Petőfi Népe, 1967. november (22. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-19 / 274. szám
ÚJ GONDOK ÉS ÚJ LEHETŐSÉGEK * W ** # A NEPMUVELESBEN Buda Ferenc: Az elesett katonák emlékére Szalay Ferenc képe alá „Kedvesek és szerelmesek, hitvesek és jegyesek, apák és fiák, hozzátartozók, hős és nem hős katonák, hazánkfiai emlékére, akik nem tértek vissza szeretteikhez többé a háborúból.” Hajnal suhog, zablavas zörren, kattog a katonavonat, fut az országút visszafelé, kétoldalt nyárfái dörögnek, szél viszi el, lehellet kapja fel a sírást, végbúcsúnk, ' végvacsoránk nehéz páráit, ölelő karunkat kúszálja, fohász, káromkodás most segíts, szelek jöjjetek, söpörjetek, oltalmazz rejtőzködő Isten, gyümölcsirtó Boldogasszony ments meg irgalom kútja, bennünket szólít a parancs, és parancsra új parancs, szabályra új szabály, siratnak árva ajtók, küszöbök, köhögő kapuk, rí utánunk a kasza, az elhagyott ekevas, a jászol, anyánk egyetlen fiát siratja, sír a malomban a búza, szeretőnk tépett tulipánok közt térdel, asszonyaink zuhatag könnye elárad tengertől-tengerig, parancsra új parancs, szabályra új szabály, döngölünk idegen földet, sebhelyes, letarolt mezőn lapulunk vérben, veszélyben, gyalázat zöld sarában, ikrás iszap az ágyunk, fülünkbe vas-szunyog zizeg, füstoszlopok, fakorona-csörgés, kicsinyeink sikoltva kiáltanak, mert lángol az otthoni léckapu is, bogas fa, jeles gerenda ropog, emelkedik porsátora a pusztulásnak, tántorgó térddel felállunk, parancsra új parancs és szabályra új szabály, rettegő fák, vizsla bokrok közt botorkálunk a gyilokjáró ösvényeken, fegyverek fekete pupillája kísér és fullasztó félelem, őrálló vakok vigyáznak, vakoknak vak vezetői vezérelnek minket a Nap háta mögé, halállal fölcímerezve, sír dicsőit, halál magasztal, fémlik a vas vitézség, dérsütött, csikorgó réten cipeljük a mázsás nagyezüstöt, apák és fiák és férjek és viola-vőlegények, és parancsra új parancs, szabályra új szabály, szorongatásnak éjszakája, szorító szomorító karácsony, ujjunk a jeges závárzaton, csontasszony ölelget, tűzvirág nyílik, arcunkra pillézik fekete virágpora, fölemészt bennünket ez a tél, ez a tűz, szárnysuhogás árnyékol fölöttünk, varjo.k, fekete zsinat, még együtt vagyunk, együtt vonulunk, fájdalmak férfiai, együtt, mint a leölésre szánt juhok, de már tántorog a segítő és elesik a megsegített és együtt mind elvesznek, ó. hol az író, hol a mérlegelő, hol a halottak összeírója! Apáim, bátyáim, édes testvéreim, hó takar titeket, csontjaitok mint a zöld fű, örökre virágoznak. Nikola Vapcarov: AZ UTOLSÓ VERS Irgalmatlan, kegyetlen, ádáz harc a mi harcunk — azt mondják: eposz. Lebuktam, s a helyemre áll más... Egy emberélet — nem oszt, nem szoroz! Sortűz után pondrókkal vár az árok. Ez a logika odalenn. De új viharban újra harcba szállók, népem, szerelmem, mindenem! 1942. július 20, délután 2 órakor. Kardos László fordítása. A megszokott évadkezdés gondjaiba ezen az őszön — egyéb eddig nem jelentkező — kimondott, vagy kimondatlan aggodalmak is vegyülnek. Ezek a leggyakrabban az új mechanizmussal kapcsolatosak: pl. a gazdaságirányítási rendszer reformja milyen hatással lesz a kulturális életre, milyen mértékű lesz az új viszonyok között a népművelés anyagi támogatása, a tervezés új rendszere nem ellentétes-e a népművelés tartalmi és didaktikai- módszertani követelményeivel stb. Első látásra ezek a kérdések csupán szakmai jellegűek. Mivel azonban a kulturális élet sohasem volt a gazdaságtól mereven elhatárolható terület, most sem szűkíthető le csupán a kulturális ügyeket intéző, szervező „kulturosok” gondjaira. Az új gazdaságirányítási rendszer bevezetésével 1968. január 1-től lényegesen megváltoznak a vállalatok, üzemek működési és gazdálkodási feltételei. A változások célja és lényege éppen az anyagi létfeltételek jobbá és színvonalasabbá tétele. Emellett azonban szellemi igényeink, törekvéseink is vannak. Ezek teljesülése lényegében mindig az anyagi lehetőségek függvénye is. Könnyen belátható, hogy az anyagigazdálkodási viszonyok