Petőfi Népe, 1968. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-07 / 5. szám
mítosz helyett TÖRTÉNELEM Darvas József Zrínyi-drámájáról Pehelysúlyú fogalmakat kedvelő irodalmárok divatos jelzője manapság: „gondolatébresztő”. Mintha született volna bármikor is figyelmet érdemlő dráma, vagy regény, amely nem kívánt és tudott hatni a befogadók értelmére. Milyen meggondolás tehette hát gyakorivá ezt az elismerésnek szánt homályos jelzőt? Terjedésének egyik oka: az a fajta szellemi restség amely kitér az állásfoglalás elől, nem szeret sem igent, sem nemet mondani. Arról, hogy voltaképpen mit és főleg, minek az érdekében kérdez az illető mű, miben és minek a vonzási körében kételkedik az író, vagy a kritikus, elég gyakran szó sem esik. Mindez Darvas József Zrínyi- drámájának előadása után kívánkozik ide, azután, hogy tucatnyian mondták a a „varázs-szót”: gondolat- ébresztő. Bizonyára nem szándéka szerint értik az írót. Darvas ugyanis nem csupán gondolatokat, hanem inkább felismeréseket kívánt ébreszteni. Ez pedig több is, más is. Állásfoglalás, eszmei szilárdság, érzelmi elkötelezettség hitelesíti. Ebből következik, hogy a Thália Színházban bemutatott történelmi dráma nem összekacsint a jelennel, hanem határozottan és tudatosan szembenéz a mai magyar közgondolkodás egyik problémájával, múltszem- léletünk gubancos szövevényével. Darvas Zrínyije két- frontos vitadráma. Kisiskolás korunktól belénk rögződött illúziókat oszlat. Hiszen ki nem tanulta és tanulja borzongó tisztelettel a Szigetvár ostrománál felmagasztosuló Zrínyi Miklós gróf gyönyörű történetét. Azt a történetet, amelyet a régi magyar irodalom legnagyobb epikusa, a mártír dédunokája is méltónak tartott a költői halhatatlanságba emelni. Ez a történelmi színmű nem az utolsókig kitartó végvári kapitány önfeláldozását rakja körül kérdőjelekkel. Darvast a várostrom^ előtti évek, a mártíromságra késztető és kényszerítő politikai-emberi küzdelmek izgatják. Arról szól, amit a hősiesség lovagi gesztusa mondhatni évszázadokon át eltakart és kívülrekesztett a köztudaton, a nemzet múltjával és jövőjével számotvető magyarok látókörén. Feltárja a várvédő Zrínyi Habsburg-hűségének motívumait, az állhatatosságát magyarázó és igazoló nemes elhatározást, amely a török elleni harcot teszi életcéljává. Azt is leplezés nélkül mutatja meg a dráma, hogy ez a cél — mint a nagy történelmi célkitűzések általában — nem közelíthető ellentmondások, csalódások, átmeneti kudarcok nélkül. Darvas hősét Miksa császár taktikázó ravaszsága, az udvaroncok cselszövése annyira kiábrándítja, hogy már-már sorsára hagyná Szigetet. A vár népe helyett maga és családja biztonságával törődne, mert becsapták, megsértették, mert fel kell ismernie, hogy célja távolabbi, mint hitte. A dráma egyik gyengesége, hogy a fordulatot, futás helyett a maradást választó Zrínyi visszarettené- sét az egész életét megtagadó árulástól nem tudja eléggé meggyőzővé tenni. Ez sem változtat azonban a lényegen, hogy végül is a hatalmi harcokból és súlyos lelkiismereti válságból kiemelkedő politikus vállalja a halálos próbát, a hússzoros túlerővel szembeni