Petőfi Népe, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-10 / 59. szám
Kritika a Kiskunságról Küldi János: Téli napsütés Fehér virágait zúdítja a dér, zümmög a vész, s íme, a széltördelte kerítésekre, a fákra s az emberi magányra rámosolyog a téli napsütés. Derűjét ideteríti, akár valami sebre-való, szirom-puha kendőt, szavai megszívlelendők, szelídsége felejthetetlen, önzetlen, anya-jó, nem szeretni lehetetlen. Meleget önt az utakra, a lélekben sötétlő tűzfalakra; s mikor százszorosán kell — akkor adja. Vincenzo Cardarelli: Anyaság Nyomorult asszony, két duzzadt melled nem tesz mással gazdagabbá, csak csorduló tejeddel. S feláldoztál mennyit belőle teltarcú gyermekednek, a soha nem hunyó nyári napokon! Vérlombjaid míg nem hervadtak, tápláltad vidámságod virágzását az ő virágzásában. Mindegyik rezdülés, mi elhagyta kebled, szűzi szemérmetlenséggel volt szabad és meztelen. Te, aki nem vagy szép, egészségesnek és a derűs rejtelemben kívánatosnak érezted magad: gyermeked formálódott, anya és fiú együtt fejlődtetek. Lám, így múlt el ez az egy nyarad. Most már őszi szél sanyargat. Lettél fájdalmas várakozásban fáradhatatlan anya, szűkölködő szülő, te végül is elfeledett! Mondd, mi fut át gondolatodban? Talán az elvégzett munka bánata, vagy a nyomorúságok és bajok fekete, komor vonulása közeledik, szomorúvá fakitva arcod? Hatvani Dániel fordítása Kristó Nagy István — aki a Kiadói Főigazgatóság megbízásából a Kiskunság állandó lektora — vállalkozott a megyei antológia legutóbbi számának értékelésére. HAZÁNK kapitalizálódásának, iparosodásának elkerülhetetlen velejárója volt a centraláció. Már száz évvel ezelőtt az egész ország szíve és agya egyaránt a főváros, s a kapitalizmusnak ezt az örökségét szocialista társadalmunk is kénytelen magával cipelni. Különösen az ország szellemi életének kibontakozását gátolja Budapest teljes kulturális súlya. Éppen ezért öröm kézbe venni a vidéki kultúrának egy-egy olyan, sajnos még ritkaságszámba menő dokumentumát, mint a Kiskunság c. antológia legutóbb megjelent két száma. Előzményei közül csak az Aranyhomok címmel megjelent igen színvonalas füzetet ismerem. Ennek a számnak, s emellet Kecskemét kulturális hagyományainak és jelen szellemi életének valamelyes ismeretében vállalkozom most az új antológia sorozat legutóbbi számának értékelésére. A megyétől távol élő kritikus véleménye sem lehet más: örvendetes, hogy Bács-Kiskun megye írói milyen magas színvonalú, szórakoztató és komolyan meggondolkoztató, tárgyában, mondanivalójában, kifejezésmódjában egyaránt gazdag kiadványt tudtak közreadni. A VERSEK közül most is — mint az előző számban — kiemelkedik Raffai Sarolta három, és Hatvani Dániel két verse. Hernády Gyula (jó lenne, ha nevét valahogy megkülönböztetné a pesti íróétól), verse is megüti a mértéket, akárcsak Moretti Gemma, Antalfy István, Kanyó János versei. Szép Andrássy Lajos „Kötnek a gyökerek” c. költeménye. Simonka György konzervatív verselésű, de nemes tartalmat hordozó két versének közlését most is csak helyeselhetjük. Az elbeszélések, sajnos, a második számban sem igazán jók. Nagyon aktuális problémát tárgyal (öregek és fiatalok ellentétét'' közepes, bár törekvő művészi színvonalon, de egészséges, derűs és igaz realizmussal Bittó