Petőfi Népe, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-31 / 77. szám
> Rettenetes éhség gyötört, "ikontinéhség. Ügy éreztem, iia egy órán belül nem szerzek egy cigarettát, vagy egy kis dohányt, nikotin- >' éhenhalok. Nem volt más hátra, éjnek évadján fel kellett öl- ’ tűznöm' és ki kellett mennem az éjszakába. Ezen az intenverte környéken azon- jban még egy vacak vendéglő sincs nyitva. Mindéi egy. Elindultam. Futva. AzEjféltájban észrevettem, hogy elfogyott a pipadohányom. Átkutattam az íróasztalom fiókját, . beletúrtam néhány régi dohányosakba, de még egy pipára valót sem tudtam összeszedni. Mitévő legyek? Olvastam valahol, hogy egyes őserdei indiántörzsek kukoricalevelet szívnak dohány helyett De honnan vegyek késő éjszaka kukoricalevelet? Most már bántam, hogy annak idején, mikor erősen propagálták, nem ültettem négyzetes kukoricát Milyen jól jönne most! De legalább egy cigarettám lenne! Egyetlenegy. Átvizsgáltam minden öltönyömet zakómat de hiába. Sehol semmi, és még milyen hosszú az éjszaka! Visszaültem az asztalomhoz és elkeseredetten tovább írtam, de a humoros elbeszélésem hősei — mintha csak bosz- szantani akartak volna —, Nikotinéhség állandóan dohányoztak és fújták a füstöt az orrom alá. Honnan vegyek egy cigit? Csöngessek be a szomszéd lakásba, hogy „Jó éjszakát szomszéd! Nincs véletlenül egy - cigarettája?” Aztán eszembe jut* „ hogy a második emelet lakik egy mérnök, aki p , pázik. Mi lenne, ha bemázol nám az arcomat különbőz ' színű festékekkel, és a hónom alatt egy húsvágóbárd- dal beállítanék hozzá: „Üdv, törzsfőnök! Azért jöttem, hogy ássuk ed a csatabárdot, és szívjunk el egy békepipát! Vagy legalább -adjon egy kis pipaíphinyt” Ez sem jó ötlet. Lehet, hogy a pasasnak nincs humorérzéke, és nem kedveli, az indiántörténeteket tán lelassítottam a lépteimet és arra gondoltam: lemondok a dohányzásról, a pipáról és a cigarettáról is. Igen, itt a soha vissza nem térő alkalom. Az órámra néztem, hogy megjegyezKodolányi János: Visszapillantó tükör KIŰZŐ önéletrajzi írásában „az emberélet útjának felén" túljutott, a csúcsra felért Kodolányi tekintett vissza a továbbindnlás mindegyik lépésével jobban- jobban „Süllyedő világra'’. Most megjelent, „Visszapillantó tükör" című könyvében írói pályájának kiemelkedő epizódjait idézi, kortírsakról emlékezik. A betegséggel küszködő, sok jóí-rosszat megélt író —• saját szavaival élve — „egész életét summázza”, A „kodolányisan* gazdagon áradó, szép sorokban újból felcsendül a nosztalgia a néki oly kedves baranyai táj után csakúgy, mint a szüntelen vágyódó visz- szakivánkozás „második hazájába", Finnországba; az annyiszor megénekelt finn táj, a finn emberek már- mir himnikusan szárnyaló dicsérete. Szociológia, irodalomtörténet, politika és tiszta Ura: mindez megtalálható a félezer oldalt meghaladó terjedelmű kötetben, S benne olyan történelmi kulissza- titkokra, író—költő portrékra bukkanhatunk, amelyek feltétlenül méltók a bennük való elmélyedésre. Keveset mondunk az íróról, ha csupán azt a képességét említjük, hogy már az indító sorokban olyan feszült érdeklődést kelt, olyan kontaktust alakít ki olvasóival, amely regényeinek, elbeszéléseinek és tanulmányainak egyaránt jellemző vonása. A KÖTET 24 írását sorra véve, fél kell hívni a figyelmet a szerzőnek Móricz Zsigmonddal való ismeretségét, majd csalódott konfliktusát elmondó „Egy marok földé-re, a 30-as évek végén íródott „Alföldi kirándulásT-ra. Kém egy visszaemlékezésében rajzol éles — és bizonyára kevesek által ismert — portrét József Attiláról. A „Tücsökzene Szabó Lőrincről’ kortársai