Petőfi Népe, 1967. november (22. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-19 / 274. szám

M

inden vágya egy vízipisztoly volt; olyan, ami műanyagból készült és tíz méterről is pontosan el lehet vele találni a lányokat.

Szigetivel szaladtak felfelé a lépcsőn, amikor az első emeleti fordulóban meglátták a táskát. Nem is táska volt az, szatyor. Túlmentek rajtá, de aztán lelassítottak. Körülnéztek a lépcsőházban. A ház üres ilyenkor délelőtti. Csak a másik udvar átjárójában láttak egy öregasz- szonyt, aki éppen bement egy ajtón. Szigeti fogta meg a szatyrot. A kapuban a házmesterrel találkoztak. Kézdi bácsi végignézett rajtuk, de ezt a gyerekeknek amúgyis fenntartott szigorú pillantásával cselekedte.

Ügy kétszáz métert tettek meg, közben befordultak két utcába, de amíg szaladtak megváltozott a város. A máskor közömbös, vagy inkább barátságos utcák elsötétedtek.

Végül bementek egy kapu alá és izgatottan kotortak bele a szatyorba. Zoltán krumplit tapintott és zöldséget, Szigeti szerencsésebb volt, mert ő egy rettenetesen kopott pénztárcát emelt ki belőle.

— Fussunk! — szólt Szigeti, aki a dolog kezdete óta magához ragadta a vezetést. Kiugrottak a kapun, miközben beleütköztek egy asszonyba, áld szitkozódva fordult utánuk. A ligeti téren álltak csak meg, leültek egy pad támlájára.

— A szatyrot otthagytad? — szólalt meg nagynehezen Zoltán.

Szigeti bólintott.

— Csak krumpli volt benne. — Nyisd már ki! — sürgette Zoltán barátját.

— Félsz, hogy meglógok? Végül Szigeti előszedte zsebéből a zsákmányt. Egy százas volt benne, egy ötvenes, meg egy húszforintos. Apró pgy fillér sem., A bankjegyeket volt tulajdonosa kicsire hajtogatva, egészen a tárca mélyére dugta.

— Nem rossz — forgatta a pénzt Szigeti.

A sarki közértben felváltották a százast, majd visszamentek a térre.

— Tessék, ez a tied! — nyújtott át neki nyolcvan forintot.

— Miért csak ennyi? — kérdezte ekkor Szigetitől, aki még mindig kezében tartotta a pénzt.

— Miért? nézett rá értetlenül. — Nyolcvan nekem, ez a tízes pedig Gyökérnek, — magyarázta.

Erre bólintott, bár ezután még évekig nem értette meg, miért járt Gyökérnek az a tízes, amikor ő részt sem vett az egészben. Kezét zsebre dugta, kitapogatta a pénzt. A vízipisztolyra gondolt, s el is határozta, hogy kettőt vesz belőle.

— Na, csao! — vetette oda Szigetinek és elindult.

— Várjál! — rántotta vissza a fiú. — És ezzel mi lesz? — mutatott a kiürített pénztárcára.

— Eldobjuk — vonta meg a vállát. Már nem érdekelte semmi, egyedül akart lenni a pénzévé!.

Szigeti legyintett.

— Jól van, majd elintézem magam — ezzel elindult a másik irányba. C.sak fél füllel hallotta, hogy Szigeti utána ordít: délután felmegy hozzájuk.

Ö

t játékboltban is járt, de vízipisztolyt sehol sem kapott. „Kifogyott” — mondták az eladók. „Nézz be Öcsi holnap” — ajánlotta egyikük. Hazaért, ekkor . jutott csak ismét eszébe a tolvajlás. Csak a bátyja volt otthon, készülődött valahova, s ügyet sem vetett rá.

— Karcsi! Kell pénz? — ment be a fürdőszobába a fésülködő bátyjához és odanyújtott neki két húszast.

— Hát te meg honnan szerezted? — vette el a pénzt és barátságosan veregette öccse vállát. Zoltán hebegni kezdett valami pénztárcáról, amit találtak.

Karcsit túlzottan nem érdekelték a részletek. Tizedszer is megfésülködött, barackot nyomott öccse fejére és elment.

A lakásban egyedül egyre rosszabbul érezte magát. Izzadt, szédült, megpróbálta visszagondolni az eseményeket, és minduntalan Kézdi bácsi, a házmester szigorú képe jelent meg előtte, összekuporodott az ágyban.

— Kisfiam, mi történt veled?

— ébredt arra, hogy föléje hajolt anyja.

— Semmi, semmi bajom! — hadarta gyorsan és feugrott. Szegőné azonban visszanyomta az ágyba, hőmérőt dugott a hóna alá.

