedeteinek rugóira, állásfoglalásá- érdeklődés nak, véleményalkotásának kialakulására hatottak. A hármas felosztású színpadi tér alkalmazása is ezeknek a különböző pszichikai szféráknak a könnyebb megértésére és felismerésére segítik a nézőt, aki a belemélyülés a problémákba teszi magávalraga- dóan hatásossá Miller művét, amelyik drámái sorában, ha nem is a legsikerültebb, de aktualitását és talán még személyi vonatkozásait tekintve is jelentékeny. Nagy értékű azért is, mert közüggyé tud tenni olyan mozzanatokat, amelyek a férfi és nő kapcsolataiban a dráma által választott formában azonos tnagy feladatra vállalkozott A társadalmi viszonylatok <a színház, amikor egy ilyen ábrázolása helyére az élet sajátos szerkezetű, rendkí- más szférái, Maggie és vüli színészi és rendezői Quentin közös életsorsa alakulásának mozzanatai kerülnek és itt, ebben a második részben a perspektívák kissé beszűkülnek. Ez a tény a mű szerkezetéből adódik, hiszen Miller céltudatosan törekszik a második feleségével kapcsolatos tragikus események sokoldalú elemzésére, hogy ő — most a „bűnbeesés után” talán azért kényszerült a drámában jelzett erőfeszítést igénylő dráma előadására vállalkozott. Pethes György, a darab rendezője jó érzékkel emelte ki ennek a hatalmas belső monológnak a csúcspontjait, igyekezett olyan módon szervezni a színészi együttműködést, hogy bonyolult logikája Quentin monológjának világossá, jól értelmezhetővé váljon. Törekvései realizálódnak az előadásban, de mintha az érzelmek lángolása itt- ott kisebb hőfokú lenne, mint amit a drámai mondanivaló sugall. Valamivel Maggie — a világhírnév csúcsán. (Dévay Kamilla.) Dévay Kamilla Maggie halkabbak a_ tónusok, itt- ellentmondásos, feszülő előtt kissé erőtlenebbek a lentétekből megkomponált hangsúlyok. Mindez termé- alakját bámulatos természetesen rendezői felfogás szetességgel építi fel. Játé- kérdése, mert hiszen az — kában talán a legszebben eseményekben, drámai for- világít az a szenvedélyes dulatokban rejtőző ener- indulati tartalom, mely az giaarányok változatlanok, egész darabra jellemző, mégha egy láthatatlan Eszközei annyira természe- transzformátoron bizonyos tesen hatnak, hogy szinte fokig alacsonyabb feszült- észre sem vesszük szerep- ségre transzformálódtak formálásánál mélyről jövő, is művészi tudatosságát, Szinte emberfeletti fel- amely pedig egész alakítá- adat hárul az ilyen, egyet- sát áthatja. Quentin első len ember belső monológjára épülő darabban a Quentin szerepét játszó Forgács Tiborra. Ragyogóan érzékelteti a darab finoman nemes retorikáját, töprengései, hirtelen hangulatváltásai a maguk pózfeleségének alakját egy árnyalattal gazdagabb lírával díszíti fel Moór Mariann. Halk, visszafogott tónusai mögött egy-egy pillanatra felízzik a színpad levegője. Szabó Tündé Holga természetes emberA nők, akikre Quentin emlékezik. (Szabó Tünde, Bende Ildikó, Moór Mariann és Zsigrai Annamária.) — Lent van a fiataloknál disznótoron — nézett végig vizsgálódva Márkuson. — És az öregek? — Egy hete visszamentek. A tanácselnök és Márkus meglepődve összenéztek, majd elindultak, át a falu másik vége felé. Az út fénylett és csikorgott alattuk. — Mindennél fájdalmasabban hangzik, ha öregemberek panaszkodnak — mondta Márkus, megtörve a fehér csöndet. Az elnök rápillantott. — Az öregasszony két vagy három hete bejött hozzám panaszkodni a menyére — mondta. — Azt mondta: nem tudnak kijönni együtt. Eleinte a fiatal- asszony még csak hallgatott, míg meg nem melegedett. Nem szíveli az öregeket, az öregek pedig egy kicsit érzékenyebb természetűek. A fiuk este, amikor megjött a munkából, csak a felesége panaszait hallgatta. Az ágyban ketten vannak. Ott egy férfi mindent elhisz az asszonynak. — Hány éves a fiuk? — Negyvenegy. Nem sok lehetősége volt már hátra, hogy fiatal feleséget szerezzen magának. S> ovid hallgatás után ismét megszólalt az elnök. — Engem meglepett, hogy a levél után az öregek most visszamentek. — Pedig ez volna a legjobb nem? — Ha végleg maradnak. Az ember nyolcvanegy éves, a falu legöregebb embere. Kőműves volt, csak két éve hagyta abba a szakmáját. Utoljára még rend- betette a házat, amibe most visszaköltöztek. Nagyon szép ház, majd meglátja. Az öregasszony még tavaly is napszámba járt. Tudom, hogy nem fognak együttmaradni. Javasoltam az öregasszonynak, hogy forduljanak a járásbírósághoz. Azt mondta: ez jó lesz... Most meg visszamentek. A kopogásra a testvérasszony lépett ki a konyhából az előszobába. A panaszlevelet ő másolta le idős testvére és sógora helyett, és ez a tény most világosan kirajzolódott az arcára. A fiatalasszony