Petőfi Népe, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-24 / 71. szám

¥ Javan keresheted a Tfnrryn JmrP •

*■' nagybátyámat a r Wire,

régi tanyában, nem leled meg. Sem Árnál né- német, János bátyám hajlott hátú, fátyolosán látó, hűséges hitvesét.

A szövetkezet központjában találhatsz rájuk, egy nagyobbacska nyári konyhában.

Ott élnek. S ha kérded Jóna Jánost, miért nem laknak már a tanyában, hiszen áll, semmi baja, elvégre ott töltötték le éveiket gyerekkoruktól életük alkonyodásáig, mézet és ürmöt elegy megkóstolván, csak legyint. Igaz, szemén ott bujkál az a régi, hun- cutkás fény most is. Ügy tetszik ebből, bizakodása rendíthetetlen. És elmondja mindenkinek.

Mert olyan cerburus szemem van, azért! Tudjátok, Lipcsei László, a mi elnökünk mondta nékem: Magának, Jani bácsi olyan szeme van, akár a cerberusnak. Már engedelmet, elnök elvtárs, én honnan tudjam, ki az a cerberus, vagy mi. Hát, mondta, az egy háromfejü lény, kinek rettenetesen éber szeme van, aki előtt nem lehet ellógni, vagy ellógatni semmit, senkit. Nem mondom, mióta én vagyok a Miénk téesz éjjeliőre, azóta nem is kelt lába semminek se. A központból se, a környező földekről se. Kummá- nyit se hunyom le a szemem. Reggelig ébren vagyok, kérem, kevés alvással eltelek, s ami fő, éjjel tán jobban is látok, mint napvilágon.

Ezért hozott el a lábunk a tulajdon tanyánkból is. A cerberus szemem miatt. Tudod, Matyi fiamék laktak velünk az öreg tanyában. Matyi fiam csendes, szava alig hallik, de ha egyszer elönti a méreg, akkor nincs előtte megállás. Ebben Árnál nénédre hasonlít.

Jöttek ezek az őszi szántások, betakarítás, miegyéb, hát egy traktorosnak ilyenkor annyi a tennivalója, hogy aludni se igen ér rá.

No de itt van ez az én dögönyözős menyem, ez a Tóth Zsuzska! Ezt ám naponta meg kell ápolni, Matyi fiam pedig ilyenkortájt nem sokat ád az effélékre, örül, ha — mint mondtam —, alhat eleget.

]\o, hogy kurtán soroljam, feltűnt az én cerberus 1 * szememnek, ha setétedik, s Matyi fiam nincs odahaza, ez a Zsuzska átsurrant a szomszéd tanyába. Tudod, ki lakik ott, egy özvegyen maradt, már ötven felé közeledő ember. Ejnye, morfondíroztam, azt azért mégsem nézhetem, hogy ez a türelmetlen Zsuzska odakozmálja a vacsorát.

Egyszer aztán elkaptam a szoknyáját, amint a tengeri tábla véginél kocogott a tanya felé, azon nyomban, ahogy a szomszéd feleresztette jelzésként a kútostort. Mondom neki:

„Te, Zsuzska, a hétszázát, vigyázz te, nehogy hézag legyen. Mert ha a fiam megsejti, hogy te idegen munkaerőt foglalkoztatsz a háztájitokban, akkor...” Nem szólott semmit, csak vállán rántott kettőt, s visszaszaladt. Bolond fejjel, megsúgtam Matyinak, tartsa szemmel a menyecskét, mert... No, Matyi fiam amilyen, minden magyarázat nélkül meglazs- nakolta a menyemet... Végén is a fiam állt elő: „Édesapám, jobban tenné, ha a békesség okából eU mennének lakni Gábor öcsémékhez.”

