Petőfi Népe, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-24 / 71. szám
Ifjúságunk zenei nevelése Gál Sándor: Mater dulcissima Dong a márciusi szél. Hajlonganak az antennák, gyárkémények, megkondul a toronyban a harang, becsapódó kapuk ágyúdörgése hallik, nyögnek a fák, megfeszülnek a növényi izmok mert meg kell maradni, talpon kell maradni a mellkas-horpasztó szélverésben is. Mater dulcissima! Amikor elszabadulnak a márciusi szelek és csordájuk körme kopog, szikrázik a betonútokon zöld tüzek lobbannak fel és zöld madarak úsznak itt a tintakék égen. Este ha hazafelé megyek egyedül, ha éjszaka ülök a repedezett szobában homloknyi asztalomon írok, vagy márványt, fát faragok, azért teszem mert szeretnék megmaradni a tűnődő időben, egy karcolást hagyni magam után az idő hengerelt fém-lemezén. Szeretnék zöld madár lenni, kiterjesztett puha szárnyakon lebegni a hívogató magasságban, mint a helikopterek. Erről beszéltem már neked. Másnak soha nem mertem elmondani. Azt sem, hogy én a cédrusok nyugalmával élek a lángoló ég alatt, fehér villanásokban, kavargó csatornák, gyümölcsöt izzadó fák és levéltenyerükkel magukat megadó lugasok közelében. örök egy-körben-rohanókat látok naponta a benzingőztől kábult tereken, az utcákon ahol a nyár kazaltüzétől fekete pattanások dudorodnak a járdán. Vékony fátylakban rakódnak rám az évek de ne sajnálj engem, hiszen azok közé szültél, akiknek ikertestvére a küzdelem s ettől megerősödünk, mint pörölycsapásoktól a vas. Tudod, mindig a csontokat hajlító akarat volt a kenyerem, ez volt borom, virágom is amit szalagos vasárnapokon mellemre tűztem. Tudod, hogy mindig a tisztaság volt a társam, suhogtattam az igazság korbácsát akkor is, ha arcomon serkent ki tőle a vér, Mater dulcissima! Mit mondhatnék még? Most is, mikor az éjszaka súlya alatt megreccsennek a bútorok körülöttem a repedezett falú szobában, zöld lángok lobbannak fel az ajtó előtt, magasan szálló foszforeszkáló zöld madarak kavarják odakint a tintakék eget. Dong a márciusi szél, nyögnek a fák megfeszülnek a comb-vastag növényi izmok mert talpon kell maradni a tetőket szaggató szélverésben is. Szeretnék nyomot hagyni az időben, bár nincs feleségem, nincs társam. Dolgozom a magány alázatában:,'. ífj úsag és zene egy kicsit összekapcsolódnak egy-ússal. A .fiatalság a művészetek közül főként azok ránt érdeklődik, amelyek leginkább „lírai” jellegűek, Lginkább telítettek közvetlen érzelemmel. Ide tartozik a zene mellett a tánc és a költészet, vagyis azok a műfajok, amelyek léte és története mindig is összefonódott a zenével. Rajong értük, szereti és gyakorolja. Éppen ezért a művészeti ízlés kialakulásában ezeknek a művészeti ágaknak döntő szerepük van. Az az élmény, amit az ember például a zenében ifjúkorában nyer, többnyire egész életében elkíséri, arra emlékszik vissza szeretettel, mert hiszen a zenével együtt mindig ifjúságára is emlékezik. A zenei nevelést tehát nem lehet elég fiatalon elkezdeni. Nagy zeneszerzőnk és zenei nevelőnk, Kodály Zoltán egyik alapelve éppen az volt, hogy az első lépéseket már az óvodában meg kell tenni, majd az általános iskolától kezdődően rendszeres zenei nevelést kell nyújtani. A magyar ének- és zenepedagógia ma az ő tanításait követi, s ezen az úton vált méltán világhírűvé. A hazánkban járt külföldi szakemberek mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak zenei általános iskoláink kitűnő munkájáról. Ezekben az iskolákban a gyerekek már egész zsenge korban elsőrendű zenei nevelést kapnak, olyan eredményekkel, ami azelőtt szinte elképzelhetetlen volt. Mit kap mai ifjúságunk a zenében? Lehetőségekben csaknem mindent. A zeneiskolák és a zenét