Petőfi Népe, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-03 / 53. szám
/ 'Fessék csak eljönni egyszer errefelé, akkor el- ■* hiszi nekem, hogy itt található a világ egyik legfényesebb sarka. De ha véletlenül sötétedés után érkezne, ajánlom, hozzon magával zseblámpát. Úgy látszik, nem értettük meg egymást. Nem neonéi reklámfény világit ebben a kis zugban, nem is a sárga tányérú utcai lámpáktól van az említett fényesség... Képletesen .használtam a „legfényesebb” jelzőt. Amit elmesélek, valőszinű, nem is egyedül és nemcsak a mi utcánkban fordulhat elő. Az egésznek egyedül az ad különös jelentőséget, hogy milyen, körülmények között esett meg. Ha figyel, talán meg érti, hogy miért fényességes ez a hely. Ámbár ön, ugye, fenn van a polcon és így más a szeme... Tudja-e, hogy milyen gyorsan halad egy úthengerU gép? Igen, lassan. Hát egy úthengerlö, ha gyalog jár az utcán? Persze, Ő is lassan. És azt tudja-e, hogy mit mondanak, ha így végiglépdel az utcán? Érdekes, eltalálta. „Sír a talpa alatt a föld, olyaií lusta ember, biztosan nem szeret dolgozni, meg a munkáját sem szeretheti az ilyen.” Igaz, elég testes ember volt. A vénemberek azt mondogatták, hogy gyerekkorában sem látták még titokban sem szaladni — így könnyű volt rásütni a bélyeget: lusta. Dehát az öregek szava se ér mindig aranyat. Annyi az egész, hogy hozzáidomult a gépéhez. Majd figyelje meg egyszer, hogy a test a munkához, a munkaeszközhöz igazodik. Nem nevet? Furcsa ember maga! Mikor ezt az elméletemet elmeséltem a szaktársaimnak, azok kiröhögtek. Azt hiszik, hogy tudálékos fickó vagyok, mert szeretem megfigyelni az életet, meg hát szeretek Olvasni és néha. ugye kicsúszik a számon egy-egy olyan szó, mint a bevezetésben az előbb ... Ef uculi Istvánról van szó. Itt élt a mi utcánkban, a negyvenes házban. Egykenyéren az egész család. Az asszony, annak a szülei, meg a három fiúgyerek. Közülük az egyik már két éve házas, ő is haza vitte a feleségét. Ha összeszámolta, összesen nyolcán voltak. De errefelé inkább úgy mondták: heten laknak a házban, Kuculi Pista meg a kocsmában. Tényleg ott lakott, volt neki ott egy külön karosszéke, jó nagy. Hazulról vitte oda. Nem kellett messzire cipekednie, a kocsma húsz méterre volt a háztól. „Ha dolgozik, csak áll, meg kormányoz, az utcán úgy jár, mint aki minden lépés előtt gondolkozik egyet, ugyan mi lehet a talpa alatt, és ha ennek vége van, akkor meg a kocsmai ülésben verejtékezik a gatyája!” — így szóltak róla. Én sok mindent tudok, amit más nem, mert az én székem az övé mellett állott a kocsmában. Azt is tudom, hogy ő maga miért nem nevetett sohasem. Szokása szerint csak tréfálkozott. Azzal bosszantották, hogy nevetni is lusta. Fenét! Nekem megmondta: ha nevet, akkor nem kap rendesen levegőt a tüdeje. Különben nagyon komoly ember volt... Szóval... Észrevette, hogy a sok rosszat, amit rákentek, igyekszem lemosni róla. Hát igen, ha távolról nézzük a dolgot, volt is alapja a túlsók beszédnek. Hm, értem. Arra gondol, hogy az a „légszomj” takaróul is szolgálhatott a munka utáni kocsmázátGiilayi István: A mi utcánkban nak, s annak, hogy otthon a ház körül nem lendített semmit előre. Persze, a munka! De gyorsan rávágta! Abban megegyezünk ugye, hogy aki megfelelő minőségű és mennyiségű munkát végez éveken keresztül, mégpedig úgy, hogy szereti is csinálni, arra az előbbi szavak nem illenek?... A folytatása is ilyen egyszerű. Már amilyen egyszerű lehet az, hogy egy Kuculi István nevű úthengerlő meghal a kocsmában, a saját karosszékében, jó magyar bor mellett és ráadásul, még testamentumot is hagy hátra. Ügy ám, végrendeletet. tfelolvasom, jó? Itt van nálam, mindig magam- nál hordom! Alulírott minthogy oly erőtlenségre jutottam, hogy már egy éve a munkámat is csak nehezen tudom nap mint nap elvégezni, hát most teljesen tudtomnál léKohán György tárlata Kiskun / élegyhá&án Kohán György halála óta második önálló tárlata a Kiskunfélegyházi Kiskun Múzemban nyílt meg. Az elsőt a korai halál