vár- védelmet. Ezért mondhatjuk, hogy Darvas két fronton harcol igazáért. Elutasítja a romantizáló legendát, amely a barokk eposz mitológiáját állította a történelmi igazság helyébe. Elfogadja a történelmi források tanúbizonyságát, nem hallgatja el Zrínyi emberi és erkölcsi gyengéit. Egy egész történelmi korszak kíméletlen játékszabályait, pénz- és hataloméhségét, hiúságát és gátlástalanságát is felmutatja, de csak mint az igazság részét, és nem is mint a legfontosabb részét. Csak a hősi példa hamis burkát és felhőtlenné szépített-hazudott hátterét tagadja meg. A lényeget tiszteli és igaz voltában meggyőzővé teszi. Dersl Tamás Bozsó János és Búza Barna kiállítása Kiskunhalason A KISKUNHALASI Thorma János Múzeumban megrendezett kiállítás már a második közös tárlata Bozsó János festőművésznek és Búza Barna szobrász- művésznek. Bozsó János művészetében továbbra is az érzelem szerepe a legjelentősebb. Témaköre változatlanul nem nagy, de az élet gazdagságával vetekedő sókféle változatban éli át, elemi megrendülése, az alföldi táj előtti hódolata egyre mélyebb. Vehemens ecsetjárása, vérbő pasztózus technikája évről évre gazdagodik, színskáláján a meleg és hideg színek új meg új szökő- kútjai törnek fel. Most Kiskunhalason újabb képek is sorakoznak a már ismert stílusúak mellé, változó szemléletének, mindig élő teremtőkedvének eredményeként. Az elemi kifejezőeszközök, a színvilág, a kompozíció változott Szakonyi Károly: áŐ^ésíEBüCMSÖ a, kérem, Bakács, a memoritert! Tíz óra múlt öt perccel. Ennyit szokott késni. Ennyi időt adott a diákoknak, hogy elcsendesedjenek a padokban a tízperc után Már tudták. Jól tudták, hogy öt perc zsivaj még lehet, de aztán néma csend. Akkor jön ő. Beteszi maga mögött a terem ajtaját, felmegy a katedrára, kinyitja az osztálykönyvet. Ha nyugton ülnek, csendben, nincs semmi baj. De ha nem tartják be a szabályt, akkor jaj nekik. Akkor nincs kegyelem. Mindig betartották. Tíz óra öt. Felelés ábécé szerint. Ismerik a módszert, készülnek. Tehát, Bakács! Vele mondja, magában: „Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo, Sponte sua, sine lege f idem rectumque colebat.. Eres, száraz bőrű keze a könyvön. Ovidius. Ez a mai anyag. Tíztől tizenegyig. A szoba csendes; dohog a tűz. Lévai az ablaknál ül, a karosszékben, lábán kockás takaró, az ablakrésen beáramló hideg ellen. A kert fehér a hótól, de ma tompa, szürke a fény, a fekete faágak mögül, sűrű felhő nő a városka fölé, hóvihar lesz. Lévai öreg keze az Ovidiuson, a kockás takarón, a térdén. Délelőtt tíz óra. Csend. Ilyenkor azelőtt már a harmadik órát tartotta. — Vindice nullo. Czeke! Kérem, mondja csak, fiam, milyen eset ez a vindice nullo? Igen, igen. Ablativus absolutus. Helyes. „Megtorlás nélkül”. Jól fordítja, fiam. legyedül van a szobában, a lakásban. Az ablak a kertre néz. Lévai vett tíz deka marhafaggyút a hentesnél, kifüggesztette az ofgonabokorra, ide a közeibe, hogy jól láthassa, miként szállnak rá a cinkék. Sok madár van a kertben. Vörösbegy, fakopács, feketerigó, rozsdafark — de csak a cinkék szállnak a faggyúra. Vajon miért? Marton tudná, a kollégája, a természetrajz