változása, fejlődése a szellemi-kulturális életre is hatással volt és lesz. Várhatóan még inkább érződik ez már a közeljövőben pl. a IX. pártkongresszuson elhatározott munkaidő csökkentéssel, vagy az életszínvonal gyorsabb növekedésével. A gazdaság és kultúra kölcsönös összefüggéséből eredően nyilvánvaló, hogy az új mechanizmus következtében bizonyos változások a művelődés vonatkozásában is szükségsze- rűek lesznek. Amikor azonban bizonyos változásokról beszélünk, nem téveszthetjük szem elől, hogy művelődéspolitikánk, a párt kulturális célkitűzései nem igényelnek alapvető „elvi” és szerkezeti módosításokat. Ennek pedig legfőbb ólra az. hogy kultúrpolitikánk fő célkitűzései helyesek, időtállóak, így erőfeszítésünket a jövőben is elsősorban arra kell összpontosítanunk, hogy ezek még következetesebben valósuljanak meg és tömegméretekben hassanak. Ami módosításra, továbbfejlesztésre szorul, az Előbbiekhez képest másodrendű. bár nem jelentéktelen. Az Eddigi gyakorlathoz képest — a gazdasági élettel párhuzamosan — növekszik a helyi szervek önállósága és felelőssége a kulturális életben is. Vonatkozik ez a tervek elkészítésére, a rendelkezésre álló, helyi kulturális célra fordított összegek célszerűbb és hatékonyabb fel- használására egyaránt. Üjszerű — az eddigitől eltérő — lesz 1968-tól a tervezés rendszere. A jövőben népművelési terveink is naptári évre szólnak majd. Így jobban megvalósítható a gazdasági és kulturális fejlesztés egysége. Természetes ez, ha meggondolMichnay Andrea: Városszéle. juk, hogy pl. az üzemek technikai, technológiai fejlesztési tervei szükségszerűen igényelnek bizonyos kulturális feltételeket (bizonyos számú szakmunkás képzését, új munkaerő kiképzését, kellően felkészült vezetőgárdát stb.). A népművelés tervezésének ez az új rendszere biztosíthatja az egységes, közös munkát a gazdasági és kulturális vezetés között. És ez így lesz rend- jénvaló. hiszen a gazdasági tervekkel teljes összhangban készülnek a művelődési, kulturális tervek. Bizonyos értelemben ez már önmagában is réá- lisabbá, életrevalóbbá teheti a népművelési terveket és csökkenti azok formális jellegét. Ilyen körülmények között ugyanis a kulturális élet szakemberei is „belülről” látják a munkájukhoz szükséges anyagi lehetőségeket és a gazdasági vezetés részt vállal, beleszól, vagy igényeket támaszt a dolgozók részére tervezett kulturális szolgáltatások megtervezésében. Ezzel pedig már a gazdaság és kultúra egységének tartalmi oldala erősödik. Az ilyen tervezés esetén minden bizonnyal megoldódik a népművelőknek az a jelenlegi gondja, hogy több helyen a gazdaságvezetők — éppen az az új mechanizmusra hivatkozva — csökkenteni igyekeznek a kulturális alapot. Amennyiben a kulturális tervek jobban igazodnak a gazdaságok sajátos problémáihoz, úgy éppen a gazdasági vezetés nagyobb támogatására számíthatunk. Természetesen, még így is elképzelhető, hogy lesznek helyek, ahol az egyoldalú gazdaságcentrikus szemlélet miatt nehezebb lesz az együttműködést megteremteni. A kulturális ráfordítások ha- szontalanságát hangoztatóknak azonban éppen az új mechanizmus követelményei során kell belátniuk azt, hogy a termelés (a nyereség) növelése érdekében a jövőben nagyobb figyelmet és anyagiakat kell fordítani a termelés legfőbb elemére, az emberre, s nem elegendő csupán a gépek kapacitását és működését fokozni. A kulturális és szórakozási lehetőségek hiányát már eddig is elég sokan panaszolják, különösen a falusi fiatalság körében. Nyilvánvaló tehát, hogy a dolgozók művelődésével, szórakozási lehetőségeinek bővítésével való törődés nemcsak kulturális, hanem bizonyos fokig gazdasági kérdés is. Nem véletlenül fogalmazta ezt a problémát az MSZMP VIII. kongresszusa a következőképpen: „...a forradalom teljes győzelmének egyik legfőbb feltétele a szocialista kultúra erőteljesebb kibontakozása.” Ennek időszerűségét nem kell különösebben bizonygatnunk, hiszen a fejlődés meggyorsítása az új mechanizmusnak egyik lényeges célkitűzése. Ilyen meggondolásból kiindulva döntöttek