egyéves évfordulóján, a múlt év végén Hódmezővásárhelyen rendezték, mintegy elégtételül azért, hogy a nagyhírű művésztelep az utolsó évek kivételével bizony érdemtelenül bánt az alföldi festészet egyik legnagyobb alakjával. Alig több, mint negyven képet láthatunk a félegyházi múzeumban, de az a válogatás kitűnő összefoglalója Kohán indulatos és tragikus életművének. Erő, erő, erő. Háromszor is le kell írni ezt a szót, annyira döntő meghatározója Kohán György festészetének. Mintha a könnyű ecsettel kezében is meg akarta volna Őrizni eredeti foglalkozásának, a kovácsmesterségnek pörölymarkoló mozdulatát, a fújtató parázsszító lélegzetét, a vasformáló keménységét. Alföldi festő. De nyoma sincs képein Iványi-Grün- wald mélázásának, Fényes Adolf derűjének, Rudnay időnkénti kuruckodásának. Tornyai tragikumával, Kosz- ta szókimondó darabosságával, Holló László expresszív hevületével már inkább rokon. De mindegyiküknél nyugtalanabb, robbanékonyabb. Kevésbé ábrázolta közvetlenül a nyomort, mint elődei, mégis világos, milyen érzelmek dúlják kócos kísértetekké kénsárga szalmakazlait, amelyeket általában mindenki nyugalmat sugárzó, lágy halmokként festett meg előtte. Együtt élt, együtt lélegzett szülőföldjének, a Viharsaroknak népével, és minden tárgyra, minden tájra képes volt gondjaikat, elkeseredettségüket kivetíteni a színek és formák erejével. Kohán mestere a különböző természetű anyagok együttes ábrázolásának. Egyik csendéletén szinte a gyermek önfeledt örömével játszik a csillogó, sima üvegpalackok és a simogatóan bársonyos virágszirmok ritmikus váltogatásával. A Mártélyi naplementén három szinten önti végig a rőtarany fényt: Felül a remegő égen, középen a Tisza olajos vizén, alul a hazatérő marhacsorda bolyhos hátán. Ritika festői bravúr. De képes ezzel a virtuozitással szinte konkrét szociális tartalmat is sugallni, amikor például gazdagon viliódzó színekből, valóságos színtobzódással épít föl egy összeomlani készülő tanyát. Az eszközök és a tartalom ellentéte égő fájdalmat kiált. Éppen ilyen biztos kézzel állítja mondanivalója szolgálatába a légkör jelenségeit is. Tanya viharban: mintha az eső örökre cseppfolyóssá mosta volna a festéket, mintha a szél fúvása mozgatta volna az ecsetet. Kohán Györgynek tulajdonképpen kényszer volt a táblakép. Egész életében freskókról álmodozott, falterveket készített, amelyek legnagyobbrészt elvesztek. Bartók zenéje által ihletett, vad, görcsös mozdulatéi zongoristáját, fekete-fehér, úgynevezett vasveretes korszakából származó óriási kéztanulmányát, a népmesék- egyszerűségét és romantikáját árasztó pasztell leit elnézve, művészetünk nagy veszteségének mondhatjuk, hogy nem maradt utána falikép. Talán rehabilitása idején a Munkácsy- és a Kossuth-díinál is nagyobb Vigaszt jelentett volna számára egy freskó-megbízás. A Kiskun Múzeum jelentős érdemet szerzett azzal, hogy megyénkben bemutatta Kohán György művészetét. A kapcsolat nem új keletű, hiszen a múzeum igazgatója. Lükő Gábor volt az, aki gyulai'igazgató koréban először rendezett Kohár-tárlatot az ötvenes években. vén. de várva, hogy valami baj jöjjön rám, a következőket foglalom végrendeletembe: — Házam és udvarom a feleségemre szálljon teljesen. Azt csinálhat vele, amit akar. — Három fiamnak szakmát adtam a kezükbe. Abból megélhetnek, segítségül azonban mindegyiknek hagyok öt-ötezer forintot, ami a takarékban van. — Ha pedig leesek a lábamról, azzal a kéréssel fordulok a tisztelt vállalatomhoz, hogy azt a gépet, amin én dolgoztam, s amelyet én mindig kövérnek neveztem, annak adják alája, aki kéri. hogy az ő gépe legyen, ne pedig olyannak, aki nem akar vele dolgozni. Aki pedig kérte, hogy az övé legyen, annak a karosszékem árából, amíg futja, a Sándor István nevű pincér naponta egy ingyenfröccsöt adjon munka után.” A többi nem érdekes. Keltezés, sib. Ügy látom, ez megdöbbentette. Hogy valaki any- nyira szeretheti a gépét, mint a feleségéi! Végrendelkezik róla! Mondja, ezt furcsának találja, vagy