emlékezés az elhunyt jóbarátra, a „Kéklámpás szobák’’ pedig betegségének, szenvedésének, az utolsó évtizedekben átélt kálváriájának gyötrelmesen döbbenetes leírása. Napfényként ömlik el, csodálatos finomsággal ham- vasodik a szavakon Kodolányi utánozhatatlanul egyéni stílusa. Számára Suomi: „a napfényben mosolyogva sütkérező zöld ruhás, vörösszőke szép leány..." — a háború egy pillanata: „..figyeltem, ahogy a sűrű fekete erdő mögül a havat narancsvörösen megvilágító rakéták süvöltve emelkedtek a magasba, és villogó ivet leírva, mennydörögve csaptak a célpontba.” S • felszabadulás: „Kimentünk a fénylő, kora tavaszi napra, és a vértől indigókék havat taposva, elkezdtük egymás leikeresését. Azokat is megöleltük, megcsókoltuk, akik azelőtt ellenségeink közé tartoztak." EGY MOZGALMAS, tartalmas, alkotó élet összefoglalója, egy ellentmondásokkal terhes iróegyéniség „testamentumavalóban ez lenne a „Visszapillantó tükör”? Akik tisztelik és szeretik Kodolányi Jánost, abban a reményben csukják be könyvét, hogy nem ez az utolsó ajándék, amelyet irodalmunk tőle kapott. (Magvető Könyvkiadó, 1968.) J. T. Komád! István rajza. zeni ez* a történelmi időpontot Hajnali háromnegyed egy. S akkor feltűnt előttem a kis köpcös férfi. Körülbelül húsz méterrel ment előttem, kacsázó léptekkel, jókedvűen fütyörészve. Megpillantottam és máris tudtam, hogyan fogok cigarettát szerezni. Megközelítettem és a fülébe súgtam: — Ne nézzen hátra! A kis köpcös rémülten nézett rám: — Ml... miért... mi történt?! — Egy szakállas őrült követ minket... Óriási kés van a kezében!..; — Szentisten! —■ Most már ketten vagyunk. Nem történhet semmi baj, de ne nézzen hátra! Elmegyünk a következő utcasarokig, aztán balra fordulunk. Hallja a lépteit? — Nem hallok semmit. — Ne nézzen hátra! Azt hiszem, megállt. Csak semmi pánik! A következő saroknál balra be! — Szólni kéne egy rendőrnek ... — Hol van Ilyenkor rendőr? Midőn elértük a sarkot llámgyorsan befordultunk cs a falhoz tapadva, riadtan hallgatóztunk. — Követ minket? —kérdezte vacogva a kis köpcös. — Én nem hallok semmit.,; — Pszt! Maradjon csendben! Hosszú ideig mozdulatlanul füleltünk, aztán suttogva azt mondtam: — Nagy, fekete szakálla van és egy fél méteres konyhakést szorongat a mancsában... — Pokoli helyzet, ü — Ne veszítsük el a fejünket! — bátorítottam a társamat — Gyújtsunk rá és gondolkozzunk. Talán eszünkbe jut hogyan lehetne lerázni az üldözőnket... Elővette a cigarettatárcáját és remegő kézzel felém nyújtotta. Végre! Mohón kivettem egy cigit, rágyújtottam és elégedetten nagyot slukkol- tam belőle. A kis köpcös a falhoz tapadva, feszült figyelemmel hallgatózott.,. MIKES GYÖRGY V, Popov: Tavasz. Jankovich Ferenc: Áprilisi ébresztő Ébressz föl engem. Áprilisi Tavaszidézö vagyok, én, fényes szellőkkel rázz, repíts örökszülető költemény, szerte világgá — messze, hol örökváró el-nem-múló, kigyullad újra a Bokor. •. állal öklömön búsuló —Mert Magvető, kenyérszegö, De véget ért a búsulás, majd Szántód partjain ülő mert új Nyájat hajt a Juhász napraváró barangoló, s ahol megy, ott új fény pereg: majd véres Dunából úszó való szabadság, emberekj Nem híg, üres szó-áriák, mitől visszhangos a világi de hit s jótéttel szeretet, való szabadság, emberek. HAJNAL JÓZSEF: Jt zon melegében én Is azok közé a szerencsétlen anyaszültek közé estem, akik a megvetettség bélyegével a homlokukon járták e szomorú magyar világot, amelynek akkor jogrend volt a neve. Bgbéli zörgetésre, majd kapufadőléssel fenyegető d öröm bölcsre nyitottam ajtót Három fegyveres csendőr és egy detektív állt elém, és nevemet