István a „Világos éjszakádban. Legjobban sikerült Pavlovits ‘Miklós írása „Gyerekek”. Nem rosszul és nem ízléstelenül írja le, hogy miből lesz a cserebogár, azaz hogyán lesz a kislányból — „rosszlány”. A thaiföldi Accsin Pandzsaban „Hőség és élet” c, munkástörténete egyszerű realizmusában is kitűnő, Bán Ervin fordítása meglepően jó. Az utóbbi elbeszélés sokat javít a kötet élbeszélés anyagán, node a megyéhez csak a fordító széjpélye kapcsolja. A többi szépprózai jellegű írás inkább emlékezés, illetve szociográfia, mindenesetre jobbak, mint az elbeszélések. Gál Sándor három kis cikkben négy emberi portréval szolgál. Nagy Piroska' „Kiskunok között” c. irodalmi riportja néprajzi tekirftetben is hiteles, derűs, szép írás. A TANULMÁNYANYAGBOL először Szekér Endre cikkét említejfem, mely a költőhöz méltó, s hozzáillő kissé cikornyás íélőadásmódban ismerteti Füst Milán köl* SZARKA ISTVÁN: ítélet Egyetlen-utcás, pusztuló falu. Csöpp patak, csöpp fenyves kálvária, hallgató, hévül pókhálós malom. El kell pusztulnia. Pár ujjnyi föld a csontfehér kövön. A kis temető gazdagon terem gyomot, s őriz néhány tragédiát. Csönd áll a földeken. Dübörögi messze Komló, Palota. Arra korommal fátyolos az ég, arra tűnt el a késes, jóivó, jó-munkás nemzedék, öregek őrzik az új házakat. Nyaral most néhány kedves rossz kölyök, hűs borok várnak a pincemélyben s vénség a táj fölött. tői stílusát. Farkas Endre tanulmánya az eszperantó mozgalom két hazai úttörőjéről szintén hasznos írás, Kovács T. Sándor és Richnovszky Andor tanulmánya a bajai tanítóképző egykori igazgatójáról, a biológus Bartsch Samuról hasznos, de kissé körülményes szak- szerűséggel fogalmazott megemlékezés. A Hazai tükör rovatban különösen érdekes Honti Géza cikke: „Gyakorlat és lehetőség” címmel az orvosi hivatásról tesz közzé mélyenszántó, rokonszenves gondolatokat. Békés Dezső és Lengyel Zoltán a mai élet néhány kirívó negatívumát mutatja meg, de nagyon előremutató szándékkal, a megoldás módozatait és a javulás perspektívát is feltárva. („Alkoholizmus és társadalom”, „Társadalmi mozgás és bűnözés Bács-Kiskun megyében.”) Lengyel cikke országos érdeklődésre is számot tarthat, oly mélyenjáróan elemzi a bűnözés társadalmi, lélektani, kriminalisztikai összetevőit s mindenütt megmutatja a fejlődés tendenciáit is. A kötet legértékesebb cikke! Nem kevésbé érdekes azonban Radó Gyulának Mihail Romm-mal folytatott beszélgetése: fontos filmtörténeti és esztétikai dokumentum, melynek jelentősége szintén túlnő a helyi érdeken. Heltai Nándor Kodály-dokumentumai viszont Kecskemét nagy fiának világ-értékelését érzékeltetik. Világirodalmi aktualitás Balogh Józsefnek a nemrég Nobel-díjjal kitüntetett Asturiasszal készített riportja. Irodalomtörténeti szempontból is jelentős adalékokkal szolgál Péter László József Attila cikke. A számot Goór Imre kitűnő grafikái és Pásztor Zoltán fotói teszik a szemnek is kellemessé — a papír és tipográfia különben eléggé szürke. Hogy végül összegezzük a Kiskunság tavalyi évfo- folyamával kapcsolatos észrevételeinket, külön ki kell emelnünk, hogy az egyáltalán nem vidékies. De nem is valamiféle öncélú, függetlenkedő, nagyzoló modernkedés vagy népies „kivagyiság” jelentkezik lapjain: mindig az egész ország szemléletéből indul ki, soha