Petőfi Népe, 1968. február (23. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-11 / 35. szám
Kátay Antal: Sokpólusú mágnes Az emlékezés vasreszelékét naponta papírra szá rjuk. J át ék. Sokpólusú máffues az idő: ötven évt ötvenezer ei •óvónál; ötvenmillió tűhegy táncol, sorakozik a délkörökön, ötvenmilliárd perc. Óraütés. Agyúdübörgés, gt ipfegyverkattogús, üllőn kalapács-peng és — munka-ütem. ötvenmillió fejfa, ötszázmillió csecsemő sikoltása az élet küszöbén. CsendCsontjaink rostszövetébe kúszó, izmaink turbináin gerjesztett biológiai áramkörök alkotó csendje, magasfeszültségek egyenletrendszereket oldó szelídített mása, te, Béke; forradalom százszívű fia — Etéke, ötszázmilliószor ölelő anya vo.gy — Béke, nagy lángok tüzében fogamzvtt vágyunk — Béke. Zászló. Milliók kínjait messziről távolba lobogtató vörös selyme korunknak — te vezess! Te mutass messzi jövőbe, hisz a sorban harsogó friss tüdők is menetelnek, Te vigasztalj, ha fáraszt már az ütem, s mérföldkőnek maradunk vissza a sorból. Csillag. Porodat, mint vasreszeléket, naponta papírra szórjuk, sokpólusú mágnes már az idő. Erővonalait felrajzolja múltnak és hegynyi nehéz jöbőnek, s milliárd tűhegy az ember, aki hordja. örökös vonzás tartja, ökölbe kezét, örökös vonzás záródik szép ölelésre Forradalom s Szabadság karjaiban. Így tart fel bennünket már az idő: Sokpólusú mágnes erővonalain elrendeződve; csillagok útján a — csillagokig! Antalfy István: Tapsolok Ha elhúzzák a függönyt, — nehogy botrány legyen! — meg kell szépen hajolni, mosolygón, ügyesen, hisz ott lenn azok ülnek, — s a páholyokban fent, — kiktől a tapsot várod, s rád lesnek, annyi szent! Legalább, míg előlépsz és rád vetül a fény, amíg őket köszöntőd, páholyaik ölén ... Ne feledd hát a leckét, hogy az első vivát őket köszöntse fennen* s tapsolók karát...! De félre, tréfa, véled! Komolyra fogva szót; köszöntsd, ki meg is értett, és ne a tapsolót! Élei és költészet (Egy oratórium bemutatójára) A MEZŐGAZDASÁGI Könyvhónap megnyitóján Aj műsort mutatott be a Kecskeméti Berkes Ferenc Kollégium és a Városi Szövetkezeti Bizottság „Orfeusz Irodalmi Színpada. A két — erre az alkalomra egyesitett — művészeti csoport országos hírnévre tett már szert a különböző seregszemléken, fesztiválokon. A Berkes-színpadot Kiváló Együttes címmel tüntették ki, az Orfeusz már a Televízióban is szerepelt. Fejlődésüket tehát mindenképpen figyelemmel kell kísérnünk. Hogy most visszatérünk bemutatójukra, nemcsak ezért tesszük. A homok énekel című oratórium új utat jelent a két együttes eddigi munkájában, de egész irodalmi színpadi mozgalmunk számára is fontos tanulságokkal szolgál. A műsor — ha szabad ezzel az üzletiesen csengő szóval élni — tulajdonképpen társadalmi megrendelésre készült. A kiskunsági táj virágzó mezőgazdasági kultúráját, népének szenvedésekkel teli fejlődését, ■ eremtő erejét kellett visszatükröznie. ILYEN SZÁNDÉKÚ produkciót lényegében nagyon sokat láttunk már az amatőr együttesektől, de majdnem minden esetben valamiféle ismeretterjesztő előadás vagy túlságosan direkten politizáló szeminárium A küldöttség tagjai a ' * késő esti órákban érkeztek vissza Budapestre és a Kossuth téren úgy ugrottak szét, mintha bombát vágtak volna közéjük. A budapestiek rohantak haza kicsomagolni a cuccokat és elújságolni, hogy kár volt izgulni, felesleges volt a házatartási robotgépeket az ülések alá préselni, hiszen