hangoztatván kérdezték, hogy itt lakik-e? — Tessék bentebb fáradni — mondtam nekik —,- az utca nem nagyon alkalmas a beszélgetésre. — Nem beszélgetni jöttünk — mordultak rám, s mind a négyen beléptek —, hanem kapja össze magát és jöjjön velünk. Miközben öltözködni kezdtem, az egyik csendőr a fiókokat és szekrényeket nyitogatta sorra, a másik két csendőr meg a detektív némán ültek velem szemben. — Mehetünk — szóltam —, készen vagyok. Bezártam az ajtót, a kaput, s mire felocsúdtam, a civilruhás dektív is, mint egy nagy barna lakat, bezárta körülöttem a fegyveres négyszöget És megindult az érdekes menet. Ügy éreztem magam, mint a sintérek kocsiketrecébe vetett gazdátlan kutya, azzal a súlyosbító öntudattal, hogy szegény fogságba esett jószág nem sejti a végzetét, de én tudtam, mi lesz a sorsom. A szülőfájdalmaknak ebben a véres napjaiban, amikor már közeledtek az országot felszabadító csapatok, nem minden embernek járt ki ez a díszkíséret. Ha lett volna hozzá kedvem, abban a pillanatban, tán még mosolyoghattam is volna különleges helyzetemen. Én azonban akkor csak azon gondolkodtam magamban, hogyan tudnám értesíteni feleségemet, aki bent a munkahelyén dolgozott az egyik hivatalban. Szerencsémre Juhász Józsi barátomnak oda kiálthattam, hogy értesítse a feleségemet. Többet nem mondhattam, mert á csendőrök rám szóltak, s a díszmenet céltudatosan haladt a városháza felé. Akadtak, akik megbámultak, de a legtöbben csak ballagtak tovább. Egy szürke, deres fejű öregember a fegyveresek gyűrűjében nem lehetett túlságosan vonzó látvány számukra. Az ismert középület rendőrségi folyosójára lépve a fényes díszkíséretet adó csendőrök lemaradtak, most már csak a detektív őrködött felettem, és kitartó szorgalommal vigyázott egészségemre. A folyosó ide- oda szaladgáló izgatott emberekkel volt tele. Ezt a lázas sustorgást, úgy sejtettem, az egyre közelebb- közelebb harcoló szovjet csapatok gyors előretörése válthatta ki. Az ajtók folyvást csapódtak, nyíltak, engem az én védő arkangyalom valami írnokféle alak elé kormányzott, aki felvette a nacionálémat. Mikor ezzel a ceremóniával is készen lettünk, nehogy eltévedjek a „limbusz”-ban, a kárhozottak eme előcsarnokában, megint a detektív volt a kísérőm, hogy egészen bizonyosan a kívánt tetthelyre kerüljek. Hát oda is kerültem. Egy rendőr rakatta ki velem a nálam fellelhető apró holmikat, majd egy kézmozdulattal jelezte, hogy az ott végződő keresztfolyosón át elmehetek magasságos színe előtt. if ijelölt fogdám ajtófélfájának támaszkodva kit találtam? Nem mást, mint Molnár Eriket, s mint régi jó ismerősök melegen üdvözöltük egymást. Szinyai Sándor és Lajos Imre asztalosok voltak még Ott, akiket régebbről ismertem. Molnár Eriket már másnap kiemelték közülünk. Mint később megtudtam, szerencsésen átvészelte ezt a nehéz időszakot. Az ismeretlen cellatársak közül ott ismertem meg Hegedűs László ürgési papucsost, aki magát süketnek tettetve sok kínos pillanatot szerzett halálra készülődő cellatársainak. Volt ott egy nálam öregebb Horváth Ádám nevű rendőrfalui kis pékmester, értelmes régi harcos, azzal beszélgettem leginkább. Persze, suttogva, mert a folyosóablakon minden nesz kiszűrődött. Akkor jött Hegedűs, hogy miről beszéltünk? S a fülébe kellett mondani valamit, ami persze izgalommal járt, s nem is volt sok értelme. Ma sem értem, mire volt ez jó. Azt hiszem, az ösztönös védekezés váltott ki ilyen buta trükköket egyesekből. Akadt eztán egy veszedelmesebb cellatársunk is. Cigarettázott, amikor belökték közénk, s ez keltett gyanút. Meg a siránkozása, hogy 6 katonaszökevény,
