Petőfi Népe, 1968. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-21 / 17. szám

-M

I egugrattátofc

a fickót?

— érdeklődött mintegy mellékesen a nagyszájú Kovács.

Sánta Pali meg Dorka Józsi a cigarettát szívták.

Messzire fújták a füstöt, a tekintetükkel tanácskoztak.

— Nem — mondta halkan Pali.

— Nyulak vagytok ti, kisapám. Azt akarjátok mondani, hogy ott sem volt az üzemi bálon.

— Ott volt. Na és?

Pali nem szerette Kovácsot. Nagy mélák szájhősnek tartotta. Nem is avatta be külön a tervbe, de elegen tudtak róla ahhoz, hogy nyílt titok legyen az egész műhely előtt. Nem szívesen magyarázkodott. Kovács viszont szeretett volna többet megtudni.

— Mamlaszok vagytok — fölényeskedett. — Világos, hogy miért hagyta ott a feleségét. De ti bemajréz- tatok. Messziről lestétek, hogyan legeli a Zsófit, mi?

— Nem legelte — mondta Józsi..

— Smárolta, akarom mondani.

Pali oktató pózba helyezkedett.

— Nézd, Pista, igaz, hogy nem sok közöd van hozzá, de megnyugtatlak, hogy se nem smárolta, se nem legelte.

— Persze, mert te nem hagytad.

— Nem én nem hagytam ...

— Sok a hamuka kisapám. Valid be őszintén, hogy bemajréztatok és kész. Nem vagyok én tökfilkó. Megértem én, hogy néhány héttel a vizsga előtt normális pacák nem rohan fejjel a falnak.

— Nem erről van szó — szakította félbe Pali.

— Nem? — vigyorgott Kovács. — Jó, nevezzük másképp: Savanyú a szőlő.

— Nem akartuk bántani.

— Különben is elázott, nem lett volna nagy eset megtépni — tódította Józsi. — Meg elég sötét is volt ahhoz, hogy a világ végéig törje a fejét rajta, ki verte össze.

— Hát akkor?

— Ezt nem akartuk. Mi értelme lett volna megverni, ha nem tudja meg, hogy kitől és miért kapja? — magyarázta Pali.

Kovácsnak ez az érvelés szeget ütött a fejébe.

— Most mit akarsz csinálni?

— Másképp intézem el. Beszélek vele.

— A mesterrel?

— Azzal.

■— Mikor?

— Még ma.

— Az időjárásról! Nem? — röhögött Kovács.

— Majd elválik — zárta le a vitát a másik. Wisszamentek a műhelybe. Pali új munkadarabot ” fogott a tokmányba, megszorította a rapidkést

és indította a gépet. A mester megállt mellette. Igyekezett magasról lenézni a fiúra. De nem szólt semmit.

Kovács a köszörűnél babrált a késsel. Többen körülvették. Kiselőadást tartott sajátos stílusában. Nagy érdeklődéssel hallgatták. Jól időzítette a poént, a ma- melukok dőltek a nevetéstől.

Pali szeretett volna odamenni, hogy behúzzon egyet Kovácsnak, de leintette magát. A mester ment oda. Szétszéledtek.

A gépek tompa búgása, a forgácskígyók sziszegésén is áthatott a kedélyeket hatalmában tartó várakozás izgalma. Láthatóan félgőzzel ment a munka. A fiúk Palit nézték. Keresték az alkalmat, hogy beszélhessenek vele. Ö azonban nem akarta kihívni maga ellen az amúgy is paprikás mester haragját. Mutatta, hogy nekifekszik a munkának. Valójában neki járt csak igazán másutt az esze.

Tsófi méltán volt híres az egész vasas szakmá- ban. Kitűnő alakja, szép szabályos arcvonásai, *’ jó mozgása maga is képes lett volna elbűvölni a férfiakat, de kedves közvetlensége, természetes egyszerűsége még inkább vonzóvá tették. Fél éve került ide, a raktárban dolgozott. Sosem volt még akkora értéke egy kopott dörzsárnak, vagy egy meglágyult fúrónak, amit ki lehetett cserélni, mint akkoriban. A fiúk egymást kergették a műhelytől a raktárig. Olyan is előfordult, hogy sorbaálltak a raktárpult előtt.

Dehát Zsófi csak egy volt. Mikor Kovácsnak sem sikerült minden fogadkozása ellenére közelebbi kapcsolatokat kiépíteni vele, a fiúk kezdték megszokni Zsófit is, reménytelen helyzetüket is. A kamaszösztön azért működött bennük. Nagyon szemmel tartották azt a lányt. Ha már ők nem, hát más se!

Természetes, hogy hamarabb fény derült Szekeres mester Zsófi iránti szándékaira, mintsem ő magában tisztázhatta volna azokat. A fiúk törték a fejüket, mit tegyenek. Ha kémet menesztettek valami törött késsel, arra ráreccsen tett az ott settenkedő Székeres: pucoljon vissza tüstént. Végül is Dorka Józsi oldotta meg a gordiusi csomót.