a határon nem néztek meg semmit. Simán visszaengedték a jónépet. A küldöttség tagjai közül két vidéki ürge — Berlinben is mindig a nők után koslattak — az éjszakát a Szófiában óhajtotta eltölteni. Pénzük is, kedvük is volt hozzá. A határon visszakaptak kilencszáz forintot és arra számítottak, hogy ebből a pénzből kicsikét elhajolnak. Utána mennek csak vissza a megszokott taposómalomba. A várható kalandokról fecsegtek Győrtől a Kossuth térig. Három másik vidéki pofa örökké a szalámit zabálta és a pálinkát vedelte. Az evés és ivás szüneteiben aludtak. Őket autó várta a Kossuth téren. Természetesen vállalati. Bevágták magukat és robogtak haza, szundizni. Szétfröccsent a jónép. A küldöttség vezetője meg akarta köszönni a küldöttség tagjainak, hogy fegyelmezetten viselkedtek, különféle banális hülyeségeket akart mondani, de csak tátcgott, mert észrevette, hogy nincs már körülötte senki. Valami öten, vagy hatan, a pályaudvarok felé vágtattak. — Nyomás — lihegte Ágoston Ferenc, és futás közben az órájára nézett, összeszorított fogakkal trappolt a pesti aszfalton, hogy elérje a késő esti vonatot. A másik csak hajnalban indul, s hajnalig üres zsebbel lődörögni a pályaudvaron, kész inkvizíció. Hát akkor nyomás! Végül is érdemes volt gyakorolnia a távfutást, mert az utolsó pillanatban ugyan, de még elérte a vonatot. Előre dobta bőröndjét és utána ugrott Aztán elindult ülőhelyet keresni. A kupé nem dohányzó részében akadt hely bőven. Odatelepedett az ablak mellé és Budapest visszamaradó lámpáit nézte. Kicsit elzsibbadt A z indulásra gondolt vissza. Két héttel ezelőtt in- dúlt a küldöttség erre a külföldi tanulmányútra^ és Ágoston Ferenc agronómus már a kezdet kezdetén észrevette, hogy még itt is sok a potyázó. Ingerülten figyelte. hogy egyesek az állam költségén megtett utat oda-vissza végigkártyázzák, mások végigseftelik, még mások unatkoznak, ásítoznak. Tüntetőén ásítoznak, azon az alapon, hogy már harmadszor teszik meg az állam pénzén ezt az utat. Szerencsére akadt jó pár lelkes, minden iránt érdeklődő fickó is. akikkel alapjában véve jól érezte magát. Ezeknek a társaságában mászkált a nagyvárosok utcáin, s ezeknek mesélte el, hogy amikor megáll bámészkodni, nyomban az otthoniakra gondol. Kicsit furcsa, hogy nem az otthoniak, hanem ő járja a külföldi város utcáit. Szerencse ez tulajdonképpen, hiszen fordítva is lehetne. _ M indenesetre hazaérkeztünk, és ez a fontos — ■ ■ állapította meg. A vonat elrázta és békülékeny hangulatba ringatta. A romlatlanok és a felmentést adók faitájához tartozik. Arra gondolt, elképzelhető, a kártyások csak megjátszották a közönyöst. S miközben egyik szemükkel a lapokat figyelték, a másik szemükkel a tájat lesték. Szemrehányást tett magának: bunkóként viselkedett, nem érte fel ésszel, hogy léteznek már edzett világjárók, kiknek ostobaság szemrehányást tenni csak azért, mert a határon túl nem jut eszükbe könnyezni, és nem hajlandók a külföldi kiküldetéstől megilletődni. Valahol. Budapest után a hatodik megállónál Ko- vácsné szállt fel, a vonatra, az otthoni szomszéd asz- szony. — Megjártad a hosszú utat? — kérdezte és odaült mellé. — Befejeztük — mondta Ágoston. — Anyád ugyancsak megörül, örökké oktal ankodak. Tegnap bevittük a tejet a csarnokba, és hazáig össze is kaptam vele. Nem vagy te már karonülő, hogy ne tudj magadra vigyázni. Míg karonülő voltál, sokszor fölkaptalak. Most