Mit csináljon az ilyen öreg emberpár? Tudtuk,

hogy Gáboréknál üresen áll egy szobácska a konyha

mellett. Megbeszéltük,

odavittük a holmit. Egylovas szekérrel mehettünk, nem sok mindenünk maradt a két gyerek kiházasítása után. Fogozkodj meg, mert Gábor fiam kedves élete párja, a bizonyos szavanincs, fehérbőrű Nagy Fruzsina, alig hogy megmelegedtünk, egyik estefelé, amikor éppen fésülködtem, hogy megyek éjjeli szolgálatra, odaállt mellém, csípőre vágta a kezét, s olyan hangon, amilyet én még nem hallottam tőle, rá- kezdte:

—■ Na édesapám, mondok én is magának valamit. Aztán itt minálunk ne járogassa a szemét, főként ne a száját, mert annak itt is csak maga issza meg a levét, kedves édesapám. Mert ha egy szót is szól az én Gáboromnak, evvel a két kezemmel... Csak azért mondom, miheztartás végett! Most pedig, ha keresne az én uram, tessék neki megmondani, hogy elmentem szülői értekezletre...

ind járt másnap reggel szót értettem Lipcsei Lászlóval, az elnökünkkel, aki aztán életfogytiglani használatra ideaadta ezt a nyári konyhát. Kocsit is mindjárt kiparancsolt, így még aznap délelőtt hurcolkodtunk. Fruzsina látta az egész jövésmenést, de ahogy én nem szóltam, ő se egy betűt. Tisztában volt vele, hogy én is tisztában vagyok ővele. Meg hogy mosolygok rajta. Ha öregember is vagyok, de megtörni nem engedem magam.

így aztán két hónapja itt éldegélünk Árnál nénéd- del. Tegnap délután beállított Lipcsei László, az elnökünk. Szétnézett, majd ahogy rágyújtott, akkor mondta csendesen:

„Megszokták már, János bátyámék? Azt hiszem, jó lesz vele sietni."

Felkaptam a fejem: Mért? Tud talán valamit? Csak csóválta fejét, ö nem. Én aztán mondtam a magamét. Amoda vinne engem a lábam mindig. Aztán az eszem meg ide parancsol. Nehezen búcsúzik már az öreg a megszokottól. Mire ő:

— Tudja, Jóna bácsi, maga ne is búcsúzzon a megszokott életjétől, egyenességétől. Én mondom, nem sok víz folyik le a Dunán, valamelyik fia üzen majd magáért. Nem szeretik az igazságot, tudja, de elébb- utóbb maguk jönnek rá, hogy legjobb mégis csak az. Az egyenes út. A családban is, meg — odakint is. Ért maga engem. Cerberus szeme van magának!

Lehet is benne valami, hallod. Képzeld, már ma reggel, munkába menet közben beállított hozzám Gábor fiam. Kalapgyűrögetve annyit hebegett, hogy az unokája, édesapám, erősen látni akarja magát. De nem érkeztem el hozzájuk, mert alig húzta be az ajtót, bekopogott egy tekintélyes ember. Biztosan ismered, idevalósi, Futaki Gergely. Autóval jött, teheti, mert ő annak a nagy állami gazdaságnak az igazgatója. Hívott, menjek el hozzájuk. Náluk is elkelne egy ilyen jószemű ügyelő ember. Nem tagadom, jóval többet ígért, mint amennyit a mi téeszünk adni tud.

JTle nem mondtam neki igent. Leljenek csak maguk közül cerberust. Akad ott is biztosan. Nincs igazam, mondd?

Fehér Ferenc:- Delel«

NÉGY ÖNÁLLÓ kötete után nemrégiben vehette kézbe az érdeklődő olvasó a Jugoszláviában élő magyar költő, Fehér Ferenc verseinek válogatott gyűjteményét Delelő címen. A címadó szó fogalmilag — ki ne tudná ezt —olyan rövid napszakot jelent, amikor a munkáját végző ember megpihen műve árnyékában, hogy a lélegzetvételnyi szünet után újra az alkotásba lendüjön.

A kötet természetesen az elvégzett „munkáról”, a

költő által megtett útról rajzol térképet, s ha az olvasó szívvel és ésszel tanulmányozza a válogatás 108 versét, egy sajátosan gazdag és színes, kavargó és csendes tartományban érzi magát Nem véletlen, hogy a jugoszláviai, de a hazai kritika is jelentős lírikust tisztel Fehér Ferencben, akinek első verseskötete 1953-ban .jelent meg. Az általánosságok után azonban térjünk rá a Delelő verseire.

