Petőfi Népe, 1967. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-01 / 232. szám
lse ha Andor HÁROM FOTO 4 családi kép A háttér Lillafüred, egy nagy vászonra pingálva a szálló. Apám és anyám ül, mi testvérek hárman, állunk, öcsém hétéves, fogja, szorítja anyám kezét. Nővérem és én hátul, fejünk, mindannyiunk feje benne a szállóban. Sőt nővérem frissen ondolált haja belecsüng a tó vizébe. Nővérem 14 éves, most 46. Én kettővel fiatalabb, öcsém egy fejjel alacsonyabb, mint én, most egy fejjel magasabb. Anyám, apám nem él. Furcsa. Olyan élő a tekintetük a képen. Én 12 éves, durcás kis ember vagyok és mereven bámulok a lencsébe, öcsém szégyell!, nővérem — 14 éves, — kelleti magát a lencse előtt. Anyám nagyon szép asszony. Sötétkék krepdesin ruhában, fehér gallérral ül. Szép, de fáradt szegényke. Apámon olyan ruha, ami éppen ma divat, mert akkor is az volt. Kemény-nyakú fehér ing, - fazonzsebkendő, sima választott fekete haj, komoly tekintet. A felvétel előtt kaptam volt egy pofont tőle. És durcás lettem a képen, ő túlontúl komoly. Ritkán vert meg, most elkerülhetelen volt. Anyám nyert az osztálysorsjátékon, kétszáz pengőt. Tíz évig rakta ugyanazokat a számokat. Egyszer bejött. Mindenkinek új ruhát vett, apámmal kezdte, nővérem új cipőt is kapott, pedig az nem is látszik a képen. Nekünk, fiúknak olcsó kis konfekció jutott, ott virítunk benne a képen. Anyám pedig mióta eszemet tudom, mindig ebben a kék krepdesinben ment ünnepelni. Most is erről volt szó, életünk első családi képét készítettük. Négyféle háttér között választhattak szüleim. Nekünk, gyerekeknek mind tetszett. A Balaton fehér vitorlásokkal, a Lillafürednél maradtak, a Palota szálló és mi ott előtte, mintha ott töltöttük volna a nyarat. A pofont azért kaptam, mert nem akartam a sapkámat levenni a fejemről. Nagyon tetszett a sapkám, apámnak kevésbé. Szegény anyámtól könyörögtem ki, szép fehér, lapos sapka volt. Apám azt mondta, olyan, mint a fagyialtosoké, hogy képzelem a családi képen? Már háromszor is beálltunk, elrendeződtünk, és én mindig újra feltettem. Harmadszorra kaptam a pofont. A fotográfus is ideges vök, reklamált, hogy lopjuk az idejét. Tulajdonképpen ettől lett apám ■ideges. Nem sírtam és szamárfület akartam mutatni a képen, de nem mertem, mert hallottam, drága mulatság ez a családi felvétel. A fotográfus a fekete klottkendő alá bújt: „Tessék mosolyogni!” Magnézium lobbant, és 32 év óta kész a kép. Itt lóg most nálam a szobám falán. Anyám szép és fáradt szegény. Apám elegáns és komoly. Egyik sem mosolyog, sem a képen, sem az életben. A nővérem és öcsém mosolyognak, ők is. elég bágyadtan. Ott vagyunk a festett Palota szálló előtt. 200 pengőért. Ennyibe kerültek a ruhák, és a felvétel. Anyámnak nem is jutott új. A nővérem új cipőjét sem látni. Az én sapkámat sem. Kár. Apám magyar állampolgár volt, római katolikus vallású és az első világháborúban zugs- führer volt, K. u. K.-ban. Egyszer megmentette a rábízott 16 ló és két huszár életét. Mert huszár volt, hatos huszár-sza- kaszvezető. Ezért a tettéért megkapta a nagyezüstöt, és erre haláláig büszke volt. Amúgy cigány volt, foglalkozására nézve cigányzenész. Jó anyám evangélikus volt és szakácsnő, aki időnként kifőzést nyitott. Öcsém tegnap doktorált, igazgató. Nővéremnek két ragyogó ikre van, egy fekete fiú, maga az ördög és egy vörös hajú leány, szolid, jó tanuló teremtés. Én pedig itt rovom a sorokat. Időközben megtanultam a nagybetűket is. sem vettem, hogy élő is