szépnek? Szépnek? Azt vártam, hogy az előbbit választja ... Azt mondtam, ha véletlenül sötétedés után érkezne, ajánlatos, hogy hozzon magával elemlámpát. Mert elég sötét kis utca a mienk. De — ha én lennék a szavak mestere —, azt mondanám, hogy ilyen utcákban észre lehet venni az ilyen kis tettek fényeit is. Fessék csak eljönni egyszer errefelé, majd ak- M kor elhiszi nekem, hogy itt található a világ egyik legfényesebb sarka. Egész sok kis fény van mifelénk, olyanok, mint amilyet elmeséltem. Csak meg kell keresni, s látni, aztán már úgy érzi az ember, hogy nagy a fényesség! Nátriumklorid /elnö az ember, megférfiasodik, tele van a mindennapok gondjaival, de sokszor eszébe jutnak a diákköri élmények. A legmaradandóbb ilyen emlékem Kácsor tanár úrhoz fűződik, aki az Alma Materban a kémiát és a matematikát próbálta a szó szoros értelmében kemény koponyánkba verni. Ha ő tartott órát, még én, a legrosszabb kölyök sem mertem csínytevésen törni a fejem, igaz a kémiától egy életre megundorodtam. Az is igaz, hogy néhány képletet, vegyjelet, vegyületelnevezést kívülről betanultam, lévén Kácsor tanár úrnak olyan oktatási módszere, amellyel fizikálisán is éreztette milyen fontos a kémia tudománya. Jól emlékszem. Egyszer madárkaromhoz hasonló Ujját maga felé hajlítgatva hívott ki felelni. — Mondd csak fiam... miből áll a konyhasó? Szerencsétlenül éreztem magam, mert csupán az jutott eszembe a fekete tábla előtt, hogy a só fehér és sós, s a zsíros kenyér — amelyet megosztottam minden esetben Vízi Béla barátommal — anélkül elvezhetet- len. E gondolatgazdagság az arcomon tükröződhetett, mert a tanár úr két újjával megragadta bal fülemet, kissé felfelé húzta, s ugyanazzal a kezével egy csat- tanós pofonnal nyugtázta felkészültségemet. Ezt követően pontosan annyiszor törölt képen, ahány betűből áll a konyhasó képlete, s nem feledkezett meg a kisbetűkről sem. — Fiam, a kémia az életben nélkülözhetetlen! Meglátod hasznát veszed! — mondta akkor Kácsor tanár úr. Ha más haszonnal nem Is járt, de azon a kémia órán egy életre belém vésődött ez a négy betű: NaCl. Az é'et azonban furcsa helyzeteket teremt. A közelmúltban külföldön jártam. A divatos hóbortnak, a campingelésnek áldozva, szerény nyelvtudásomat felhasználva, magam láttam el családomat, s társaimat élelmiszerekkel, s egyéb ilyenkor szükséges kellékekkel. Egyik reggel azzal álltak elém az asszonyok: szerezzek sót. mert annyi sincs, ami egy darab zsíros kenyér megízesítéséhez elegendő lenne. Nosza, ezen ne múljék a főzés — gondoltam —, s nyakamba kapva lábaimat beálltam egy önkiszolgáló boltba. Sokáig keresgéltem a polcokon, összetapogatva minden zacskóba rejtett árut, de nem találtam rá a sóra. Az üzlet alkalmazottainak feltűnhetett tájékozatlanságom, s talán emiatt lépett hozzám egy csinos elárusítóhő, aki saját nyelvén megkérdezte mit óhajtok. Kissé türelmetlen lehettem, mert háromszor egymás után szótagolva is elismételtem: — Sót keresek!... Sót!... sót!... sót!... Értetlenül tárta szét a kezét, nem is gyanította mit akarhatok. Megpróbáltam megmagyarázni, 3e arcfintoraim sem vezettek eredményre. Letörten indultam el az ajtó felé. Már hallottam nejem és társaim gúnyolódó megjegyzéseit, s éreztem számban az édeskés ízű marhapörköltet, amikor felvillant előttem Kácsor tanár úr képe, s arcom — csakúgy, mint húsz évvel ezelőtt a pofonoktól — égni kezdett. Visszafordultam. Odaléptem a kiszolgálónőhöz, zsebéből kiragadtam a ceruzát, s egy a pulton heverő papírfecnire, mielőtt meglepetéséből magához térhetett volna felírtam ezt a négy betűt: NaCl. A szőke, fitos orrrú eladónő rátekintett a cédulára, majd derűsen felkacagott. — Nátriumklorid... Sol... — s egy polcra mutatott, ahol nylon burokban kristélyfehéren ott sorakoz■ tak az egykilós, sóval telt zacskók. A négy pofonra,Kácsor tanár úrra gondoltam akkor, szavai ott csengtek a fülemben: „Az életben nélkülözhetetlen a kémia tudománya.” Mennyire igaza volt. Kohán György: Gyász Szabó János Gémes Gábor