Ami elsősorban megüti az olvasót, az a kötetben borongó valami sejtelmes bánat, kézzel nem fogható fájdalom. Szinte nincs is verse, amelyben legalább egy motívum erejéig meg ne szólalna a szomorúság, a szenvedés gordonkahangja. Nem romantikus keser- gésről van itt szó, hiszen jónéhány vers a lírai magasfeszültségtől izzik, gazdag nyelvi leleménnyel megalkotott, vas-szerkezetű költemény. Fehér Ferenc az a költő, aki bevonulva az irodalomba, ott is a vele együtt felnövő osztályt reprezentálja, azt a parasztságot, amelyből vétetett, s amely a munkássággal karöltve hatalmába veszi a tudományt és a művészetet is. Honnan hát mégis a fájdalom, a vérszagú bánat? Fehér talán túlságosan sokat tapasztalt osztálya szenvedéséből — bizonyára sokszor a saját bőrén — ahhoz, hogy ne ez lenne meghatározó erő legtöbbször, amikor kezébe veszi a tollat.

AZ ŰTAM című, 1946-ban írott versében például ezt mondja: „Mert robotos senkik voltunk...”, aztán: „... mindig búsat énekeltek a marokszedő lányok.” De húsz évvel később, az Esővárók című szonettben még mindig az előbbivel rokonhangot, azzal harmonizáló motívumot találunk. Nem tagadható azonban, hogy ez utóbbi már oldottabb bánat, hiszen húsz év alatt sok minden megváltozott, de jellemző a költő szemléletére, hogy általában a drámait, az öröm, a dolce vita anti- pólusait veszi észre, ezekkel találkozik lépten-nyomon.

Plasztikus bizonyítéka ennek az 1962-ben írott Eladósorban című verse. Az esküvőre készülő lányt „áldozatra érlelt liliomszálnak” látja, akinek oldalán anyja, a „porkoláb” áll, s a vőlegényt úgy jellemzi, mint aki „nem veszi le hüllő híg szemét” mátkájáról.

S végül mint a kivégzéseknél: „Egy dob fölpereg / Halált reá! — sziszegik vén szemek...” Némely hangulati, indulati asszociáció van az Eladósorban és Nagy László Szemben a tengerrel című, hatalmas lélegzetvételű mennydörgése között. De míg Nagy László és Juhász Ferenc lírai őserdeiben ott hajlong „az öröm arany ága”, addig Fehér Ferencnél ez nem hajt ki. Koránt sem vitatom, hogy mindenkinek joga van a kételyhez, a szomorúsághoz, de a költőnek csak any- nyira amennyire erre oka — és nemcsak szubjektív — is lehet.

MÁSIK NAGY tartománya Fehér Ferenc költészetének a gyermekkor megható idézése, s az a ritka erény, ami a mai költészetből — a világirodalmat is beleértve — hiányzik: a szülők őszinte tisztelete, szeretete; a hozzájuk, emlékükhöz való vissza-vissza térés. A tűnt időnek ez az „aranyága” azonban Fehérnél a nosztalgia talajából fakad, onnan hajt ki. Itt sem mulaszthatjuk el azonban megjegyezni, hogy nem olcsó siránkozásról, nem „a szegény kisgyermek panaszairól” van szó. Fehér vérbeli költészetet teremt, tömény lírát nyújt ezekben a versekben is. József Attila Mamaversei jutnak eszünkbe, a Kései sírató egy-egy motívuma rezonál bennünk, Juhász Ferenc szarvassá változott fiújának ikertestvérét véljük hallani olykor, a Delelő verseit olvasva. Vagy ki ne ismerne az öreg parkőr alakjában Ladányinak a fővárosba került parasztbácsijára?

Érzékeny lelkületű ember Fehér Ferenc, mint minden költő. Nála ez az érzékenység azonban — mint sokaknál a versírók között — nem mondvacsinált póz, hanem belső kényszer. Egy megbántott, évszázadokig megalázott, sanyargatott osztály oldódó szomorúságát hordozza magában lélekhajlító alázattal, s ha szána- kozóan szól róluk, csak azért, hogy ne feledjünk. Kétségtelenül hitelesebb lírai freskó ez, mint a felszabadulás utáni hurrá optimizmus egy-egy megnyilvánulása. De talán a fájdalom, a bánat ilyen kiterjesztése mégsem indokolt. Adhatnánk nagyképű és okos tanácsokat Fehér Ferencnek, ha erre szüksége volna, ha maga is nem lenne tisztába a madáchi törvénnyel: „Nem adhatok mást, mint mi lényegem...”

ÖRÜLTÜNK, hogy nemrégiben személyesen is megismertük Fehér Ferencet, amikor néhány hete Kecskeméten járt. Sajátos hangot, erőteljes egyéni színt képvisel ő a mai magyar költészetben, amelynek szerves része, ha úgy tetszik kiegészítője a Delelő sodró, bőségesen áradó világa.