utánalépett a konyhai melegtől pirosán, mit sem sejtve, majd értetlen zavarral pillantott az elnökre és Márkusra. A konyhaajtó szinte ki sem nyílt, úgy lép- , tek ki rajta. A konyha üvegajtaján mintákkal áttört vászonfüggöny lógott, az áttöréseken s két idős ember mozdulatlan körvonala sötétlett át. Az asztalnál ülnek, állapította meg Márkus magában, de az öregeknek se hangjuk, se mozdulatuk nem volt, csak ültek, és az ölükből a kis unoka hangja hallatszott ki. j§ fiatalasszony visszanyerte az egyensúlyát. Ki- tárt Márkusék előtt egy szobaajtót, amely a szőnyegek közé vezetett. — Tessék ide bemenni — mondta. — Rögtön szólok az uramnak. A testvérasszony zavartan toporgott, megvárta, míg a fiatalasszony kiért az udvarra. — Csütörtökön visszahívták őket — mondta a konyha felé pillantva. A férfi kötényben, feltúrt ingujjban jött elő az udvar mélyéből. A karja gözölgött a meleg töltelékhústól. összeszorított szájjal hallgatta Márkust és a tanácselnököt, látszott, hogy nehezen fojtja el magát. — Senki se küldte el őket innen — mondta végül. — Csütörtökön meggondolták magukat, és önszántukból visszajöttek. M árkus csöndesen nézte a férfit, figyelmeztetően fénylő arcát. Be kellene menni az öregekhez, beszélni velük egy-két szót, gondolta közben, de tudta, hogy ez most egyszerűen lehetetlen, nincs rá magyarázat, csak lehetetlen, mint túljutni egy leküzdhetetlen akadályon. A tanácselnök kilépett az előszobába. — Jó mulatóst estére a disznótorhoz! — mondta, és összegombolta a kabátja két szárnyát. _ Nem lesz kivel — hangzott mögötte kissé fagyosan a válasz. A z elnök visszafelé a kőbánya sorsáról beszelt, azután a patakról, amelynek a medrét rendezni kellene, mert a nagyobb nyári zivatarok idején szinültig telik vízzel, és a mélyebb kerteket elárasztja. Tulajdonképpen mind a ketten örültek, hogy nem kell most az öregekről beszélni. F igyelemmel kísérem őket — mondta az elnök búcsúzóul. — Ha szükség lesz rá, majd jegyzőkönyvileg is figyelmeztetem a fiatalokat. Ezt megígérem. . , Márkus bólintott. Az autó ide-oda csuszkáit az úton. A gépkocsivezető, aki egész közel volt mar a nyugdíjhoz, a kocsi legkisebb csüsszanását is azonnal érzékelte. Márkus ezt gondolta: „Elmondhatnám neki, mit láttam. De nem, nem szólok most az öregekről, és tudom, ö se fogja kérdezni, hogy mi lett velük. Ha mégis elmondanám, s megkérdezném, mit szólna hozzá, azt felelné, anélkül, a tekintetét levenne . az útról: az ember vágy meghal, vagy megöregszik." i Vonat közeledett, majd felnyílt a sorompó, és in- > dúlhattak tovább. Márkus pedig állandóan maga előtt jj látta a két öreg°t, akik ott ültek a végtelenben, amit . ebben az esetben konyhának neveztek- *, tálán egyszerűségükben ér- ségét tisztán és finoman vényesülnek játékában. Az érzékelteti. J&jltusált, ér- önmardosó szenvedély pil-_zéJdetes szövegmondása lanataiban is átízzik mon- nagy örömmel tölt el mind- datain az emberi tartás nyájunkat, hiszen fiatal szépsége, nemessége. Anél- színészeink közül jó néhá- kül, hogy túl erőteljes nyan nagyon is gondatla- kontrasztokra építené játé- nul kezelik a szép beszéd kát, tudja érzékeltetni az író kérdéseinek, válaszainak drámai feszültségét. Nem ismerem Kecskemét előtti színészi pályafutásának eddig elért eredményeit, de a néző előtt világossá vált, hogy egy nagy szerep csak akkor emelheti a benne rejlő lehetőségek magaslataira a színészt, ha megfelelő tartalékokkal, művészi adottságokkal rendelkezik, ha valóban választ tud adni az alkotás pillanataiban a nagy kérdésre: tudod-e átvenni a mű újrateremtésének felelősségét az írótól, tudsz-e társszerzőséget vállalni az író által megálmodott alak életrekeltésében. Forgács Tibor játéka egyértelmű igennel válaszol erre a kérdésre. kiskátéját. A kisebb szerepekben kitűnő alakítást nyújt Major Pál (Lou), Piróth Gyula, Jánoky Sándor, Mojzes Mária, Bende Ildikó, Zsigrai Annamária, de a többiek is jól vizsgáztak művészi összjátékból. Borcsa István színpadképét láthatóan az egyik amerikai előadás megoldásai ihlették meg. De éppen ennek kapcsán önkéntelenül felmerül a kérdés, vajon hogyan lehet érzékeltetni ennek az igazán csak tágas térszínpadon érvényesülő műnek a mondanivalóját a tájelőadások szűkös adottságai között. Nem kis feladat az biztos, de talán az együttes meg tud vele küzdeni. CSÁKY LAJOS Petrosz Anleosz görög költő verse Első hó Esett a hó, aztán lucskos lett, olvadó a bakancsok alatt az aszfalton. Valaki a mellére üt és felkiált: — Ember vagyok! Esett a hó, és a kiáltás olvadó lucsok lett az aszfalton, a bakancsok alatt. Oroszból fordította: Antalfy István
