Petőfi Népe, 1968. február (23. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-04 / 29. szám
András Endre: Fölnőtt az ember Ha várak helyett íészket építek, Sövény s fal nem keríti majd a kertem, S tán nyom sem jelzi, hol a régi seb, Melyet anyám méhében már viseltem. Miénk lesz majd, mi most enyém, tied, A Föld, az Ür, a Szó, a Szép, a Szellem. Ábrándozom, célt-vesztő tévhitek Bolondjaként? Nem! Higgy te is hitemben: Fölnőtt az ember, és nem égi kegy, Hogy otthonára s önmagára leljen. Ha várak helyett fészket építek, Derű, s bizakodás kerítse kertem, Mert jogomat társam nem sérti meg, De véd, ha kell, saját önzésem ellen, S ha szívemet a gőg kísérti meg. S akard: nevem méltósággal viseljem. Tudom, elfogy jónéhány évtized, Hogy igaz szóra igaz tett feleljen, S nyom se jelezze, hol a régi seb. Ó, mennyi mindent... Fájdalmasan a Földhöz tartozom, Erős kötés fog, ötven éve immár. Tanulgatom a soros holtakon A példás leckét. Mélység lábaimnál, Fejem fölött a kéklő boltozat Tengere zúg. Miféle nektárt ittál, S miféle mérget, hogy csiszolt szavak Mágutea légy, s hogy méricskéld tünékeny Kincseidet, törékeny sorsodat? Miként a gazda jéggel vert vetésen Megkönnyezi a kipergett szemet — Szívében fájdalom, felleg az égen, Ügy siratom a meddő éveket. Ö, mennyi mindent kezdtem s félbehagytam, Mit bevégezni többé nem lehet! Fürösszél meg teremtő sugaradban, Hogy új hittel építsem holtomig, S bármily csekélyt is, magaménak valljam Szent palotád szép, zászlós tornyait! Részletek a szerző Távlatot adj, Világ! című versciklusából. A közlemény, amit kiadtak, mindössze ennyi; Vasárnap, negyvenéves korában elhunyt Sipkay Barna, József Attila-díjas író. A Magyar Írók Szövetsége saját halottjának tekinti. Mire ezek a sorok eljutnak az olvasóhoz, már el is temették. Nyíregyházán született, ott is kezdte a pályát, 1954 óta újságíró volt a megyei lapnál. Irt novellát, drámát és regényt, de minden írását az egyszerűség, az emberiesség jellemezte. 1965- ben SZOT-díjjal, 1967-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Ezt az elbeszélését, amelyet az alábbiakban közlünk, szinte egyidöben kaptuk halála hírével. Senki sem gondolta volna, hogy ez lesz egyik utolsó írása, s felette már gyászkeretben jelenik meg a neve. Sipkay Barna: E gy percet állt a vonat. Amikor eldübörgött, a professzor ottmaradt a sínek között egy nagy táskával. Olyan üres volt az állomás, mint egy frissen ásott sírgödör. — Hordár! Hordár! Előcammogott egy vasutas. Nyugodtan hallgatta a professzor dühöngését, aki elátkozott dögtemetőnek titulálta a helységet, s a kérdésre, hogy itt talán jár., vány pusztított, csak egyszerűen „nem uram”-mal vá. laszolt. — Hát akkor mire várunk? A hordár a professzor türelmetlenségét nyilván tréfának vette, mert a táskára bökött: — Ezért hívott uram? — Talán sakkozzunk itt, úgy gondolja? — ön szeret sakkozni? A messziről érkezett most már nyugtalanul sandított körül. Hiszen csupán ketten vannak. És éjszaka. — Én ugyebár most érkeztem. A táskám meglehetősen nehéz. A feladat egyszerű: megemeli a táskámat és mindketten elindulunk. Tehát? A hordár jóindulattal mosolygott az öregemberre. — Elég nagynak látszik a poggyásza, uram. Valóban olyan nehéz is? — Győződjék meg róla — mondta a professzor A vasutas azonban cigarettát puhítgatott