G. S.

Igaz

emberábrázolás

Michnay Andrea tárlatáról

Michnay Andrea kecskeméti tárlatát néhány fény* kép vezeti be, emlékeztetőül régebbi munkáira. Mozaikok, sgraffitók Budapestről, Tiszaszederkényről. Monumentális emberalakok, mozdulatlanságukban is drámaian feszültek.

Falfestményeiből táblaképein leginkább a tömör jellemzőkészséget és a kevés eszköz használatát őrizte meg. Az utóbbi a sgraffitónál szükségszerű, a táb-< laképen erény: nem akar • sem a színek pompájával, sem a vonalak, foltok hullámzásával elandalítani. Egy

uralkodó szín, néhány — de mindig hangulatteremtő- tónus, csak a legszükségesebb vonalak: eszköztára majdnem, hogy puritán.

A táj és a légkör jelenségeibe gyönyörködve belefeledkező guache-sai, az alföldi festészet iránti ro- konszenvéről árulkodó, vörhenyes tónusú, régebbi képei (Vasalónő, Kukoricamorzsoló, Egyedül) pedig arról tanúskodnak, hogy koloristának is kitűnő lenne.

De a tárlat törzsanyagára, a mintegy 50 új keletű képre a hangsúlyozott egyszerűség, a mindent a mondanivaló szolgálatába állító fegyelem jellemző.

A legtöbb portré, néhány csendélet, utcarészlet és alakos kompozíció.

A csendéleteken a tér és a formák félreérthetetlen, tiszta világában való elmerülés öröme uralkodik, a kubizmus és a konstruktivizmus vívmányainak feU tétlen tisztelete, egyéni átfogalmazása.

De egyéniségének legmarkánsabb jegyei az emberarcokon ütköznek ki. Különös képek ezek. Portrék a szó hagyományos értelmében is, hiszen modelljeikre tévedhetetlenül ráismerünk. De a hasonlóság szinte csak ürügy, alkalom az emberi karakter szenvedélyes kutatására, egy-egy típus, egy-egy lelkiállapot vagy személyiségjegy határozott, szuggesztív megfogalmazására. Korántsem kifejezőeszközeikben, inkább a szándék mélységében rokonok Van Gogh, még inkább Modigliani portréival. Ismétlem, a rokonság tartalmi. A megjelenítés Michnay Andrea tudatosan kimunkált, szuverén világa, önmaga előző törekvéseitől is erősen különbözik.

A fejek mintha egy rejtett röntgenlámpából belülről kapnák a fényt. Ügy tűnik, a művész nem is az arcvonásokból fejti meg a jellemet, hanem az alaposan ismert jellem törvényei szerint maga teremti meg az arcot.

A legtöbbször nagyon élesen húzza meg az orr tövétől a száj szögletéig ívelő két ráncot, és ezzel mint egy címerpajzsot, három részre osztja az arcot. Minden lényegeset a középső mezőben mond el, az építész gondosságával kimunkált ajkakon és a szemeken. És amit egyszer elmondott, nem ismétli még egyszer. Ha az egyik szem, vagy a száj már kifejezi az egész embert meghatározó fanyar, szkeptikus, merengő vagy elszánt vonást, a további részleteket mellőzi, csak a hangulati töltést adja meg, legtöbbször a hideg zöld vagy a mélykék vagy a vörösesbarna valamelyik árnyalatával.

Ugyanez mondható el a Vietnam című kompozíciójáról is. A megölt gyermek gyöngéden formált teste, a reáboruló anya görcsösen görbülő tömege már elég hozzá, hogy tragikumot sugározzon ez a modern pieta. Az arcot gyászos sötétség helyettesíti, mintegy emlékműszerűen személytelenné téve a képet.

Michnay Andreával újszerű, erős művészegyénisé- get nyert megyénk képzőművészeti élete. Aki eszményítést kivan, ne nézze meg a tárlatát, de aki igazmondást vár a festészettől, nem fog csalódni.

A Katona József Múzeum rendezése átgondolt, ízléses. Hasznos lenne, ha minél több egyéni tárlatot láthatnánk, mert a tavaszi és téli csoportkiállítások csak nagyon töredékesen mutatnak be egy-egy művészt.

Szabó János