van a teremben. Az udvaron a főorvosai ismét találkoztam, össze volt törve. „Pont egy ilyen jó elvtárs gyermeke ... ” Nagyon szép napsütésben temettük. Az idős orvos is eljött, azt mondta, hogy kár, nem kellett volna a kicsinek meghalnia, ha jobban odafigyelnek. Egy vérátömlesztés és egy szevenál injekció segített volna. — Az orvosnak nem politizálnia kell kérem — monta, mert tudta, hogy a főorvos párttag. .. — Kérem, szépen, ne tessék így... — motyogtam még valamit, de igazán egyikre sem tudtam haragudni, nem volt hozzá erőm. Nyolc év múlva a kisfiam kezében tartott egy képet és azt kérdezte, ki az, ő? — A bátyád. Meghalt. Nagyon hasonlítasz rá. — Hogyan...? — hangja elfulladt és sírt, sokáig sírt. Azóta többször is rajtakapom, elbújik valamelyik sarokba a képpel és sír. Az unokám Elment a nagyfiam a háztól és hazajött harmadmagával. Én csaltam, mert az unokám isteni nő. Tízhónapos dalospacsirta. A legszőkébb hajú (tejföl), a legkékebb szemű (búzavirág), a legfehérebb bőrű (elefántcsont), nő a világon. És a lába, a combja, nyolc hurkából forrt össze, És, emberek, az én unokám össze tudja verni a talpát! És meg tud inni egyszerre 180 gramm kakaót. Bizony! Egyébként ő is jól megvan velem. Az irodámban —, hogy felvitte az isten a dolgom — itt van velem szemben a képe, ha nagyon dühös, vagy bánatos vagyok, egymásra nevetünk és jöhetnek az újabb gondok. Két kisfiú QAL SÁNDOR: Piros ököllel ügy verdes a szívem, mint a foglyul ejtett vad-madarak riadva figyelem ezt a dörőmbölést az ingem alatt. Ügy hallgatom, mintha magam lennék bezárva de én vagyok az is, aki nézi a vergődőt a rács előtt állva. Milyen lehet ez az örökké zuhogó gyermek-ököl amit cigaretta, szesz, buta szerelem naponta öl; milyen lehet, amikor átüti az öröm laser-sugara, ha rázúdul a keservek, gondok zavaros áradata ha ismét fölbukik, mint a delfinek — milyen lehet, hány fokot bír ki és mi izzítja föl ezt a szívet? Miféle parancsra hull a rubin-ököl kimért ütése, be nem tört csikók dobogása, éneklő pacsirták lépegetése. Micsoda kötelesség hajszolja a csillagot, milyen ítélet hogy dolgozzon pihenés, megtorpanás nélkül, mint a befalazott gépek rejtve robbanjon pillanatonként és soha meg ne lássa a kinti tájat, amelyet éltet és virágba borit elfojtott dohogása; terelje az ösztön hordáit, hajtsa, mint rabok a gályát nem figyelve a fenti csörömpölést, a fedélzet szeszgőzös lakomáját. Piros bogyó-ököllel verni a csönd mellkasát akkor is, ha az este szétterítette vásznait és a nyugalom tornyait felépítette. ügy élni, mint egyetlen piros ököl, dolgozni szépen s ott lüktetni a hullámzó idő bordái alatt a zuhogó dörömbölésben. Ügy, mint a szív, amelynek dobbanását a pillana.. egy töredéke ha méri, de a vállalt kötelesség örökös lendületéből élete ezredévnyi. 1954 nyara is medárdos volt. Sütött, esett, sütött, esett. És tele volt a levegő elektromossággal. Augusztusban meghalt a kisfiam. 1953. augusztus 20-án született, éppen egyéves volt. Közönséges tüdőgyulladás vitte el. Erős kis emberke volt. Dús fekete göndör hajjal, kaearászó torokkal. Már ment. A gyermekorvos nagyot hallott, hetvenéves volt, félt. Nem hallotta a tüdőhörgést és a szívzörejt. Azonnal beutalta a kórházba. Bent pillanatok alatt levetkőztették, .a gyermekosztály főorvosa, kellemes ember, jóbarát, hatalmas injekcióstűt nyomott csöpp kis testébe. — Nyugodtan hazamehetsz, öregem... Este azért még egyszer bementem, benéztem az ajtó üvegén, azonnal megismertem a srácot, arca