és rágyújtott. — Mi van benne? — Hogyhogy mi van benne? — kérdezte a profeszj szór. — No igen, mi van benne? —- Minden! Érti! Minden! — Akkor csakugyan nehéz lehet. A helyzet pedig az, hogy én nem igen szoktam nehéz poggyászokat az utasoknak továbbcipelni. — Tisztázzunk valamit. Maga hordár? — Hát uram, ez a nézőpont kérdése. Ha értem kiált, akkor igen, hordár vagyok. — És ha felszólítom, hogy hozza a bőröndömet? Akkor már nem bizonyos, hogy hordár? — Valahogy így, uram. A professzor felkacagott, aztán morogva pénztárcájából kisebb bankót választott. — Itt van, fogja és küldjön egy másik hordárt, aki beviszi a poggyászomat. — Látja uram, ez az, ami nem lehetséges. — Mi nem lehetséges? — Egyedül vagyok uram — mutatta fel bütykös, vastag ujját az ember. N e tréfáljon velem, hallja? — Dehogy tréfálok. — Mit akar tőlem? Pénzt? — Nem vagyok rabló, uram. — Valami szándéka csak van, nem? — Nekem semmi, uram. A professzor leült a bőröndre. A hordár egykedvű; en dohányzott. — Meddig fogunk itt rostokolni? — kérdezte az öregember. — Az öntől függ, uram. — Tőlem? Hogyan? Én nem bírom már a poggyászt, nem érti? — Hogyne érteném. Nem bírja. Elhiszem. — Akkor? — Már egyszer kérdeztem uram, hogy mi van benne. Nem kíváncsiságból. De ön megsértődött. — Lehetséges, de nem értem, hogy mi köze a bőröndöm tartalmának az ön tevékenységéhez? — Esetleg javaslattal szolgálhatok, Amennyiben igényli, uram. — Tehetek mást? — Tehát igényli. Ez esetben megpróbálhatna uram kissé könnyíteni a poggyászán. M it mond? — Átnézhetné és kidobhatná a felesleget. Őrültség! — Kérem, ne bosszankodjék. Mondtam, ez csak javaslat. Az ember sok dolgot rakosgat a lakásában is, már nem tudja, miért és mit, csak amikor költözésre kerül sor, kiderül, hogy csupa felesleges limlom, mivel tele vannak a fiókok. Talán átgondolná uram, bizonyos benne, hogy ami a táskájában súlyosodik, mind szükséges? A professzor törülgette a szemüvegét. Szemügyre vette mégegyszer az állomást, aztán a szelíd óriást. — Minthogy nem akarok reggelig itt tétlenkedni, kénytelen vagyok válaszolni. — Szó sincs róla uram. Mondom, csak önmagának kell felelnie. A professzor meghökkent. „Micsoda éjszaka ezV' — Na jó — mondta megadással. Tehát: szerintem mindenre szükségem van. — Átgondolta uram? — Teljesen. — Hát ez baj. — Szóval, ez esetben maradok itt a poggyásszal? — Ez a helyzet uram. — Értem. Mindenáron könnyítenem kell rajta. — így van pontosan. •m IV hát tudja mi van ebben a poggyászban? Ért maga a filozófiához? — Keveset. Két gyerek többet eszik mint egy, háj rom többet, mint kettő. — Egyszóval nem ismeri Descartest? Platont? Sokj ratest? — Ezek is a poggyászban vannak? ■— Igen, ők is! És még sokan! — És mindezt cipelte, uram? Miért nem hagyta a könyvtárban? — Hogyan hagyhatnám? Hurcoltam magammal, de már nem bírom ... ■— Bizonyos abban, hogy minderre önnek szüksége van? — Már válaszoltam! — Talán akkor nem a táskában kellene cipelnie, uram. Inkább a fejében. — Ott vannak! — Hát akkor igazán kidobhatná a táskából a puszta papírtömeget. Képzelje uram, ha én is magammal hurcolnám saját poggyászomat, tele haszontalan lomokkal, amik számomra fontosak voltak. Uram, az a tömeg el se férne az ön jókora táskájában. — Ugyan mik volnának azok? — Hát hirtelen magam sem tudom. Például a ku- bik, az