tanár. De hol van Marton? Nem lehet már bemenni hozzá a szertárba. Kiöregedtek ők már a szertárból, az iskolából. A cinkék óvatosan kerülgetik a madzagon függő eledelt, kis köröket írnak le, gallyról gallyra szállnak, jobbra, balra pillognak, míg végre rá mernek röppenni a faggyúra. Egy, vagy két madár. A többi idegesen várja, mikor kerül rá a sor. Érdekes, nem merik zavarni egymást. Vakmerő tornamutatványokat végeznek: fejjel lefelé, függeszkedve csipdesik a hintázó faggyúdarabot. Lévainak tetszenek a cinkék — sárga mellényük, kis fekete sapkájuk, zöld kabátkájuk. — Hollender! Onnan, kérem, hogy: Nee renovatus. .1 „Nee renovatus ager gravidis canebat aristis ..." Bizony, bólogat Lévai. Bizony, kedves Hollender fiam, fel se szántották. Jól mondja, fiam. A föld fel- szántatlanul is gazdagon termett. Az volt az aranykor. De aztán... ¥ évai megrezzen. Valaki zörgeti az ablakot. Egy •B-< bot, egy görcsös bot táncol az üvegen. És menten feltűnik egy vigyori, szakállas vén arc. Pirospozsgás, húsos arc, kék szemek, őszesszőke szakáll. Kucsma, nyúlprémes rövid bunda. Az ezredes! Már tíz óra ötven lenne?! •— Sorakozó! Sorakozó! Micsoda hangja van ennek az ezredesnek! Lévai int, hogy nagyon hidegre fordult az idő. De amaz türelmetlenül topog, s bekiált: — Je vous en merde! Mármint a hideg. — Nevet, sűrű párát lehel, bajszán, szakállán kis dér a szája körül. Botjával döfködi a havat. — Jöjjön csak, nincs kibúvó! Azt akarja, hogy kihallgatásra rendeljem?! — Jó, jó — morog Lévai. De az ezredes már nem figyel rá, valakit láthat odakinn a kerítésnél, annak köszön széles mozdulattal. Csak azután fordul vissza az ablakhoz. — Jöjjön, tanárkám, megvárom a sarkon! — S már megy is, át a kerten, elzavarja a cinkéket csörtetesével. Lévai leteszi Ovidiust az ablakpárkányra. Kis papírszeletet helyez oda, ahol a költő a vaskorról ír. — Nem hagy békén. Erőszakos — mondja Ovidius- nak. Tfce nem meri megvárakoztatni az ezredest. Nem " meri mondani, hogy nem megy. Mert akkor ideáll az ablaka alá, vagy bejön. Az még rosszabb. Bejön és elkezdi a történeteit. Persze, az utcán is szakadatlanul beszél. De az más. Nem kell odafigyelni. Sál, fülvédő, érmelegítő, bundacipő. Lévai alig tud mozogni a sok gönctől. Bezárja az ajtót; a hó megfagyott, csúszik, belekapaszkodik a vadszőlő indáiba, csak úgy mer nekivágni, óvatosan. — Ö, az ördög vigye el magát! Csak szolgált volna a kezem alatt! Nem lenne ilyen fázós! — Így fogadja az ezredes. Botjával hadonász, harsog, mint egy bömbölő rádió. Lévai nem szereti a hangoskodást. — Na, jöjjön, tanárkám, kell egy kis mozgás. Meggebed ott a könyvek között. Ej, én nem szeretem a tétlenséget. Száz évig akarok élni. Már ma is, hétkor, a kerítésemet reperáltam. Egy kupica pálinka, és ki a jó levegőre! ennek felfelé a Fácánkert utcán. Lévai megáll, fuj- tat. Az ezredes minduntalan elhagyja. Magyaráz; — Tudja mennyit aludtam én a szabadban? Még két évvel ezelőtt is! Sátorban. Téli tábor. Olyan is volt ám! Látta volna a katonáimat. Aki fázott, azt kizavartam a hóba. Dörzsölje le magát hóval derékig, kis- katona! Ügy ám! Nem volt ott nátha! Nem bizony! Lévai