Mielőtt még édesanyja orvost hívott volna, azt lódította, hogy talált egy forintot a konyha- szekrényben és mignont vett érte. Biztosan romlott volt és az okozta a bajt.

Szigeti másnap reggel tíz óra tájban állított fel hozzá. Kezében ott volt a tegnapi szatyor.

— Nyugi öregem! — nevette ki fölényesen Szigeti és bevonult a szobába. Kényelmesen elhelyezkedett egy széken, aztán elmesélte, hogy itt járt este, de Zoli mamája nem engedte be, mondván, hogy Zoli rosz- szul lett valami süteménytől és alszik.

Nyár volt, szünidő. Nem is ez a lényeges, inkább az, ami másnap délelőtt történt. Ahogy hazafelé jött a térről, egy kis cédulát vett észre a kapualjban. Füzetből kitépett kockás papírra írta valaki, rossz helyesírással, a reménykedő sorokat.

, .SZEGÉNY ÖZVEGY ASSZONY VAGYOK. TEGNAP DÉLBEN ELVESZETT A SZATYROM. SZÁZHETVEN FORINT VOLT BENNE. ARRA KÉREM A BECSÜLETES ...”

Alatta egy név és egy cím.

— Sápadt vagy öregem — vetette oda a bátyja, amint hazatért.

— Olvastad? — kérdezte félénken.

— Igen — válaszolta Karcsi.

— Többet ilyet ne csinálj, mert tolvaj lesz belőled.

Csendben álltak egymás mellett

A

ztán évek teltek el, s ő még mindig sokat gondolt az esetre. — Szabályos tolvajlás volt az, nem vitás.

Még ma is előfordul, hogy néha felvillan előtte annak az öregasszonynak az alakja. Ügy gondol vissza rá, ahogy tanáraira emlékezik az ember.

Benedek B. István

Antalfy István:

ŐSZI EMLÉK

Az őszi fények minket üdvözöltek, s a kis pad megbiccenő síkja; kék és fehér békéje a világnak, emlékként üzen már csak vissza.

Az őszi lobogás kozott eléd guggolt a vágyam, egyedül csak néked örült az őszeleji ragyogásban.

kőbékák ültek kinn a parton, munkások pihentek a falnál, aztán minden elment és elmúlt, de te, de te vélem maradtál.

„Én Ady rokona ..

NEM VILÁGVÁROS Kislkun- halas. A központtól alig néhány lépésnyire már csendes kis utcákat talál az ember, ahol semmi sem zavarja a lakók nyugalmát. Még az se, ha egy- egy kocsi elfut az úton, hiszen ma már többnyire gumikeréken szaladnak a szekerek, s csupán a lovak patájának ritmikus csattogása haitik. Talán a legcsendesebb a Székely utca. Az udvarokból rozsdás levelekkel vert lombok hajolnak 'ki a kerítés fölött, kellemesen édes illatok bolyonganak a rebbenő fényben. Aki teheti kiül az udvar virágai közé, a sápadozó dáliák, zörgő szalmavirágok szomszédságába egy jó könyvvel a kezében, s olvas. Az idős emberek régi emlékek között motoznak, s felidézik hogyan is volt negyven, ötven éve azon az őszön, amikor.. - hej, de régen volt az!

Antal Zoltán bácsi nem ült ki az udvarra, bár a portán — a Székely utca 15-ben — igen dús tenyészete van a mindenrendű és színezetű virágoknak. 0 a szobában motoz, ahová a nagy ablakon át még melegebben süt be a nap. Jólesik neki a meleg, hiszen ez a nyolcvan- ötödik ősz, amit megért. Deres haja úgy fehérük éveinek csúcsán, mint hegyek tetején a hó. Nem készült a találkozásra, s mégis, mikor elmondom mi járatban vagyok, elővesz egy papírt. amelyre lerajzolta a családfát onnan, ahol kétfelé ágazik, s az egyik Ady Endre felé, a másik pedig Antal Zoltán felé fut az évek és emberek kacskaringé« láncolatán.

— Tessék nézni — magyarázza Zoltán, bácsi — Adynak és nekem közös dédszüleink voltak; Visky Dániel és neje. Az ő nagyanyja Visky Julianna, Ady Dánielné, az enyém pedig Visky Rozália, Vincze Ferenc- né. Tovább menve aztán a családfán látjuk, hogy az ő apja Ady Lőrinc, akinek Pásztor Mária volt a felesége, az én apám Antal Dániel, édesanyám pedig Vincze Ilona volt. így szaladt két ágra a valamikori Visky- család. amelynek minden tagja haláláig büszke volt arra, hogy rokonságban állt a nagy költővel, Ady Endrével.