ásó, a balta, az akasztófa... látja, uram, csak az akasztófa sem férne el önnél, pedig sok ősömet arra kötötték, amikor lázadtak az igazért. Nekem már nincs szükségem poggyászra uram, és ez a helyzet önnel is. Gondolkozzon csak, van idő. — Kezdem érteni — simogatta homlokát a tudós. — Ügy érti, dobjam el az egészet? — Na, helyben vagyunk. — Mármint azt, ami teher. Csakis. A tudós gondolkozott. — De ha mégis szükségem volna..; ■— Uram itt, ebben a helységben megkap mindent. —- Mindent? — Amire embernek valóban szüksége lehet. A professzor még egyszer hosszan gondolkozott. Aztán felállt. H át akkor mehetünk, barátom. A hordár nem lepődött meg. Elindultak. Hátra se néztek. — No, nem jobb így? A DELTA HŐSEI AZ EGZOTIKUM mindinkább kiszorulóban van világunkból. A titokzatos földrészek nem titokzatosak többé. A félelmetes vidékeken nem lesnek kannibálok az utazóra. És semmiképpen sem fekete kannibálok a fehér emberre, sokkal inkább a fehérek vadásznak a színesekre. Ez azonban nem hátborzongató egzotikum, hanem vérforraló gyalázat. Mondom, a régi értelemben vett egzotikum eltűnt a távoli földrészekről, olyan ütemben, ahogyan ezek a földrészek közeledtek. Ha ma Vietnamban, vagy Guatemalában, vagy a Fokvárosban történik valami, még ugyanabban az órában értesülünk róla, sőt, akár egyidejűleg láthatjuk a képernyőn. Éppen ezért hat a rendkívüli élmény erejével az egzotikum felfedezése — Európában. Itt, a szomszédban, mellettünk, szinte közöttünk. Véletlenül került a kezembe egy könyv egy ilyen egzotikus világról. Rubletzkyné Csáky Rózának, a kecskeméti Művésztelep vendégének ajánlotta a Romániában élő fordító, Szikszay Gyula. Lenyűgöző olvasmány. A DUNA-DELT.4 ma is rejtelmes, fantasztikus világ. Vannak még hozzáférhetetlen zugai, jóformán elzárt halászfalui, s ember nem járta úszó szigetei, Valóságos hösök lakják ezt az ingoványos földet. Egyszerű emberek, akik megvetették itt a lábukat, s a mostoha természettel, gyakran életveszéllyel is dacolva Élnek. Így, nagybetűvel. Mert puszta életük is diadal a mostoha és ármányos természet felett. ... Tél közepén elfogyott a faluban az élelem. Egy csapat férfi útra kél a harmincfokos hidegben, ki a partra. Mire visszatérnek, az Európa közepén megindult vizek felszakítják a kétöles jégpáncélt a folyamon. A pusztulás infernális képe; heggyé tornyosuló jégtáblák, tehén hasa alatt didergő farkas és hasa- dékba hulló ember, állat. Csak a templom és a hal- kereskedő háza marad épen a falu közepén emelkedő dombon. Viskója tetején, átokra emelt karral fagy meg a javasasszony. A KÖYV SZERZŐJE, Tralan Cos övei, mítoszteremtő író. Alakjai hősi és tragikus pillanatokban jelennek meg. ... A halászok szövetkezetét alakítanak, hogy ne uzsorázhassák ki őket többé a kereskedők. De csak halászszerszámaik vannak, szállítóeszközük nincs. Az egyik kereskedő végre vállalja, hogy elvisz a városba négy vagon halat. Útközben „elromlik” a bárka motorja. Reggelre megbüdösödik a hal. Vége minden reménynek, a szövetkezet az indulásnál tönkrement. Az új Romániában nincs többé ember-ellenség. De a Delta hőseinek ma is meg kell küzdeniük a másik ellenséggel, a természettel. Erről ad erős színekkel festett képet a könyv. (Traian Cosovei: Vajúdó természet. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest.) M. U