le-lemarad. Nem hallgatja az ezredest. Ismeri a szöveget. Nyáron meg arról beszél, hogy nem szabad vizet inni. Az ezredes megáll. Botjával előre mutat. — Látja azt a fatornácos házat az emelkedőn? Az a cél. Egyeztessük óráinkat. Tizenegy óra harminc. Helyes? Tizenegy óra negyvenötkor elfoglaljuk az objektum előtt a térséget. Egyenletes tempó. Orrán át vegye a lélegzetet, tanárkám, s jól kifújni a levegőt, hadd tisztuljon a tüdő. Rajta! Előre! Csak a széles hát, a nyúlprémes rövid bunda, a nagy bakancsok, a bot. Lévai követi az ezredest, nem mer ellenkezni. Csikorog a hó, arcát csípi a hideg. Most végre csend van. Az óráin is mindig csend volt. Nem beszélt hangosan, azt akarta, hogy figyeljenek. Előredőltek a padban, hogy jobban hallják. „Aurea prima sata est aetas...'B A diákok figyelő tekintete. A krétaszag, a tinta szaga. — Pontosan! — kiált fel az ezredes. — Látja, pontosan 15 perc! Kiszámítottam. Jól van, tanárkám, szép teljesítmény. Ezért pihenő jár. Lévai felnéz az ezredesre. Sűrű párát lehelnek mindketten. A fatornácos ház kertjében fenyők. Hó. Mennek lefelé. Az ezredes arról beszél hogyan bánt a katonáival. — Nem engedtem őket elpuhulni. Egy kis fáradtság? Nyöszörgés? Je vous en merde! — ahogy a francia mondja. Csak a maga érzékenységére vagyok tekintettel. Nekik megmondtam magyarán. Na, igen. Aki hagyja magát, annak vége. Száz évig akarok élni!... Odalenn, a tanár kertjénél megállnak. Az ezredes hirtelen elhallgat. Botját leereszti, vár. Lévai megkerüli. A járda szélére áll, most ő van magasabban. — Akkor hát délután négykor — mondja megváltozott hangon az ezredes. — Pontos leszek. ¥ évai arca szigorú. Kihúzza magát, köhint. — A memoritert is kérdezem majd. Készüljön fel rá, fiam! ezeken az utcarészleteken. A képek szerkezetesebbek és sajátos kék tónus árad szét rajtuk. NEM OLYAN ez a kékség, mint Picasso úgynevezett kék korszakában, nem is a novaiisi romantika mámoros szín-szimbólumát, a kék virágot juttatja eszünkbe. Fegyelmezettebb, hűvösebb, a tárgyak rendjén érzett megnyugvást, boldogságot sugározza. Bozsó János művészpályájának jelentős állomása ez a néhány kéktónusú remeklés, amely egy szép sorozat kezdete is lehet. Búza, Barna elsősorban a fa remekmívese. Kiskunhalason kiállított müvei is nagyrészt faszobrok, de technikai sokoldalúságának bizonyságaként bronz, réz, alumínium és terrakotta munkáiból is láthatunk. Művészete századunk legértékesebb szobrászati törekvéseihez kapcsolódik. A fát tökéletes biztonsággal, olykor magas fokú virtuozitással kezeli, ugyanakkor a nagyobb ívek, töredezettebb felületek természetes formálódását mindig tiszteletben tartja. A diófa tömör színegyüttese elemi erővel segíti szimbólumai kibontását. (Háború, Anyai szeretet, Éva, Esőben.) A KIÁLLÍTÁS legszebb darabja talán a Nehéz idők barlachi erejű figurája. Munkácsyt és Tornyai Jánost ábrázoló reliefjei az összefogott, tömör jellemzés eleven példái. Terrakotta és bronz portréi erőteljes karakterábrázoló készséget, plasztikai örömet sugároznak. A Medgyessy-fej tökéletes kifejezése a nagy mester iránti hódolatnak. Hernády István Bozsó János: Kecskemét.