AZ EGYSZERŰ, öreg bútorokkal berendezett szoba falán ott található a nagynevű rokon egyik fiatalkori képe. Tiszta arca, nagy, dióbarna szemei, s jellegzetes feje valóban rendkívüli embert mutatnak. Zoltán bácsi féltve őrzi a képet, a többi családi felvételek mellett.

Találkozott-e valaha Gőg és Magóg fiával, aki ifjú szívekben él. Vajon él-e az ő öregedő szívében is, és ha igen. hogyan. milyen emlékei vannak arról, az óriásról, akiről nagy utóda írta, hogy „... haragjában szeleket űz a Hortobágy felett...”?

— Öt év a korkülönbség közöttünk, de ez nagyon sok volt. Neki teljesen más társasága volt mindig: művészek, bohémek, újságírók, költők és egyebeik. Pénze is több volt mindig'mint nekem, s bár rokonok voltunk, csak futólag találkoztunk itt-ott néhányszor. Először 1903-ban találkoztam vele Kalotaszent- királyon, ahol Vincze Ferencet, anyai nagyapját látogatta meg. Mi akkor Zsobokon laktunk, s a hírre, hogy ott van Ady. Endre, átmentünk Kalotána. Talán egy hétig is vendégeskedett a nagyapánál. Igen jól érezte magát. Volt a faluban egy szőke tanítónő, valamilyen Mariskának hívták. Annak udvarol- gatott Endre. Reggel mindig találkoztak, és sétáltak az iskola felé. Igen szép lány hírében állt ez a Mariska. Aztán, hogy Ady elutazott, be is fejeződött a románc.

CST KOROGVA nyílik az öreg szekrény ajtaja. Antal Zoltán az idő leheletétől megsárgult papírokat vesz elő. hátha van közte valami érdekes levél, irat. De nincs. Nem leveleztek Adyval, csak az újságokból kísérte figyelemmel az üstökös útját, s a cikkek kivágásait itt őrzi a költő Ifjú szívekben éűek című kötetében. Ismert dolgok ezcik Adyról, s legtöbbjük már halála után íródott: anekdoták a mulatozásokról, asszonyperzselő kalandokról és egyebekről, egy-egy vers születésének körülményeiről. A papírok között lapozgatva újabb emlék elevenedik meg Zoltán bácsiban.

— KOLOZSVÁRON voltam

Seres Sándor: Tanya.

díjtalan jogászgyakomoik 1906- bam. Itt sokszor találkoztam Endrével, aki ekkor már 29 éves volt. A New York kávéházba járt barátaival, akik mindig úgy forgolódtak körülötte, hogy alig bírt mozdulni tőlük. Nagy mulatozások zajlottak le itt, amelyeknek én. pénztelen, és félénk fiatalember csak távoli szemlélője voltam. De ha összeakadtunk Endrével, mindig szívélyesen beszélgetett velem. Megkérdezte például, hogy milyen pályán dolgozom. Tudtam, hogy ő is belekezdett a jogba, de otthagyta az egyetemet. Kicsit büszke is voltam, hogy lám én elvégeztem, s most gyakornok vagyok. Látja, ilyen az ember. Mi lett belőlem — járásbírósági elnökségig vittem — s ő pedig olyan magasan van fölöttem, mint a csillagok. Helyeselte a választásomat, s tréfásan hozzátette: — Azért öcsém, az itókát meg ne vesd.

Zoltán bácsi egy év múlva Gyulafehérvárra, majd 1909-ben Kunszentmiklósra került, ahogy haladt felfelé a pályán. Nagynevű rokonát azonban éber figyelemmel kísérte. Néha levélben gratulált neki egy-egy kötetéhez, s Ady Endre levelezőlapon köszönte meg a figyelmességet. A lapok azonban elkallódtak a többszöri költözködés alatt, csak a fénykép és a kötet maradt meg: Ifjú szívekben élek...

— Kecskeméten a járásbíróságon dolgoztam, amikor 1919-ben az újságokból értesültem a haláláról. Temetésére nem tudtam felutazni, de nagyon sajnáltam, hiszen élhetett volna még. Csinszka özveaven maradt. Ady Endre pedig elindult a halottak élén a halhatatlanság felé ...

ott ét, Antal Zoltán a búin tenyészető kert közepén a kis házban. Magas kora megha.ilí tóttá hátát, de lelke kigyulir.ö az emlékek parazsától, tüze!’ fog. mint a széltől fútt hamva dó rozsé, hiszen benne is ott vibrál valami abból a vérből -mi Endrét lobogtatta, s arm harcba vitte őt az ös Kajánnal és a Disznófejű Nagyúrral.

Gál Sándor