piros volt és rángatta a fejét. Hangját nem hallottam, mind sírt a teremben. — A főorvos úr már hazament, de tessék nyugodt lenni, mi vigyázunk a kicsire. Alig vettem észre, hogy hozzám beszél a nővérke. Elszakadtam az ajtó üvegétől, hazamentem.' Reggel hétkor szólt, a telefon. A kisfiú meghalt' Rángógörcs. Igazán sajnál... Bementem a kórházba a főorvos is nagyon sajnálta a dolgot - — Tudod, azt hittem, már túl van a kicsi a krízisen ... Nem értettem, mit beszél. — Hol van? — Már levitték ... — Hová? — A boncolóba. — Nem engedem! — A törvény..; • Lerohantam. — Igen, kérem, itt van..; — állt fel egy fiatal, lompos külsejű orvos. Előtte az asztalon damasztszalvétán sült libacomb, fehér kenyér. Szája is tele étellel. Most nyeli. — Azonnal hozzákezdek, tessék délre visszajönni. Akkor meg lehet nézni — lenyelte az utolsó falatot is. Elmentem a feleségem munkahelyére és megmondtam, hogy a kisfiú meghalt. Nem értette. Arcán még mosoly volt, mert imént valakivel beszélgetett. Furcsa, a mosoly megmaradt és közben őrjöngve sírt. Délelőtt elintéztük a koporsót, mindent. Délre visszamentünk. A srác szépen föl volt öltöztetve. Fején aranyos kis sapka. Egy néni lábánál jutott számára hely. Sokan voltak, mozdulatlanok, körülöttük jég. Legtöbben meredt kézzel imádkoztak, kezükben az olvasó és az imakönyv nem mozdult. Odamentem a kisfiúhoz és megcsókoltam az arcát. Valaki megszólalt; »ezt ne csinálja!” Észre Két fiatal slattyogott... Wf aráti társaság** ban voltunk. , Szidtuk a fiatalokat; nem tisztelnek senkit, csak magukkal törődnek, jó módjukban még a vendéglő falát sem kímélik, házibulikat tartanak... Minden porciká- jukat átvizsgáltuk nagyítóval és miután levontuk a végkövetkeztetést: ilyenek a mai fiatalok — borozgatni kezdtünk. A hangulat egyre magasabbra hágott. Elfeledkeztünk mindenről. — Gyertek hozzánk! — szólt valaki. Elindultunk. Útközben magyarázták: — Nincs itthon a Kovács felesége. Külföldön van. Ilyenkor mindig jó muri kínálkozik a Kovácséknál. • • fkregem, ilyet nem láttál. Még biciklizünk is I a lakásban, — Micsoda? — Kisbiciklivel. Legutóbb szónokversenyt is tartottunk, — Szónokversenyt? — De még milyen sikereset. A szomszédok azt mondták másnap: szerintük nem Kovács, hanem Barinkai volt a győztes. Az utcán egy régi slágert énekeltünk: „Nem adlak másnak...” ß arinkai lépett ■*"* mellénk. — Csuda jó pofa ám a Kovács. A múltkor azt javasolta, hogy alakítsunk zenekart. Nincs hangszer — mondtuk mi. „Sebaj” — mondta ő. Összeszedtük az edényeket. Nekem egy nagy alumínium fazék jutott, a Kovács két födőt vert össze, én meg a fazék fenekét ütögettem a főzőkanállal. így vonultunk le az udvarra. Mindenki felébredt. Az emeleten lakó tanár az öklét rázta. Nevetett. — És amikor min- denfki visszafeküdt, mi nekigyíírkőztünk és elhordtuk a ház elől a Kuka-edényeket. A harmadik bérház sarkán rak» tűk le szép sorba. Megérkeztünk. Éjfél körül elkezdődött a magyar- nóta-vetélkedő, és hajnali négyig tartott. Nagyon fárasztó volt. Kovács nyerte. Igazságtalanul. ¥? él 6-kor sze- delőzködtünk és haza indultunk. Az utca néptelen volt. Csak két fiatallal találkoztunk. Munkába mentek. Dehogy mentek: slattyogtak, ahogy ők mondanák, mert a mai fiatalok még magyarul se tudnak beszélni. Szalai János ' Ténagy Sándor; Múlhatatlan,. múlhatatlan Kezemre, kezemre, ütöttél eleven számra, meggyógyulni ha lehet is, maradok bezárva. Élni ha még lehet is, örökké bajban — kezemen, számon a seb múlhatatlan, múlhatatlan.