— Állítsuk le a gépeket! — javasolta. — Valaki figyeli, hogy mikor jön vissza a mester. Akkor mindenki indít.

Elfogadták. Csak Kovács aggályoskodott: öt veszik elő.

Szekeres nagyon el volt foglalva Zsófival. Egy hét is eltelt, észre se vette, hogy mi folyik a műhelyben. Akkor jött be az igazgatóhelyettes.

— Nem indítunk! — integetett az izgalomba bele- vörösödve Mészáros Jancsi, egy szőke szeplős fiú.

— Hát itt mi megy? — lepődött meg az igazgató- helyettes.

— Semmi — szólta el magát Kovács.

— Hogyan? Szemtelen! Azt látom én is, de miért? Készült a vihar. Sánta Pali elszánta magát.

— Várjuk a mester elvtársat — mondta tisztelettel, de nagyon komolyan.

Az igazgató-helyettes elment. A fiúk szorongat- ták a kezét. A mester csak jó negyed óra múlva került elő. Harapós volt, és lógott az orra.

Hanem akkor robbant csak ki igazán a bomba, mikor kitudódott, hogy Sánta Pali az egyik szombaton

együtt volt Zsófival. A műhely felbolydult méhkasra hasonlított. Körülvették a fiúk, faggatták.

— Hát ezt hogy csináltad?

— Egyszerűen.

— Mégis, hogy? — erőszakoskodott az örökmozgó Mészáros.

— Megkérdeztem tőle, hogy eljönne-e velem.

— És?

— És eljött.

— Hová?

— Moziba.

— Hát még?

— Sétálni.

A fiúk nagyot néztek. Ez tényleg egyszerű. Hogy erre nem jöttek rá előbb! Szidták magukban a marha Kovácsot. Egyedül ez a szájhős az oka.

S

zekeresnek is a fülébe jutott az eset. Kész volt a pálfordulás. Santa Pali semmit sem csinált jól. Azelőtt az ő munkadarabjait használta szemléltetésre a mester. Most csak fitymálta ha mutatott neki valamit. A kezébe vette, rá se nézett.

— Ez is munka? — és letette.

Kovács lett a mintaember. Sovány vigasz, de nagy szüksége volt rá. Így tudta csak nagyjából összefoltozni szétfoszlott tekintélyét. De lassanként Palinak is jutott belőle jócskán. Pedig másként is próbálta leszerelni a mester. Ha rosszul állt a haja, vagy pelyhedzett a szakálla, nem mulasztotta el, hogy odacsípjen.

— Így néz ki egy leányálom?

Pali bőszült magában, de tehetetlen volt. Hiába, a mester az mester. Neki a tűrés a dolga. Tűrt is. Szekeres pedig törte a borsot az orra alá.

A múlt héten be kellet adnia a rajzokat. Kevés ideje volt. Két éjjel is dolgozott rajtuk. Hajnalban aludt egy kicsit. Karikás szemekkel járt a műhelyben. Szekeresnek ez is kapóra jött.

— A jóból is megárt a sok — mondta. — Ilyen tacskónak még könnyen elcsapja a hasát a nő.

Pali lobbot vetett. A nő az ő számára még titokzatos,

Jankovich Ferenc:

TÉLI TUS

Még az ablak is szikrás, csillag-habos. Vad, kemény nesz ölel; félnapon át viseled Mária-üveg koronád, míg lábad acél-forgácson tapos.

Figyelem rabja, biztos, de óvatos mozdulatokkal jár két kezed a pad rángó testén, másra nem is szabad gondolnod, csak amit teszel. Pedig be sok

lefojtott érzés, vágy, kín, gond feszül melled: vasporos talárod alatt s az agy zárt ablakain is belül,

hol ünnepes, féltett fényképekül várnak: hű nőd, s két iskolás fiad — akiknek két kezed mindent megad.

Szappanos István rajza

tehát fennkölt dolgot jelentett. Naív fantáziája képtelen volt követni a harmincas férfi feledékeny gondolatmenetét. Csak a sértést érezte, a jogtalan vádaskodás vadította igazságérzetét. Vak gyanú ébredt benne: Honnan veszi ez, hogy Zsófi meg ő... Talán tudja, hogy a lány olyan?

A többiek is tüzelték. Mészáros Jancsi egy esetet mesélt arról, hogyan szédített magába egy idősebb férfit egy fiatal lány.

— Ne hagyd el magad öregem! — biztatta.

A kis Mészáros gondolta ki a verekedést is. Sürgöttforgott, szervezett. Már minden kész volt. Palinak csak rá kellett állni.

— Nagy szamárság lett volna — szögezte le magában most, hogy így utólag rágondolt.

P

ersze már egyszerűbb a helyzete. Az első tánc alatt Zsófinak óvatosan elmesélte, milyen ügye van Szekeressel. A lány elpirult, és megszorította a kezét. A mester csak kétszer táncolt Zsófival egész este. Még az elején bejelentette Zsófi, hogy fáj a feje, aztán csak unott képpel integetett. Ha Palival táncolt rögtön elmúlt a fejfájása. Szekeres is láthatta. — Jól játszottál! — lelkesedett a fiú.