meg már nagy ember vagy, lassan fordítva lesz. Anyád, meg én. mink leszünk karon- ülők. Vénülünk, megyünk össze. Kovácsnét ugyan érdekelte, hogy Ferenc merre járt, és mit látott, de nem tartotta illendőnek a kíváncsiskodást. Lesz még arra idő otthon, a meghittebb környezetben. Ko- vácsné szemében Ágoston Ferenc itt a vonaton még nem az otthoni Ágoston Ferenc. Itt még az ember, akit Kovácsné már nem ért és nem is ismer. Ö az otthoni Ágoston Ferit ismeri. — A szomszédnak szipkát hoztam — mondta Ferenc. — Örökké az a büdös bagó, még te is biztatod — dohogta Kovácsné. K “ és óbb Ágoston elálmosodott. — Büdösül rámjött — mondta. Kovácsné biztatta. — Aludj. Aludj nyugodtan, itt vagyok, nem visz el a vonat. S a szemét lehunyta, fejét nekitámasztotta a bőrülésnek, és fel-felriadva. szundikálni kezdett. Az álom és az ébrenlét határán időnként csoszogást és fütyülést hallott, ilyenkor új utasok szálltak fel. ők csoszogtak, ők helyezkedtek és lent a kalauzok füttyögtek. Ko- vácsiné nem unatkozott sokáig. Egy hasonló korú asz- szony foglalt vele szemben helyet. — Milyen szépen alszik — nézett Kovácsáéra és fejével az agronómus felé intett. — Elfáradt szegény. — A maga fia? — Annyit dajkáltam, hogy akár az enyém is lehetne. Mindig ordított Erre fölkaptam és utána csönd lett Szomszédgyerek — mondta Kovácsné. — Látja,, látja — bólogatott az asszony. Kovácsné egy ideig gondolkodott, szóljon, vagy ne szóljon. Mégis elhatározta magát — Oda volt küldöttségben. — Küldöttségben? — csodálkozott az asszony. — Külföldön, küldöttségben. Agronómus és elvitték. Bejárta ez már a fél világot Mikor megállt velük az állomáson a vonat akkor fölsorakoztak a trombitások. Nem látta még a tévében? A trombitások fújják, a küldöttség meg szépen elsétál előttük. Neki is fújták. — A trombitások? _ ^finden állomáson — mondta Kovácsné meg- 1 győződéssel. Hitte, amit mond. Hinni akarta. — És most milyen szépen alszik. — Mondom, kifáradt szegény — felelte Kovácsné, A vonat a sok utassal hazafelé tartott. Szekulity Péter műfajába siklottak át. Mintha a művészeti vezetők összeegyeztethetetlennek tartották volna az esztétikumot és az élet természetes szféráit. A Berkes-Orfeusz műsor nagy erénye ennek a magától értetődő kapcsolatnak a céltudatos megvalósítása. Nagyrészt a szerzők érdeme ez. Gál Sándor és Hatvani Dániel a Kiskunság múltját, társadalmát alaposan és közelről ismerő költők. Asszociációik merészek, nyelvük, képalkotásuk ízig-vérig modern, de fantáziájuk sohasem örvénylik öncélúan, minden sorukat az elmélyült valóságismeret sugallja. Velük egyenrangú alkotótárs Varga Mihály művészeti vezető és a hatvantagú együttes. Bonyolult szólamokból álló, polifon kórusra alkalmazták a műveket, mégsem sikkadt el egyetlen szó sem. Párhuzamos beszéd és kánon váltotta egymást, de egyszer sem olvadt össze érthetetlen morajlássá, zenei harmóniába csengtek össze a szólamok, és maradéktalanul visszaadták a gondolatot. EGYETLEN kifogásunk lehetne talán, hogy előző. Juhász Ferenc és Zelk Zoltán műsoraik kissé rányomták bélyegüket erre az előadásra is. „A homo! énekel” egy árnyalattal gyorsabb tempóvételt, erőteljesebb tónust kíván. Az oratórium az élet és a költészet szerencsés találkozása volt. Jellemző módon ors~ágos politikai vezetők, mezőgazdasági szakemberek és irodalmárok körében is egyöntetű sikert aratott. Sz. J. Bonkőváriné Mőszárns Mariann; Nyár