kormányszerveink úgy, hogy „az állami támogatások 1967. évi összege a jövőben is — tehát az új mechanizmusra való áttérés után — a népművelés rendelkezésére áll”. Mindenképpen szükséges és kívánatos tehát, hogy a vállalatok, szövetkezetek, társadalmi és tömegszervezetek népművelési jellegű anyagi hozzájárulásai se csökkenjenek az új mechanizmusban, sőt a gazdasági eredmények javulása kapcsán még növekedjenek. Az új körülmények és a népművelés elé állított magasabb követelmények szükségessé teszik a módszerek és formák korszerűbbé tételét és továbbfejlesztését. A tervezés fentebb kifejtett újszerűsége módszerbeli problémákat is érint. Ilven mindenekelőtt az, hogy bár naptári évre tervezünk, a népművelési évad továbbra is ősztől tavaszig képez tartalmi, tematikai-didaktikai egységet. A tervkészítéskor tehát előrelátónak kell lennünk és bizonyos alapfeladatokat több évre előre meg kell szabnunk. A népművelés tervezésének ezt a sajátos ágát veszik figyelembe azok a javaslatok, amelyek az állami és egyéb támogatás összegét is több évre kívánják meghatározni. Erre alapozva a programok kialakítása jobban igazodhat a helyi lehetőségekhez és igényekhez. A nagyobb érdeklődés és hatékonyság fokozása érdekében demokratikusabbá kell tenni a tervkészítést is. Meg kell találnunk annak a módját, hogy a közönség, a „fogyasztók” igényeit feltárjuk és beépítsük a terveinkbe. Mindenképpen szakítanunk kell azzal a ma még elég sok helyen fellelhető gyakorlattal, hogy a népművelési terv csupán egykét ember megérzéseit és fantáziáját összegezze. A tervezés demokratizálása nyilván közelebb viszi egymáshoz a tényleges kulturális igényeket, a meglevő műveltségi állapotot és a perspektivikusabb kultúrpolitikai célkitűzéseket. Különösen nagy gondot és felelősséget jelent ez a különböző helyi népművelési programot összeállítóknak, a művelődési otthonok vezetőinek. Nyilvánvaló: olyan igényt és követelményt nem állíthatunk művelődési otthonaink elé, hogy „versenytársai” legyenek a televíziónak, a rádiónak, vagy a színháznak. Azt viszont tudnunk kell, hogy a választási lehetőség következtében a közönség — amennyiben nem kapja meg azt az élményt, amit egy-egy ilyen alkalommal kapni szeretne — nagyon köny- nyen az „otthonülés” mellett dönt. Sajnos, azt is tudjuk, hogy a megye 130 művelődési otthona közül nagyon sok nem képes nyújtani a mai követelményeknek megfelelő színvonalat. Ebben szerepet játszik a hiányos tárgyi felszerelés is, de a legtöbb helyen nem ez a legfőbb probléma. Községeink, üzemeink többsége rendelkezik már azokkal a feltételekkel, ami a szabad idő kulturált eltöltésére lehetőséget ad. A klubhelyiségek, szakkörök felszereltsége sok helyen a legkényesebb igényeket is kielégíti. A rendezvények színvonala azonban már kevésbé dicsérhető. A gyenge produkció, az alacsony színvonalú előadás, a technikai szervezetlenség még elég gyakori. S legyen bár az évi programban csupán egv-két ilyen eset — gyakran kétségessé teheti a következő időszak, esetleg a jövő év közönségsikerét. Nem részletezhetjük itt hosz- szasan a műsortervek minden összetevőjét. Annyit azonban teljes jogeal megállaníthatunk. hogy minden kulturális intézménynek alapvető kötelessége a lakosság rendszeres művelődési-szórakozási igényeinek a lehető legjobb kielégítése. Nagyon is jogos tehát a kritika és az elégedetlenség a csak szó—s- baton. vasárnap nyitva tartó művelődési otthonok esetében. Úgy hisszük, már így is megállapítható, hogy ezeknek a gondoknak a megoldása nem halasztható sokáig és főleg nem várhatunk mindenre „fentrői” megoldást. Nem feleslege* „módszereskedés” tehát, ha mi magunk is. és minden népművelő a maga területén arra törekszik, hogy egyre több ember számára vonzó művelődési - szórakozási lehetőséget teremtsen. Több szempontból is hasz nosak és szükségesek a népművelés egészét, vagy egy-egy területét érintő kezdeményezések, kísérletek, hiszen végső soron így biztosíthatjuk művelődéspolitikai célkitűzéseink valóra váltását. Bodor Jenő a megyei pártbimtlsáf. munkatársa