Zsófi mosolygott. Már volt egy közös titkuk. Lehet rá építeni.

— Ne félj tőle — mondta a lány —, neked van igazad. Be fogja húzni a nyakát.

Szekeres nem próbálkozott aztán, egyre ivott és éjfélkor hazament.

Pali hirtelen kikapcsolta a gépet. Késő volt. A menetvágókés eltört. A darabja benn maradt az anyagban.

— Barom! — ugrott oda a mester. — Most el lehet dobni az egész menetet. Ilyen emberek teszik tönkre az országot — dohogott.

Pali összeszorította a fogát. Nem szólt. Kiszedte a kés darabját, és folytatta a munkát. Nem lett belőle selejt. Végképp belátta, hogy tenni kell valamit. Nemcsak a lány becsülete forog kockán, a saját jövője is. Nem mindegy, hogy hová kerül dolgozni.

A mesternek külön öltözője volt. Munkaidő után Pali a nyomába szegődött.

Tűzkeresztség — gondolta — át kell esni rajta.

* A fejében kész volt a terv.

Kopogtatott és belépett. A fiúk összenéztek: ez mégiscsak állja a szavát. És lehurrogták Kovácsot.

— Mit akarsz? — kérdezte nyersen a mester.

— Fontos beszélni valóm van Szekeres elvtárssal.

A „Szekeres” megütötte a fülét. De azért nem fordult a fiú felé. Háttal állt, a szekrényben rendezgetett — Ki vele! Ugyan mi lehet az a fontos?

— Szeretném tudni, miért lovagol folyton rajtam.

— Hát mit lehet csinálni egy ilyen ősállattal? Két hét múlva szabadulsz, és beletörőd a kést a menetbe.

— Hányszor törtem bele?

Szekeres meghökkent.

— Egyszer. Nem elég az?

— Tudna Szekeres elvtárs közülünk mondani valakit, aki egyszer sem tett tönkre semmit?

A mester mérges lett.

— Nem tartozom neked számadással. Jobb lesz, ha eltűnsz minél előbb!

Pali maga is csodálkozott a saját nyugodtságán.

— Tudna, vagy nem tudna?

— Na, és ha nem tudnék, az mennyivel jobb neked? — Sokkal... Mert másoknak mégsem mondta, hogy barom.

Szekeres pukkadozik. Pali érezte, hogy a csata fordulójához értek. Törik vagy szakad. A mester azonban szabadulni szeretett volna.

— Akarsz még valamit?

— Csak azt, hogy Zsófit is hagyja békén.

— Ahá, innen fúj a szél! — Szekeres szerette a népies szólásokat. Gyanútlanul besétált a csapdába. A tromffal rukkolt ki.

— Hepciáskodunk? Én könnyen meg szoktam án tanítani az ilyen srácokat kesztyűbe dudálni! — fenyegetőzött.

Pali lendületbe jött.

— Az a szomorú, hogy eddig is ezt csinálta. Ha tudni akarja, nem ijedtem meg tőle. Be fogom bi- nyítani, ha nem hagy békén, hogy maga sem atyaisten.

Erre már tényeg nem volt fölkészülve a mester.

™ Vaktában harapott.

— Hátha kideríteném, hogy te csináltad a sztrájkot?

Pali nem állhatta meg, hogy ne mosolyogjon. Ez

jól jött, egészen megkönnyebbült.

— Rajta — mondta —, ha szeret darázsfészekben kotorni.

— Mit akar'sz tőlem tulajdonképpen? — vörösödött el Szekeres.

— Semmi különöset. Csak meg akartam mondani, hogy elegem van az egészből. Elég sokan tudnak a dologról... meg én se tegnap léptem le a falvédőről.

Ha kell, akármeddig el merek menni az igazamért. Akkor majd nem egyedül velem kerül szembe.

Szekeres két vállra volt fektetve.

— No, azért nem kell mindjárt vérre menni! — szelídült meg. — Eljár az ember szája néha... Nekem is vannak idegeim.

— Az ember vigyázzon a szájára meg az idegeire!

— mondta Pali, és sarkonfordult.

A fiúk már szétszéledtek. Magában bandukolt az utcán. Elégedett volt, sohasem érezte még ilyen jól magát.

— Milyen sokat beszélnek a szabadságról! — forgatta magában a gondolatot. — A szabadság olyan lehet mint a fán a gyümölcs. Szép, vidám, mosolygó. Van, mindenki számára létezik: általában. De azt sen- kise mondta, hogy le is kell szakítani, bele kell

harapni, hogy érezzük az ízét! Pedig milyen természetes...

Tsófi a szokott helyen várt rá. Pali ma különösen szépnek találta a lányt. Maga is bátrabb lett, mint máskor. Megfogta a kezét, szorította, mint egy féltett kincset; konokul, mégis lágyan, mint törékeny zálogát a szerencsének, a sosem érzékelt csodálatosnak. Jókedvük egymásét tüzelte. Nevetve indultak útnak.

Lőrincz András