Petőfi Népe, 1968. február (23. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-11 / 35. szám
FÓRUM PETŐFI ÜRÜGYÉN Az aktív néző színháza 70, éve, 1898. február 10-én született Bertolt Brecht, a kiváló német drámairó és rendező. Aki Brechtben csak a költőt, a drámaírót akarja észrevenni, éppen úgy félreérti, mint aki csak a szellemes színpadi mestert látja meg, vagy éppen csak a marxista eszmék „propagátorát”. Brecht nemcsak kiváló drámaíró volt, aki mellékesen rendezéssel is foglalkozott, vagy fordítva: nemcsak mester-rendező és színháztervező, aki műsort is írt a saját színpada számává, nemcsak nagyszabású drámaíró és színpadművész, aki világnézetének a marxizmust választotta, hanem páratlan művészegyéniség. Élete céljának a szocialista színházművészet megteremtését tekintette. Ebbe a célba a dráma, a színpad és a világnézet egyaránt beletartozik: a célkitűzés sérelme nélkül egyiket sem lehet a másiktól különválasztani. A Koldusoperában teljesedett ki Brecht „didaktikus” színháza, amelynek lényege a közönség intellektuális meggyőzése, legfőbb tárgya pedig a társadalomelemzés. Brecht meg akarta győzni nézőjét arról, milyen a helyes társadalmi berendezkedés: tehát megmutatta a kapitalista rendszer hibáit, embertelen vonásait. A didaktikus színpad csupán az észre számított: Brecht a közönség elé tárta társadalomelemző paraboláit, ítéletét kérte — azaz bizonyos hideg, kritikai távolságból mérte le az állapotokat és folyamatokat. A „hideg” és „kritikaii” távolság — ez a lényege Brecht epikus színházának, nem pedig az, hogy epikus elemek kerülnek a drámaiak közé. De még csak nem is abban rejlik Brecht epikus színházának lényege, hogy lazán összefüggő jelenetsorrá oldja föl a szervezett drámát. Az ő epikus színpada kritikus, a cselekményektől — a bemutatott eseményektől — bizonyos távolságban maradó, a látottakhoz és hallottakhoz nem érzelmi beleéléssel és feloldódással, hanem intellektuális hidegséggel közeledő nézőt kívánt, „cigarettázó nézőt”. Olyat, aki nem felejtkezik el arról, hogy amit lát, az nem valóság, hanem „színház”, aki nem felejti el önmagát, s a műről, amely leköti, állandóan tudja, hogy az nem maga az élet, csak annak ábrázolata. Brecht epikus színháza azt tűzte ki célul, hogy meggyőzze és ezáltal aktivizálja a nézőt, tehát politikai színház, marxista művészet, amely élő társadalmi gyakorlatot teremt. Amikor Hitler vette át az uralmat Németországban, Brechtnek menekülnie kellett. Megkezdődött másfél évtizedes emigrációja, hontalan bujdosása Európa és Amerika különböző országaiban. Az emigráció művészi pályáján újabb emelkedést jelentett. A fasizmus elleni világharc, a népfrontpolitika kiszélesítette Brecht művészi akaratának körét: tárgyai közé vonta most a jelen minden problémáját, központban az antifasiszta, később a háborúellenes küzdelemmel. A nemzetközi antifasiszta összefogással való együttműködése Brechtet művészileg hagyományosabb módszerekhez közelítette, dialektikus szemlélete azonban nem változott. Az emigrációban születtek Brecht világszerte ismert nagysikerű művei, a Kurázsi mama, a Galilei élete, a Carrar asszony puskái, az Állítsátok meg Arturó Uit. a Kaukázusi krétakör. Életműve elevenen hat, darabjait világszerte játsszák, nemzetközi kultúr eseménynek számít a Berliner Ensemble egy-egy Brecht-bemutatója. Saját rendeltetésének és saját példájának mondana ellent, ha a történelem és az ember állandó változására építő, a mindent összefüggéseiben megragadó dialektikus színház, melyet Brecht teremtett, valaha is megakadályozná a továbbhaladást. De alkotójának helyét a változó történelemben csak akkor határozhatjuk meg helyesen, ha ott jelöljük ki, ahová világnézeténél, kérlelhetetlen valóságábrázoló szándékánál és erejénél fogva tartozik: a szocialista realizmus mesterei között. Olvasgatom Kuczka Péter Meditáció az örökségről című cikkét — február 3-án közölte a Népszabadság —, és vegyes érzelmek ébredeznek bennem. Azt gondolom, hogy alapvetően igaza van, és mégis... Következtései végül mintha vakvágányra siklanának, s nem a felvetett probléma megoldásának útját, inkább az előle való megfntamodásét mutatják meg. Nem lehet összegezni néhány mondatban cikke lényegét, hamis leegyszerűsítés lenne belőle. Inkább azt ajánlom, olvassa el akit érdekel. Az alapgondolatok azonban világosak: „Alig törődünk múltunkkal s ez azt is jelenti, hogy keveset gondolunk jövőnkre.” — írja többek közt. A példát Petőfiről veszi, akit halála után csak egysíkúan, bálványként lehetett emlegetni. Szent és sérthetetlen „modelleket” alakítunk ki, vagy kaptunk örökségül, nem merünk hozzájuk nyúlni, nem söpörjük le róluk a port, nem hagyjuk, hogy vitákban támadjanak életre. „Attól tartok — fejtegeti többek közt —, hogy túlságosan ,védjük’ művészetünket, irodalmunkat, túlságosan ,védjük’ Petőfit.” Mint írja, nem csodálkozik, hogy némely költők vagy fiatalok a választási lehetőségekkel élve nem Petőfit választják. Szerinte mindez a fentiekkel függ össze. Őszinte indulattal a kötelező olvasmányok szintjéről az élő, a ható valóságnak szeretné megmenteni Petőfit — illetve Petőfi ürügyén mindazt, amit vele együtt porosodásra ítélt a megszokás, a „szentté avatás”. likőr százszor inkább a szentségtörésJ* — kiált fel indulattal. S külföldi példákra hivatkozik, ahol nem rettentek ettől vissza. A francia fiatal szürrealistákra, akik nem átallották „pofozni a halottat”, vagyis Anatole France emlékét, s ettől nem lett kisebb Anatole France... Vagy a nemrégi példa, amikor francia festők álltak össze, hogy ,.megsemmisítsék” Mona Lisát. Átrajzolták, radírozták, aprították, talpbetétet vágtak belőle — persze csak reprodukcióban — és gyalogoltak rajta... És minden barbárság a kép elpusztíthatatlan szépségét bizonyította. Mona Lisa maradt ami volt, a világ egyik legszebb festménye... Szándékosan citáltam kissé bővebben Kuczka cikkének befejező mondatait, hogy érzékeltessem, hova jut el alapvető gondolataitól. S miközben magamban helyeseltem neki írása bevezető részében, az alapelveket illetően, nem tagadom, disszonánsnák éreztem a to, vábbi gondolatmenetét A KARÁCSONY előtti ünnepi könyvhéten jelent meg az üzletekben Irving Stone nálunk már igen jól ismert angol szerzőnek a reneszánsz kiemelkedő és sokoldalú művészéről, Michelangelo Buonarottiról írott könyve. A szerző által használt „regényes életrajz” megjelölés azonban nem fedi a mű értékeit s talán csak azért került a címbe, hogy vonzza az olvasókat. Ezt a célját el is érte, de véleményem szerint elsősor.; ban a szerző neve a vonzóerő, ami miatt a 39 ezer példányban megjelent több mint hatszáz oldalas könyv úgyszólván napok alatt elfogyott Irving Stone nevét nálunk, A napfény szerelmese című, Van Gogh-ról írott szenvedélyesen szép regénye tette ismertté, me&j becsültté. Az 1963-ban megjelent és két kiadást megért Karel Schultz, Kőbezárt fájdalma után ez az első Micheln angelóról közreadott igényesebb regény. Sajnos Schultz nem tudta befejezni művét — meghalt. STONE kerek egészet alkotott. Bámulatos szorgalommal tanulmányozta a szobrász, festő, építész és költő életének minden lényeges mozzanatát (90 évig élt Michelangelo), a fenmaradt leveleket, elment Car- rarába a márványbányába, maga is megpróbálta a szoborfaragást, éveket töltött azokban a városokban — Firenze, Bologna, Róma — ahol az egykori festő- inas, majd Európa-szerte csodált mester lakott: szenvedett, fagyoskodott, nélkülözött és kifaragta az „istenek húsából”, a fehér márványból Dávidot, a Pietät, Mózest, a Haldokló rabszolgát, ahol — Rómában — egyfolytában négy évig didergett, verejtékezett hanyatt fekve a Sixt'usi kápolna boltívei alatt, hogy fel, rakja a „Teremtés” lenyűgöző freskóit. A REGÉNY nagy érdeme, hogy meg tudja mutanl a sokoldalú és minden alkotásában utolérhetetlen Michelangelo belső világát, művészi fejlődését, válságait, a megvilágosodáshoz vezető gyötrelmes utat. Bemutat-; ja az író a XVI. század elejének városállamait, a közöttük dúló viszálykodást, a pápák cselszövéseit, erőszakoskodásait, erkölcstelen, pazarló életét, ami ellen a később máglyára küldött, majd szentté avatott Sava- narola dörgedelmes és nagyhatású prédikációkkal küzdött, ostorozta firenzei szószékéről a papságot, a pápát. Látjuk Michelangelót, amint éjjel belonódzik a Santo Spirito kórház hullakamráiába és öklendezve boncolja a koldusok tetemét, hogy megismerje az anatómiát (titokban ezt csinálja Leonardo da Vinci isi. Márványporos ruhában, gubancos szakállal lobog végig Firenze utcáján, dühöng a csupaselvem Leonardo enés megjegyzésein: kezdetben a szobrászatot nem tartotta művészetnek, aztán meghajolt Buonarotti előtt, aki felével