tanuló ifjúság száma többszöröse a felszabadulás előttinek, az iskolai zenei oktatás széles körűvé vált. az ifjúsági koncertek gyakorlata az egész országra kiterjedő mozgalommá fejlődött, a rádióban és a televízióban megkap minden jó zenét, amit csak lehet. Mégis azt látjuk, hogy ifjúságunk csak kis részét használja fel azoknak a lehetőségeknek, amelyekkel megismerheti és elsajátíthatja a legmagasabb színvonalú zene- művészetet. Ifjúságunk zenei igényeit nemcsak maga a zenei nevelés alakítja, hanem a környezet is, amelybe beleszületett és amiben él. Ez a „természetszociológiai” környezet nem csupán a már kialakultat, a már megszokottat tálalja a számára (például a magyar nótát és az operettet, vagy a hagyományos tánczenét), hanem nagyrészt meghatározza igényeit is. A zene társadalmunkban művészi funkciója mellett igen erős szórakoztató szerepet is játszik. Nemcsak magasfokú szellemi élvezetet nyújt, de szerves része, sőt kiváltója a szórakozásnak, a vidámságnak, a fiatalos jókedvnek, a táncnak, alkalmas kísérője a fiatalok együtt- létének, az udvarlásnak és a szerelemnek. Nem találhatunk benne semmi meglepőt, hogy a fiatalság jelentős része elsősorban ilyennek tekinti a zenét, mivel szórakozásra, vidámságra és szerelemre vágyik. S ezt azok a zenei formák, amikkel a zened nevelés során megismerkednek, nem nyújtják neki, legalábbis nem az ő igényei szerint. Az ifjúság zenei ízlésében ez a két hatás megütközik egymással, s a kialakult ízlés éppen kettőjük eredője lesz. Különösen éppen a serdülőkorban zajlik le ez az „ütközet”, hiszen akkor ébred fel az igény azokra a szórakozási formákra, amelyeknek a zene mintegy kísérő jelenségük. S ezt tudomásul kell vennünk, azoknak is. akik az igazi művészet iránti lelkesedésükben és népünk kulturális színvonalának emelésében a legmagasabbra szeretnék helyezni a mércét. A „könnyű” műfajokban nem csupa rosszat találunk, hanem ízléseset, művészit is — például az „igazi” dzsesszben, vagy a beat-zene legjobb törekvéseiben. A problémát ezen a síkon éppen az jelenti, hogy a könnyű műfajokban sem mindig jut a legjobb a legszélesebb rétegekhez. Az ifjúság zenei nevelése ezért szélesebb összefüggésben egyáltalán nem azt jelenti, hogy megpróbáljuk minden erővel visszaszorítani például a tánczene iránti érdeklődést (ez úgyis lehetetlen lenne), hanem azt, hogy a két hatás „eredőjét” igyekezzünk módosítani. A módosítása lépésről lépésre haladva, az aráit, A. Iljina; Kirgiz küldöttek. nyok módosítását jelenti. Azt tűzhetjük ki célul, hogy minél többet a zeneirodalom nagy értékeiből, s minő jobbat a „pupuláris” műfajokból. Ez a célkitűzés szerény, de reális. Lényegében úgy is fogalmazhatjuk: növelni akarjuk a választékot. Többet akarunk adni az igazi zeneművészetből, bízva abban, hogy akihez — megfelelő körülmények között, és előkészítéssel — eljut, az hívévé is szegődik. De nagyobb választékot kívánunk nyújtani a népszerű műfajokban. Az igénytelenség ugyanis, ami ifjúságunk egy részét ebben a tekintetben jellemzi, mindig visszavezethető a „kínálat” egyoldalúságára. Ha ilyen vonatkozásban is megkaphatja a legjobbbat, akkor jobban fog szelektálni. Az ízlés igazi nevelője természetesen továbbra is csak a legjobb, legigényesebb zeneművészet lehet. A zenei nevelés legfontosabb célja mindig is a zenei ismeretek megalapozása, a zeneművészet nagy alkotásainak megismertetése, és megszerettetése marad. Ez a záloga a zenei ízlés általános fejlődésének, ez vezethet oda, hogy a „könnyű” műfajokban is határozott igény ébredjen a zeneileg magasabbrendű iránt. Itt hosszú folyamatról, évtizedek munkáiéról van szó, nem gyors rohamról és gyors sikerekről. Zenei nevelésünk