nem szakad el a magyar valóság teljességétől. Az antológia tehát semmiképpen nem provinciális jellegű. A siker egyik titka kétségkívül a Kiskunság szerény tartózkodása, mellyel — a nehezebb utat vállalva — hűséges maradt kézenfekvő feladatához: helyi írók, költők, tanulmányírók nem egyszer helyi kérdésekkel foglalkozó, de országos érdeklődésre is számot tartó írásait közli. Ez az antológia kifejezetten a Bács-Kiskun megyei írók orgánuma — azoké, akiknek máskülönben nehéz szóhoz jutniok, bár — ezt épp a kiskunság kötetei bizonyítják — érdemesek rá! Ez az elv föltétlenül helyes, de az antológia táji jellegét nem befolyásolná hátrányosan, ha többeket megszólaltatnának az odavalósi, s az ottani társadalommal, szellemi élettel ma is kapcsolatban álló, ha már nem is ott lakó írók közül. Az ő szerepeltetésük nem veszélyeztetné a táji jelleget, csak tovább emelné a vállalkozás színvonalát. Nem ártana az eddiginél több irodalom- és művészettörténeti dokumentumot, néprazji publikációt, művészeti cikket, valamint a tájhoz tartozó írók önálló kötetben megjelent műveivel foglalkozó kritikát hozni. MINDEZ AZONBAN már nem is tartozik az ismertetésre: — a mi dolgunk az, hogy megállapítsuk: a Kiskunság két új számát szocialista kultúránk 1967— 68-as mérlegén mint jelentős nyereséget, gazdagodást kell elkönyvelnünk! A. Iljina: 0 TH1ERY ÁRPÁD: Áttört függöny Jl# árkus elgondolkozva ült az idős, kemény arcú gépkocsivezető mellett, ügyet se vetve a jeges út viszontagságaira. A természet fehér tárgyait nézegette. A fák, az utak, a távol derengő kőbánya és az elszórt épületek látványában — úgy érezte — van valami túljátszott, szinte gúnyos gyöngédség. Azt gondolta: végül is meg kell győződnöm arról, hogy lehetséges-e, amit leírtak a levélben? A levél a táskájában volt, hozzáfűzte a kék borítékhoz, s az iktatást szolgáló űrlaphoz. „Én 67 éves vagyok, a férjem 81. Három évvel ezelőtt megnősült a fiunk, akivel eddig egy háztartásban éltünk. A felesége már az első hetekben elkezdte a veszekedést, azóta mindig zaklat, üt bennünket, már több esetben is nekemjött. Durva káromkodásokat kapunk tőle, több esetben el akart zavarni. Nem bírom tovább. A férjem egy tehetetlen ember. 240 forint öregségit kap. Több gyerekünk nincs, hova menjünk? Ez a ház a miénk. Vagyis a ház a fiam nevén van, de a haszonélvezet a miénk. A fiam és a felesége azt mondják, hogy nincs a számunkra itt hely. Most eljöttünk tőlük, mivel még az ünnepeket se tudtuk nyugodtan tölteni. Eljöttünk a testvéremhez, aki 71 éves. Egy kis szoba-konyhája van, de itt se maradhatunk mindig...” A községi tanácselnök álmatlanságtól vörös szemmel mélyedt el a levélben. A hangjából hivatalos komolyság és a fiatalabb emberek szomorú együttérzése áradt. — Tudtam erről — mondta, visszaadva Márkusnak a levelet. — De nem gondoltam, hogy ennyire súlyos. — Elkísér az öregekhez? — kérdezte Márkus. Útközben nem sokat beszéltek, csöndben húztak el a községet átszelő hegyipatak mentén. A látszatnál súlyosabbak voltak, mert egyszerre akartak megoldani valamit, amiről mind a ketten tudták, hogy sokkal fájdalmasabb, semhogy meg tudják oldani. Az idős testvérasszony lakásának deszkaajtaja zárva volt. A kopogtatásra a szomszédasszony a gőzzel együtt jött ki a konyhájából.