játszva vitába szállt a pápákkal, s közben alkot és nem is számolja az éveket. Anja, testvérei kiszipolyozzák. meggazdagszanak a verejtékén szerzett dókátokból. ő pedig maga kovánSolja a márványhoz szükséges vésőket akkor is, amikor udvarába hívja a franAz jutott eszembe, hogy jómagam is emeltem már szót az élő, a hatni tudó Petőfi érdekében. Akkor, amikor a szülőhely-vita ismét fellángolt, s úgy éreztem, hogy betemeti az igazi Petőfit, a költőt, a gondolkodót, akit — műveiben — alig idézünk mostanában. Néha, már a jó ízlés határát súrolva, azt vitattuk — hol is látta meg a napvilágot. S bár a vita — már ti. azok közt, akik tudományos felkészültséggel vitáztak, mint pl. Mezősi Károly — hallatlan sok értéket hozott felszínre, mégis volt olyan hatása egyesekre, hogy gyűlölködést ébresztett mások iránt. Éz ellen próbáltam akkor szót emelni, s mi tagadás, csak kevesen értették meg szavaimat. Kaptam goromba leveleket, sőt fenyegetést is, mondani sem kell, hogy Petőfi szellemétől messzi idegeneket... Mindezt azért bocsátottam előre, hogy nem tartoj zom azok közé, akik szívesen hagyják a költő emlékét porosodni. Nem tartom bálványnak Petőfit. Hiszem és vallom, hogy ma is hat — amikor hatni engedjük — mindennapi életünkre. De azért, s éppen ezért, nem hiszem el, hogy a „képrombolók" emlegetése vinne előre bennünket e probléma megoldásában. Még ha finoman el is határoljuk magunkat ezektől a „képrombolóktól”, s csupán azt emlegetjük: ki kell próbálni, mit bírnak el a „modellekV, „bálványok”, „istenségek”... Nem sokkal különb ez az említett szürrealista lázadásnál. S eredményében sem lenne más. Mert lehet, hogy az nem ártott Anatole France-nak, de nem is használt Nem lett élőbb tőle annak a nemzedéknek a szeméi ben. Én azt hiszem, van ennél járhatóbb út is. S akad még adósságunk is bőven. Az igazi Petőfi, vagy a mái nak is szóló Katona, Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty vagy Csokonai megmutatásában ... De ennek felsorolása már egy külön téma lenne,1 nem fér el a szűkre szabott hasáb keretei között. Mini denesetre örülök, hogy a múltbeli örökségünkről szóld meditációjával Kuczka Péter alkalmat adott e téma újbóli felvetésére. Reménykedem, hátha visszhangot kelt másokban is. A hozzászólásoknak szívesen adnánk helyet lapunkban. cia király, a török szultán, a perzsa uralkodó. Mári ványbányát nyit a pápa parancsára s maga is ott küzd a kőfejtőkkel az egészséges tömbökért, utat épít, erői dítményeket tervez, pedig szobrairól, freskójáról és verseiről már előadásokat tartanak az akadémián, műi vei előtt Európa minden tájáról összesereglett festők, szobrászok, rajzolók kuporognak, hogy lemásoljanak egy részletet, hogy tanuljanak. Mindezt úgy írja le Irving Stone, hogy az olvasó ott érzi magát a viszályoktól, háborúktól dúlt, pestistől megtizedelt Firenzében, az egymást váltogató pápák, bíborosok között a Vatikánban, akik vagy semmibe veszik, vagy istenítik az alacsony termetű, vézna szobrászt. Kitüntetésnek érzik, ha elfogadja megrendelői seiket, tudják, hogy az utókor azért tud majd róluk, mert Michelangelo korában éltek, mert ismerték, megj bízást adtak neki. Leonardo da Vinci már régen megi halt Franciaországban, Raffaelo Santi eltemetve, ami- kor ő közel kilencven évéhez utolsó lendülettel a Szent Péter templom égboltszerű kupoláját tervezi meg. s bár szelleme lobog, teste a toszkán földbe vágyik. Épi pen kileevenéves, amikor kihull kezéből a maga kovácsolta véső... IRVING STONE regénye a legjobb, amit a renej szánsz e kiemelkedő alkotójáról olvashatunk, méltó Michelangelóhoz. Gyönyörű fényképek, rajzok teszik teljesebbé a filmre kívánkozó könyvet. Ha valaki vállalkozni mer ekkora feladatra, hogy filmet készítsen az emberiségnek erről az óriásáról. (Gondolat Kiadó, 1967) GÁL SÁNDOR ............................... ' ..... ... ......... Po lner Zoltán: EGYETLEN FELELET Tiborcok ünneplő unokái, hajnal-vértű ezredek: soha el nem fáradók. soha meg nem alkuvók, hittel sereglő sereg, tűzből támadt fergeteg elvtársaim az öklök komor erdejében piros zászló a fény s ti minden kiáltásra egyetlen felelet vagytok. Megsimogatjátok a gyerekek haját és elmondjátok a rettegés iszonyú kálváriáit és megőrzitek a szerelőcsarnok egén a napot, amit a gyárak } hűsége kovácsolt. F. TÓTH PÁL _ = Irvihg Stone: Michelangelo