eddigi eredményei azonban azzal biztatnak* hogy a jövő munkája is eredményes lesz. V. 1 A viharmadár 100 éye szüléiéit Makszim Gorkij Lenin a „Herzen emlékezete” című híres cikkében három korszakra osztja az orosz forradalmi szellem történetét; nemzeti, _ | raznocsinyec és proletár ' 1 forradalmárok korszakára. i ! wl" s Nem lehet ennél jobb-JMM felosztást találni az iroda- tÉHHNI lom történetére sem. Az első korszakot Puskin neve, ■ I a második korszakot Csernyisevszkij, vagy Nyekra- szov neve fémjelezte, a harmadik korszakot a prole- tárkorszak legjobb kifejezője az irodalomban: Gorkij. Munkásságában és életútján Tolsztojjal, Csehovval mutat közelséget és szinte maga körül neveli fel a XX. század elejének orosz irodalmának képviselőit. Gyermekkorának, ifjúságának eseményeit, alakjait úgyszólván minden művelt olvasó ismeri már. „Életem” című híres önéletrajzi trilógiájából. Az első korszak írásaiban még főként a vándorlások során szerzett élmények az uralkodók. Műfaja ekkor még a novella, a hosszabb elbeszélés. Kötetbe gyűjtve 1898-ban első könyveként jelennek meg az írások „Karcolatok és elbeszélések” címen. E művével egy- csapásra Oroszország egyik legjelentősebb írója lett. A század elején Gorkij, mint a forradalmi mozgalom résztvevője és mint író a marmsta tudatos tájékozódásával olyan műfajok felé fordul, amelyeknek mozgósító ereje igen nagy. Így születnek híres költői és prózai művei, közöttük is a legjelentősebb, az 1901-es „Dal a viharmadárról”. Figyelme ezután a színpad felé fordul, felismerve a dráma mozgósító erejét: „Kispolgárok”, „Éjjeli menedékhely” nagy hatású művei. Gorkij a párt megbízásából 1906 elején Amerikába utazik, hogy anyagi eszközöket gyűjtsön a forradalom javára. Itt írja meg a világhírű regényét, az „Anyát”. Nem véletlen, hogy Lenin e műről azt mondotta: „Nagyon időszerű e könyv”. A Leninnel való barátság Gorkij életének egyik legjelentősebb eszmei, gondolati fonalát adja kezünkbe. Levelezésükből megismerhetjük Gorkij útjának minden lényeges problémáját. 1906 őszén Olaszországban telepszik le, Capri szigetén. Szerteágazó levelezést folytatott, amely párját ritkítja a világirodalomban. Az irodalomtörténészek úgy tudják, hogy Gorkij húszezer levelet írt Capri szigetéről. Csupán a moszkvai Gorkij Archívumban tizenháromezer levelet őriznek, amelyet főleg írók küldtek Gorkijnak. Postája olyan nagy volt, hogy bérkocsival tudták lakására szállítani. A levelek és levélírók között nagyon érdekes emberek voltak. Gorkijnak e levelek jelentették az élettel, a hazai valósággal való kapcsolat fontos formáját. „Nem a levelek, hanem az emberek gyönyörködtetnek... Ezek az emberek mind tanulni akarnak és mindegyik valami mást, mint amire az élet maga megtanítja őket. önfejűek ezek, én pedig szeretem az önfejű embereket. Reszkető várakozással figyelem, hogyan növekszik Oroszhonban az új irodalom” — írja egyik levelében. Írók gyakran kérték kéziratos műveik elbírálására. Így aztán Gorkij és az orosz írók levelezése izgalmas irodalomtörténeti dokumentumok gyűjteményévé vált napjainkban. 1913 végén hazatér Gorkij cári amnesztiával. Ismét aktív tagja lesz az illegális forradalmi mozgalomnak, a világháború idején a „Letopisz” című folyóiratot is ennek szolgálatába állítja. 1913—16-ban megírja nagyszabású életrajz, sorozatának első kötetét: a „Gyermekkoromat” és az „Inaséveket”. A forradalom utáni évtizedben az esszé-szerű visszaemlékezések az írók legkedveltebb műfajai. Legszebb darabjai a Tolsztojról és Csehovról írt portrék. Rajta kívül soha és senkinek nem sikerült még ilyen nagyszerűen összekapcsolni a világkultúra évszázadait a forradalommal. Fenyvessiné Góhér Anna
